Jean-Pierre Cotard vagyok A napvilágot az 1400-as év március 13. napjának hajnalán láttam meg Párizsban. Bár ez a kijelentés igazán nem fedi a valóságot, hiszen Párizsban, amikor megszülettem a hajnali órában nemhogy napvilág nem volt, de csupán kettő gyertya fénye segédkezett jó bába asszonyomnak, hogy e gyarló világra segítsen. Csupán házunk mennyezetét láthattam, de, mint tudjuk egy újszülöttnek nincsenek emlékképei születésének körülményeiről. Tehát ezért szüleim elbeszélésére hagyatkozom. Szüleimről röviden.

Apám tolvaj , anyám szajha volt. Tisztességes emberek voltak. Apám reggelente a piacokat járta, esténként a kocsmákat. Gondosan figyelt azonban arra, hogy a Quartier Latinben, ahol laktunk senkit se lopjon meg. Reggelente a piacon vásárlók erszényét rövidítette meg, esténként a kocsmákban mulató kapatos vendégek voltak ügyfelei. Odacsapódott egy részeg társasághoz és elújságolta, hogy fia született. Ez voltam én. Fizetett egy kancsó bort és mindenki boldog volt. A társaság természetesen viszonozta a meghívást, többször is ittak az egészségemre és sok vörös bor elfogyott. Ezen nagyszerű köszöntések közben azonban néhány erszény eltűnt, amire tulajdonosaik még csak nem is emlékeztek, hiszen ilyenkor a világ történései kiesnek elménkből. Csak megjegyzem, hogy a köszöntések száma alapján az év minden napján lehetne születésnapom. Apám munkahelyi baleset következtében hunyt el Észrevették, amint egy erszényt igyekszik levágni tulajdonosa övéről. Az erszény tulajdonosa történetesen a körzeti rendőrfőnök fia volt. Isten nyugosztalja apámat, rendes állami temetést kapott, hiszen anyámnak nem volt pénze, holmi puccos szertartásra.

Anyám , aki az elmondások szerint nagyon szép nő volt, sok boldogságot adott a férfiaknak, ezért megbecsülték a környékünkön. Nevelni igazából nem tudott engem, hiszen az utcákat járta nap mint nap. Mivel csak halványan emlékszem rá, ezért csak egy gyönyörű női arc él bennem róla. Úgy hét éves lehettem, mikor egy akkor ismeretlen betegség elvitte. Az időben később ezt a betegséget nevezték francia kórnak, majd még később szifilisznek.

Ekkor a szomszédunkban lakó kocsmáros, Itier Marchand vett magához. Özvegy ember volt, Babette nevű, akkor tizennégy éves lányával vezette a kocsmát. Én is hamar beletanultam a vendéglátás művészetébe és megtanultam, hogyan kell vizezni a bort, hogy ne legyen feltűnő vagy a részeg vendégek után visszamaradt kancsók tartalmát nem az utcai lefolyóba, hanem össze kell önteni.

Szüzességemet tizenkét éves koromban Babette vette el. Biztosan már régóta észrevette, hogy milyen nagy érdeklődéssel nézem amikor mosdik vagy sikálja a kocsma fapadlóját, miközben ruhájából előbukkannak gyönyörű, telt keblei. Egy este, mikor már az utolsó részeg vendég is eltántorgott más kocsmák vagy hazafelé és nyugovóra tértem a tetőtérben lévő kicsi vackomban, Babette bejött, letette a kezében tartott gyertyát az asztalra és isteni mosollyal az arcán levetette magáról ruháját és mellém bújt. Azt a mosolyt soha sem feledem el.

Két év múlva Babette összeállt egy vándorozó színész társulat hősszerelmesével és kilépett mind apja, mind az én életemből. A világot jelentő deszkákat és a kóbor életet választotta. Azóta nem hallottam felőle.

Felmentünk a második emeletre, ahol az egyik, papírokkal teli lakásban egy fura, csapzott hajú ember várt ránk, jókora, bortól hízott orrán vastag szemüveggel. Hogy miről beszéltek, nem értettem, de a diskurzus végén ez az elefánt ember – mert orra miatt magamban annak neveztem el – a kezembe adott egy lúdtollat és egy papírra valamilyen jelet rajzoltatott velem úgy, hogy fogta a kezem és irányította a rajzot. Hideg volt a keze és már szörnyen untam az egészet. Ráadásul mesterem még pénzt is adott ennek az embernek, amit még életemben nem láttam tőle, hiszen mindig ő kapta a pénzt. Legközelebb egy hónap múlva találkoztam ezzel az ormányossal. Ezen találkozót megelőzte, hogy Marchand mester, ki apám, tanítóm, nevelőm volt egy személyben, egy viharos éjszakán meghalt. Na, nem a vihar miatt, hanem mert a teremtő egy hosszú, eredményes élet után magához szólította, hogy a Túlvilágon vizezze a bort tovább. Sokat köszönhetek neki. Szóval, jött ez az ember, hozta magával azt a papírt, amit én is telefirkáltam és azt mondta, hogy én vagyok a kocsma tulajdonosa, mert elhunyt jótevőm reám hagyta a kocsmát. Először nem értettem, hogy mi az a tulajdonos és mi az, hogy reám hagyni. Miután azonban elmagyarázta, hogy enyém a kocsma, már nem is láttam olyan nagynak az orrát, sőt kifejezetten csinosnak és karakteresnek tűnt e fején lévő ékszer.

Így lettem tizenhét éves ifjú koromra Párizsban kocsmáros. Akár még a Guiness rekordok könyvébe is be kerülhettem volna, ha az időben nem jóval később találják ki azt.

Na de hagyjuk az életemről szóló mesét, nem ezért írom e sorokat, mert bárkit érdekelne, ez szerintem senkit nem érdekel. Az azonban már érdekelhet mindenkit, hogy én magam vetem papírra gírbe-gurba betűkkel gondolataimat. Tehát tudok írni. Ha még hozzáteszem, hogy hatvannégy éves koromban tanultam meg az írás-vetés művészetét, akkor már az eddig elbóbiskoló olvasók is tágra nyitják szemüket és hitetlenkedéssel vegyes kíváncsisággal várják a történet folytatását

Az egész történet 1464.nyarán, egy forró, nyári estén kezdődött. A bódító meleg beragadt az ereszek alá, a bor szinte felforrt a kancsókban, a vendégek, főleg diákok, papok, éjszakai útonállók és elhagyott férfiak pedig bágyadtan kókadoztak a faragatlan padokon pohár boruk mellett. Mondjuk, én sem iszom szívesen langyos bort nyáron. El is határoztam, hogy bezárom a kocsmát és pihenek egy jót, mivel utoljára édesanyám hasában volt nyugodalmas éjszakám. Mérgemben a meleg idő, valamint a gyenge forgalom miatt el kezdtem veszekedni a vendégekkel:

- Na mi van, mi van? Jöttetek melegedni ebben a hőségben? Fogyasztani ki fog? Elfogyott a pénzetek? Itt ültök egy hang nélkül , nem isztok, nem beszélgettek? Még egy jó verekedés sincs? Ha valamelyik zabi gyerekemnek elmesélem, hogy ilyen siralmas hangulat Párizsban, 1464-ben előfordult az én kocsmámban, biztosan átszokik egy másik kocsmába. Hát, figyelnem kell, mert van egy pár utódom. Csak meg ne tudják, hogy én vagyok az apjuk. De ez nem tartozik rátok.

Az első kirohanás után kezdett elpárologni a mérgem és békülékenyebb hangot ütöttem meg, hátha felvidítom a temetői hangulatot:

- Pedig tudjátok, hogy ez egy nagyon magasan előkelő kocsma ám. Ide kizárólag úri közönség jár. Itt van például a zsandár úr. Magasan előkelő, 2 méter magas, 130 kiló, amúgy békés természetű ember. Vagy itt van az öreg sírásó úr. Szintén egy nagydarab, magas, békés ember. Az ásója ebben a sarokban szokott állni. Ott azon a helyen. Issza a borát csendben. Csak akkor csóválja meg a fejét, ha valamelyik kötekedő ember leveri a boros poharát. Ilyenkor feláll, felveszi az ásóját, és halkan azt mondja neki : fiam, nagyon csúnyán viselkedsz, hagyd abba, vagy segítek, hogy jó helyre kerülj.