ha mindennnek vége, kialszanak a fények.
véget ér az utolsó előadás.
sajnálkozva egymásra nézünk, mert tudjuk,
hogy nem lesz több folytatás.
a vásznon visszaperegnek a régvolt kockák.
van, amelyik színes,
akad, amelyik fekete-fehér.
a Jövő átgázolt felettünk,
mint egy nagyléptű Óriás egér,
és nem fogjuk már többé
egymás jól ismert kezét.
arcunkon a fásultság, és csalódás
szántott barázda-nyomot.
eltékozoltunk sok-sok évet
abból a rövid Élet-időből,
amit a szűkmarkú Isten
nékünk enni adott.
könnyünk majd lassan felszárad,
de lesz még belőle számtalan.
folyóink mennek tovább egyedül,
de lehet, hogy parttalan.
hittük azt, hogy
együtt mászunk meg magas hegyeket,
és fedezünk fel csodás tenger-mélyeket.
nem ismertük mi a lehetetlent,
csak azt, hogy
lehet, lehet, lehet.
most, mind ennek vége.
a hegyek egyedül, maguk maradtak.
a tűzpiros korallok is nélkülünk
élik víz-ölelte életük.
mi meg külön egymástól forgatjuk
tovább a filmet.
és a rendező a mikrofonba kiabálja:
nem lazsálunk!
gyerünk! gyerünk! gyerünk!