Párizsba tegnap beszökött a nyár.
Szent Mihály útján osont, orra bukott, jaj de kár.
Lehorzsolta összegabalyodott ujjait,
és a füzes partján kergette koordináta nyulait.

Árbócon kifeszített vitorlák lógnak,
mint őrültek, kik a viccházból éppen meglógnak,
Banánhéjam magam mögé dobom,
találkozunk majd a rasztafodrászaton.

Hasonlatok vetkőztetik hangulatok imádott testét,
szánk kitátva bámulja azt a szép menyecskét,
lemerül a zord tenger-hullámokba,
és csárdást jár, majd beleszeret,
a csábos kis hableányokba.

De belevaló macsó nem is igazán lenne,
ha nem szeretne bele a szép szirénekbe,
így úszik fel a folyón a tulsó végtelenbe.

A naplemente tükörben bámulja magát,
a harang harang-szól, értéke 24 karát,
a madárijesztő ujjongva integet éppen,
amint a csősz a szőlőből tálib lázadókat kerget ki szépen.