amikor azt mondtad, hogy vége az útnak,
jégszoborrá dermedt a mindig izzadó világ.
a csillagok lehullottak a kettérepedt égről,
és a kerek Hold reszelt sajttá vált.
elhallgattak a koránkelő rigók is,
itt, a panelketrec melletti kiserdő
meghasadt törzsű fák ágain,
az eldobott újságlap sem röppent
a kedvvesztett szél béna szárnyain.
próbáltam imádkozni, hogy felejtsd el
elkövetett vétkem, mint elmúlt sipoly,
de nem tudtam megszólalni,
torkomat markolta az acélkezű bánat,
azután Vörös-tenger szemeimből
áttörve a gátat,
vízesés-könnyeimet eleresztve,
cipelve húsomba mélyedő keresztem,
kiszáradt számból előtört egy Hozzád küldött
távoli sikoly.