Csak ragyogj te gyáva eskü!Merre tétova

hangokkal léptél, fehér szobák falai közé,

s lábad elé ezernyi szókincs omlott, mint

leány haja, olyan esetlen, s tisztán, de nem

rendülsz meg!Vérré válni, vétkezni Veled

Istennek embere!Milyen titok rejtõzik,- ha  titok

az valóban-, nemcsak hitetlen világunk világtalan

eszméi keringenek, mint fénytölcsérbe rekedt,

és kiutat nem találó bogarak egyre vadabbul,

konokul, hogy lesz még egy ajtó, lesz még egy

ablak nyitva, de csak egy ütés késõbb, vagy

íztelen ragacs, megmerevült suhanás.Nem

láttam már rég az eget.Merre van az én gyáva

esküm?Merre van az én szent szobrom?Vagy csak

egy pogányt!Lennék én imádója, s hoznék gyümölcsöt,

virágot, néma fohászt, kútjához borulnék, merítkeznék

habjai közé, tûrném, hogy szeressen, áldoznék újra

meg újra!Mennyire félnék!Félném az arcát látni,

Bánnám én aztán!Szeretni lenne jó õszintén, csalfán!