:
Emlékszem nem tudtuk már a nevét sem a virágoknak,és
ruháink redőibe is beleette magát az utak szitáló pora.
Lehetett talán nyár, nem éreztük már azt sem, csak néztük
a horizont remegő szélét, összehúzott szemekkel a gyerekeket
magunkhoz húzva, titkon már védelmet remélve tőlük, pedig
akkor már veszve volt minden, csak a harang remegett még,
az utolsó, amit még nem rombolt le a kacagó magány.
(59 szó a szövegben) (691 olvasás)
csingi: (01-16-2004 @ 10:37 am)
Olyan melenkolikus szomorúság lengi be ezt a verset. Hát a magány-érzéstől semmi sem szabadít?!!!
neterikett: (02-20-2004 @ 03:39 pm)
be kell vallanom, csodálatos a vers. Valami ki nem mondható fájdalom ébredt fel bennem, olyan, mint amikor ilyet kell írnom és amikor majdnem sírva fakadok. Nagyon Nagy!
