Kabátja gallérjára már több éve szeretett volna egy gombot varratni, de annyira fontosnak talán sohasem vélte. Így most is csak összefogta egyik kezével nyakánál a kopottas szövetet, és fejét egy picit az állára hajtva igyekezett az állomás felé. Lányáékhoz utazott, akik egy órányi vonatozásra laktak tőle. Veje erősködött, hogy érte jön, de ő nem akarta. Szerette, ha el kellett indulnia valahova. A vasút gyermekkora óta vonzotta, habár mozdonyvezető sohasem akart lenni. Így, hetvenévesen az utazás maradt meg belőle. Egy héttel az indulás előtt már megnézte a menetrendet, amit előző nap azért mégegyszer ellenőrzött. Az alacsony ablak mögött egy ötvenes nő üldögélt. Homlokát ráncolva olvasott egy gyűrött füzetből, kezével nyugtalanul kapargatta a tintafoltos asztal rovátkáit. Őszülő hajában valami régimódi csatot viselt, olyat, mint a férfi édesanyja valamikor. Lehet annak már úgy ötven éve is, de emlékezett rá, mert esténként mindig elvette egy picit az éjjeliszekrényről, ahová az anyja tette, és a fény felé tartva nézegette a színeket. Ezt mind végiggondolhatta, mert a nő nem vette észre, hogy ott áll az ablak előtt, ő meg nem szólt. Nézte a nő arcát. Bal szeme alatt pici szív alakú anyajegy volt. Ujjai vékonyak, csak egy egyszerű ezüst ékszert viselt, ami leginkább olcsó vásári portékának tűnt az ablakon át nézve.

Ennyi idős volt az ő asszonya is, amikor egy este leült mellé a kanapéra, kezébe fogta már erekkel barázdált kézfejét, és belenézett a szemébe. Szerette az asszonyát. Szerette benne, hogy meg akarta érteni, szerette, hogy igyekezett megismerni. Nem volt titok közöttük sohasem. Közös gyerekük nem volt, de az ő sajátjait első perctől kezdve elfogadta, idővel azok is megszerették. Nem lehetett nem szeretni. Mindig arra törekedett, hogy megértse az embereket. Sokat beszélgettek.

Két éve elmentek abba a kisvárosba, ahol először töltöttek együtt egy éjszakát. A panzió még ott volt. Egymásba karolva lépegettek a bejárat lépcsőin felfelé. A férfinak alacsony volt a vérnyomása. A recepción egy harsány fiatalember fogadta őket, és kellemes időtöltést kívánva nyújtotta át a kulcsot. Akkor elkönnyezte magát, mert asszony azt a szobát rendelte meg pár nappal előtte telefonon, ahol akkor is voltak, azon a télen. Mennyire vadak, és szenvedélyesek voltak! Még a sötétítőt sem húzták be. Leomlottak a padlóra, hogy eggyé váljanak újra és újra. A szobában csak a bútorok változtak. A férfi még a mosdó csorbaságát is újra felfedezte. Az asszony akkor lehúzta magához a földre, és elmondta, hogy mióta együtt vannak, nem volt olyan nap, hogy ne köszönte volna az égieknek, sorsának, a véletleneknek, hogy találkoztak, és vele élhet. Nem bánt meg semmit, nem kívánt többet. Büszke rá, hogy ötven fölött végre megjelent első önálló könyve, és köszöni, hogy neki ajánlotta. A férfi megsimogatta a nő arcát, aki akkor belecsókolt a tenyerébe, majd felsegítette a padlóról, és lementek sétálni a partra. Éjszaka, mint tizennyolc éve minden nap, egymáshoz bújtak, és az asszony forró öle befogadta a férfit méltósággal, odaadással, őszintén.

Két héttel később aztán elhagyta a felesége. Mert ő elengedte. A nő zokogott, megátalkodott vénembernek nevezte, önző alaknak, majd meggyanúsította, hogy talán más asszonyt akar maga mellé talán! A férfi magához húzta a nőt, de nem szólt semmit. Elmondta neki, hogy ő még fiatal. Találhat egy hozzá korban illőt, lehet jobbat nem, de aki mellett, akivel együtt megöregedhetnek szépen, csendben. Ne akarja, hogy betegeskedő ember rabja legyen, aki féltékeny lesz szépségére, és fél, hogy férfiként már nem tud a kedvében járni! A nő befogta a száját, úgy zokogott. A férfi megértette, hogy asszonya is eljutott gondolatban már idáig, csak nem mondta. Most is azért sír, mert a férfi mindig előbb mondta ki, mindig, amit ő akkor még nem mert. Az asszony egy őszi napon költözött el idős anyjához, vidékre. A férfi csak ült a félig üres lakásban, babrálgatta az edényeket a konyhában, idézte a nő lépteit a lépcsőház felé figyelve, hajszálakat kutatott a fürdőszoba polcain. Talált egy cetlit, amire a nő valamikor vásárlás előtt jegyzetelt. Eltette a tárcájába.

A nő megkocogtatta az ablakot, és kérdőn nézett rá. Megvette a jegyet, és kiállt a szélbe, a peronra. Fekete kutya ballagott felé, a közelében lelassult, fejét emelte, majd ment tovább. Sokszor elképzelte, hogy majd csönget újra az asszony, ott áll a kapuban, ahogy senki nem tud állni, úgy köszön, ahogy senki nem tud köszönni, és a mosoly, az is csak az övé. Eleinte még hívta, a férfi megjátszott haraggal beszélt vele. Az asszony nem hitt neki. Kérdezte nincs-e szüksége valamire, van-e valaki, aki ott van, ha kell? Idővel a férfi megkérte, hogy ne hívja többet. Amikor pár napra kivizsgálásra kellett mennie, és hazament, látta az asszony keze munkáját az egész lakásban. Fiáéktól tudta meg, hogy bent fekszik. Elkérte a kulcsot, kitakarított, kivasalt, és egy levelet hagyott az asztalon:

Azt a levelet aztán betette a fiókjába.

Kora délután volt, mire megérkezett a városba, ahol a lányáék laktak. Veje jött ki elé, és középső unokája. A kislány ragaszkodott hozzá, hogy a kocsiban hátul üljön mellette. Parányi kezével szorongatta az ujjait, és be nem állt a szája. Elmesélte az összes karácsonyi új játékát, és izgatottan tudakolta, hogy tőle vajon mit fog kapni? Lánya a konyhában volt, és éppen a süteményt vágta fel. Szőkés haja kibomlott a kendő alól, majd mindent otthagyva jött elé, hogy köszöntse őt. Jöttek a gyerekek, a legkisebb a nagylány kezében. Mire észbekapott még egy kelekótya kiskutya is előkeveredett valahonnan, és megnyalta a kezét. Megremegett, mint mindig, ha szeretetet kapott. Végül leült a konyhaasztal mellé a vejével, hogy szót váltsanak. Lánya a gyerekekkel magukra hagyta őket. Kedvelte a lánya férjét, aki egy napilapnál volt szerkesztő. Mindig az okokat kutatta. Jó félóra után aztán kinézett rájuk a lánya, és megrovóan szidta őket, hogy miért nem jönnek már közéjük. A szobába lépve, azért csak meg kellett fogódzkodnia az ajtófélfába. A középső cserfes kis lányunoka, kezében egy csokor virággal penderült elé, és nagy komolyan felmondott két sorral köszöntötte az ő születésnapját. A legnagyobb egy tálcán pezsgőt hozott elő. Csak a legkisebb sírta el magát, érezvén, hogy most nem ő van a középpontban. Könnyeivel viaskodva köszönte meg az emlékezést, majd a kislány nagy örömére elővette az ajándékokat ő is. A kis cserfes meséskönyvet kapott, a nagylány karórát, a legkisebb meleg takarót. Ebéd után lefeküdt a legkisebb unokával. A kisfiú hosszan nézte az arcát, kutatta a tekintetét, majd összegömbölyödve elaludt. Óvatosan kicsúszott mellőle, és egy vastagon összetekert pokrócot tett mellé, nehogy leguruljon álmában. Odasétált az ablakhoz, és elbámulta a világot.

Kint már esteledett. A nap még visszatekintett valahonnan a sárguló dombok takarásából, itt-ott kutya vakkantott, távolról vonat is jelzett, a vizes betonon tengernyi apró csillag ragyogott, ahogy a fény az úton búcsúzott.