Nem ilyen.

Mostanában rövidebbek az évek,
csak a pillanat a régi, ahogy megül,
a templomharang bongása, méhek
zajongása száradtkoszorús temetőkben,
válladról, ahogy ruhád aláhull. Mennyi
is volt? Talán napok, hónapok, hetek. Mentsetek meg!
Ments meg Te időtlen vágtában fogant kölyke ennek
a zavaros pályaudvari váróteremnek, ahová
koldulni jár a lét, és mezítelen arcokkal is
rejtekben marad minden emberinek tartott
utalása egy régi hajnalnak, amikor nyílt egy
új virág! Csak én láttam, csak nekem színeződött,
értem borult a földig, én tehetek szépségéről,
nekem hervad el majd egyszer. Tudom. Mennyi is volt?
Talán hónapok, hetek? Nem időben mérek!
Nincs perc, az óra is semmiség, kitárul a Minden,
értem halottvivők jönnek, szemeikben öröm,
megértés.- Látod, mennyire szeret! Boldog
az Úr, ha őt elé visszük! Látod, még mosolyog,
s szólt, egy nevet mondott, mielőtt elment!
Hol van? Ki az, kit nevezett? Kire kért áldást,
védelmet? Messze jár. Első volt és végső,
értett, és megérzett. Föld volt, fűszeres takaró,
szó a nagy csöndre, perc helyett érintés, órák
körében látomás egy új világról! Megtérnek
végül mind a lakatlan szavak, és betűnként találnak
végleg nyughelyet. Máshol, senkinek. Mennyire távol,
és közel aki szeret! Mindig így van ez. Milyen a közel,
mennyire semmi a távol, ha szeretsz! Pedig csak egy kis
alamizsnát, egy kis alamizsnát kaphatunk! Előttünk dölyfös
mindenek járnak, vérükben ősi ösztön: Eltiporni, zsigerelni,
megölni, megölni! Én nem ilyen sokakra vágyom!
Lennék csak zsoldosa a jónak! Jutalmam sem legyen elég
engesztelő, hogy többet kívánnék! Soha, soha többé!