Selyemként omlik lelkeinkre az
adomány, két tenyerünkben remeg
viszonyunk a világhoz, minden szavunk
megtérés. Csillogó kupolákról örök,
hamis fény kényeskedik, de nem mifelénk.
Véd a szavad. Minek ide a jel, minek
ide bársony, jó a durva szőttes! Csak így
közel a lét, így közeli az érintés, ezért
ébred vackán könnyen a reménykedő,
s int emelt fejjel oda a kétkedőknek:
Nem ezt vártátok ti! Hiszitek a hús vérét,
álmodjátok a kéj hangjait, s szemetek vak
látni, hogy ember jár emberrel, vállukon
közös a takaró, a por, amit felver mezítelen
talpuk, s egy keresztre is együtt gondolnak mit
megácsolt sorsuk. Véd a szavad. Mikorra szentnek
hitt lelkeikkel kiátkoznak minket egy
hazug templom hívői, és csorgó nyálukkal
mocskolják be a szépség gyolcsát vinnyogó
férgeik, már nem élünk! Halkan morgó imamalom
ahogy véda szavad ölelkezik a füst fanyar ízével,
bronzot idéz csípőd, műves vagyok, formálom
a múltat, mi egy perce volt, ma a jövő hite, hogy
lesz majd új aratás, felszálló íve a kék madárnak!
Csak félteni, félteni kell! Közeleg már a ragadozó!
Érni, megérni, elérni kell a csalitost! Jó itt. Körmöd
tüskeként szakít belém, átkozódsz, könnyed megriaszt,
nem mondod, de érzem, elmúlt nélkülünk újra egy nap.
Fölöttünk a föld, alattunk az ég. Sarkokból ócska világ
szűköl, de tudom, újra és újra megvéd a szavad.