Írása a jónak, irgalmazz!
Ereje a szótlanságnak, most el ne hagyj!

Szép leszel, amikor Istennel veszekszem,
s karom bár ég felé lököm, hitem fel nem ér!
Csöndes leszel, amikor szememmel kereslek,
s földi léttel, égi jelekkel üzenném, hogy megyek!
Csak mécsest gyújts, s tegyél mellém jó révészt,
hunyt szemeimről ki leveszi majd színehagyott érmém.
Hiszen mik vagyunk mi? Övénél fogva rángatjuk a
merülő időt, és kacagva trappolnak az ördögök
templomok kövein. Csak éltem legyen elég, hogy
halálom kiérdemeljem?. Mi a bűn? Mennyi az a bűn?
Magunk maradtunk hát? Elbújsz jó uram? S követhetlek-e
múltam feledve,  neveddel a jövőt hívni zálogul? Kalmár
legyek hát? Csörgessem a hazugság jussát, vagy
tévelygéseim okán jussak tán pokolra? Így hát
magunkra maradtunk. Keressük a választékot gyérülő
emlékezetünk szálaiban, merre, hol tért el csillagállásunk?
Talán megtaláljuk, amit elhagytunk. Valahol ott lesz a felelet,
felelet mindig kell, csak készülni feledünk el. Olykor
holmink is hanyag, örök, mennyire örök a tananyag.

Most csak a jónak írása irgalmaz,
amíg a szótlanság ereje el nem hagy.
Legyen úgy, vagy úgy ne legyen, szeretet!