Mint Hold mellől letérő csillag
Lép felém nővérem lánya, s kérdez:
Mondd csak, mi a szerelem, hiszen írsz
neked tudnod kell!

Nézem a lányt, harmatos mező ajkán
a fény, hajában mélyül a tenger sötétje,
karcsú ujjaival formál kegyhelyet a vágy.
Mit is mondhatnék! Rianás az, megdermedt
lelkünk nem várt hasadása. Oly hirtelen,
s legalább annyira fáj! Bámuljuk csak,
mint tavaszra koptatott fagysarkával a tél,
hiszen valahol sejtette, megtörténik AZ,
hiába minden zord tett, oly sok játszi lékvágás!

Mit is mondhatnék! Patak az, habzó rohanás.
oly szabad! Rakoncátlan világra ébredés,
mikor melegedő talajban fogad új életet 
magába a természet, és bíboran  bólogató
barkákkal üzen a nap, hogy érdemes, érdemes
volt várni hát! Újra, és újra.

Mit is mondhatnék! Olyan finom, remegős
érintés, borzongása az ismert utak hajlásainak,
önmagunk csodálása egy fátyolterem selyem
függönye mögül, a Másik szemével. Zene az,
megannyi hegedű, ahogy vonul a karaván fűszeres
szavakkal, nyugtalan reményekkel, a lélek oázisa felé.

Nézem a lányt, szeplőt bont arcán hirtelen
virágzása az időnek, szeme álmot idéz,
s mosolyog, talán jobban érez mindent, mint én.
Mit is mondhatnék! Csönd az, de csak ketten
hallják. Regény az, de ketten írják, s olykor
keserű tán a fejezet, de édes a csókszámozás.
Hányszor becsukjuk, majd ismét elővesszük,
simítgatjuk lapjait, bele-beleborzolunk,
be nem telve visszük arcunkhoz illatát!

Mint ki ismert titkot hall néz rám a lány,
majd riad, ajtót nyitni fut. Belép az Ő,
s kart fűzve hozza elém, csak szeme
kérdez, de választ már nem vár.