Mindből az első
(Amikor a szerelem,
pedig csak a tavasz)

Csak nekem
Lenne olyan, mint a cseresznyefa
virága, amikor gondolatnyi szellővel
lebegteti fehér szirmait, s bőséget
ígérő szoknyáját szétterítve megpihen a
tavaszi esőtől meghízott fűszálak ívén.

Nem lenne az
más, mint meghajolt faág, ami leér
a földig, ahogy kacéran odakap
a megült tócsához valami apró
gödörben, és gyűrűt fon az égben
kergetőző kusza kérdés-kígyók köré.

Mint másnak
a hang, nekem a csönd lenne az,
ahová megtérni kell, hinni, hogy egy
papírhajó is öbölbe úszhat, át a kietlenség
színtelen tengerén, ott majd elsüllyedhet,
mert már minden hullám, minden ízét ismeri.

Hiszen szeret.
A levegő is másképp lélegzik. Az eget
fiatal rügyek kérdezik, hová pattanjunk,
merre tetszik most nekünk a világ? Leszünk-e
pompa, szín? Vagy csak önmagunknak
tetszelgünk majd egy lakatlan faág-házban?

Adagio
(Mert temetni gyönyörű,
meghalni szép)

Te tudod, merre vitt a tűz, merre indult a víz,
ahogy csillapult bennünk a levedlett kígyóbőrök
okozta véres, csípős fájdalom. Mert csúszómászók
állják az utat, serényen nyújtogatják villás nyelveik,
marásuk halálos, ha hiszel benne, de te csak kételkedj!
Messziről majd hírek jönnek, ólomkapukat nyitogatnak
gyermekkezek, tudod, eszetlen vagy, mint az első
bárgyú ember, ki tudásért ereszkedett le aztán a
pokol katlanjába, de mit kapott? Kétszer vehetett
az üstből, ahol feledett emlékei gőzölögtek, s nem tudta
mit eszik. Öklendezik, öklendezik aztán. Kinek nevét
kiáltja, süket, kinek szemét keresné, vak. A szót nem
találja mások szájában, a mosolyt nem kéri, a jót
rosszalja, és kaparja a földet puszta kezével a
mások sírjára.

Néha úgy érzem

Az lesz a csodálatos nap! A megtört
gondolatok cserepeit leejtjük a megbékélés
gránit padozatára, hogy ott tiporjuk majd
véresre meztelen talpunk egy meg nem értett
költő, meg nem értett néhány szavát kiáltva:
Úton lenni fájdalom, megérkezni alázat!

Közben, vagy a végén

Két pont vagyok, és futok magammal
szemben. Elhagyom magam, majd
visszanézek, hátulról pont olyan vagyok.
Pontos vagyok. Mindig pont akkor
érkezem, előttem-mögöttem szavak futnak,
bolondosak, fájók, szépek, velem
pihen, és kezdődik a minden, és a vég.

Nem hasonlítok senkire, és semmire,
nincs helyettem értelmezhetőbb jel.
Helyettem kérdezhetsz, felkiálthatsz,
mind csak pontatlan, másképp gondolható.
Én vagyok a meggondolhatatlan, rögzítek,
pont annyi vagyok, amennyire kellek.
Nincs nálam hűségesebb konok. Pont.