Amikor  
                                    eljön a búcsú ideje,
                                szó, pillantás, mint Nílus
                          vize úgy árad lelkekből a zavaros
                      ár,  és nyugat felől Apóphisz ébredezik,
                mindig csak az egyiknek fáj. Szeretet és gyűlölet.

Mégis, kinek fáj? Most miért fáj?
Hiszen egyből fakad, és visszatér,
mint a Napbárka Egyiptom fölé, hol
meglehet bűnös a nép, de mutass egy
igazat, és kezébe én adom az első követ!
Nem lesz oktalan akkor a megkövezés! Mert
fehér falak mögött él a város, kinek hite biztos,
oltár elé áll: „ Nem törtem poharat, bár kristályból
volt! Nem kértem a Világot, már az enyém volt! Nem
kértem a Mindent, mert Semmim sem volt! Add, hogy
a Két Igazság termében megálljak! Add, hogy Ib és Hati
megbéküljön bennem! Add, hogy szürkének szeressem a
virágot, és színesnek lássam a fénytelenséget! Add, hogy azon
az egy megmaradt húron is, de szóljon a dal! Add, hogy ki tükröt
tart, magát is lássa, más holmiját ne bírálja! Add, hogy a kert el ne
porladjon, bennem senki meg ne haljon!”  Leveti mind, kinek nincs
miért a gyász színét viselnie, hiszen egyedül miért lenne az, kinek fénye örök,
a szüntelen remény.