Ahogy a lélek.
Belesír a mélybe, és mellésimul lágyan,
de kéretlen, és nem tágít, fenségesen vonul.
Karaván. Eláraszt! Mint homokviharban
füledbe zuhog, ömlik, ezernyi hanggal szurkál.
Férfiak, méltósággal, fehérben. Arcukon
megcsillan a réz fénye, a menta zölden
kábít. Szemükben a megérkezés hite,
apró dobokkal lép lépte után a hullámzó
kitartás. Táncosnőként hajlik, felfed, és
kitárulkozik, hiszen a természet adta, a
hit, hogy itt is úgy érez, úgy szeret, úgy
szenved, vágyakozik! Hiszen Ember. Messzi
tornyokat idéz, hol imák századai alatt
erősödött, formálódik élővé a vallás, ahol
kendők fedésében kacérkodnak a szemek,
és hagyományt fogad társául a halandó test,
hogy a lélek szabadon szállva éljen. Örökké.
Ahogy a zene.