Mert mindenki tudja valaki nevét.
Imádja kiáltva, átkozva vezekli, lelkébe
temeti, szereti szeretve szeretni, mert
mindnek e világon, ahogy istene, úgy
démona is van. Küzd, tántorodik,
vermekből néz felfelé, Úton van,
belészédül, alázuhan, és feltámad újra.

Mert nincs, kinek nem jut
a viharból, s halálért kiált az élet,
és életért a halál! Mert egyből fakad,
s vissza is egy gyökérhez rögül,
összekönnyez párjával az ember.
Legyen, csak úgy legyen!
Legyen, ahogy széllel üzen a zápor,
ahogy kővel borít a feledés,
ahogy nappallá lesz a világtalan éj!

Mert nincs olyan, akinek
ne tudná valaki a nevét! Elrejti,
bánattá szelídíti, titkon az égbe
suttogja, beleszáll a mennybe s ha
kell vele a pokolra. Mert mindenki
kimondja valaki nevét, és nincs
hatalmasabb hit, igazabb varázslat,
tudatlanabb tudat, és reménytelibb
holnap, csak amikor valaki
a nevét valakinek kimondja!

Az anya, amikor önmagából
szakított létét simítja, s magánnyá
hasonul a  fájó öröm, mezítelen hasán
megrándul, kit szólít a nevén, mert
ő tudja, ki most született, csak az lehet
ennyire árva, kit nevén más még
senki nem nevez ezen a névtelen földön.