Eljött, s odakozmált tejfüstjével
megfojt ez a nyirkos-csomós ősz.
Betelepszik terünk minden szegletébe, s
szétrebbenti nyarunk utolsó lélekmadarait.
Mint gyermek - ki járni botlik, mert
tanulja azt-, belebóbiskol szűnni nem
akaró igyekezetébe a test, hogy lépje
az időt, tegye a dolgát. Levedli hamis
színeit a sétány, csak a koldus marad
helyén. Arcán megfeszült isteneket
hazudnak a ráncok, olcsó semmit rejt
a járdaszegély mellé lökött műanyag.

Tépett szél-hajával sikítva rohan házak
között gyönyörű szomorúságában a szeretet.