Állok gondolkodva, mozdulatlanul.
                  Látom a nap kancsal sugarait
                  ahogy előbújva a dombtetőn
                  bearanyozzák a fenyőfán a harmatcseppet.
                  Hirtelen lovak patái dübörögnek bennem!
                  Nyihogásaik felkeltik a virágokat,
                  és azok üde illattal fordulnak a fényre.
                  Agyamban még kelepelnek a gólyák
                  szárnyaik fuldokolva mozgatják a levegőt
                  és nagy utat bejárnak.
                  Kalászok lengedeznek a völgy felé, - Hová sietnek?
                  Kenyérrel teli ölekkel jönnek a pékek
                  és a nyál összefut a számban.
                  Becsületemen nem esett csorba
                  és hiszem, hogy így lesz holnap is.
                  Kis felhők kúsznak hogy nyomot hagyjanak
                  az azúri vásznon, de a nap
                  erősödik bennem és a foltjait felszárítja.
                  Friss csobogással ereimben megindul az élet!
                  Elhagyom magam, pedig kiáltanék
                  hosszú, és nagy verseket, ahogy a művész
                  az ecsetét bemártja.
                  De oly színeket nem szól a szám
                  amit magamban szépnek látok!
                  Feléd fordulnék, de tudom,
                  takaród erősen szorítod.
                  Ezért halkan éneklem bíztató dalomat,
                  és én léggömbön emelnélek a magasba,
                  hogy láss csudát!