( Vukovár 1994 )

          Milyen nehéz kérni istent: Lenézzen ránk! Lásson!
          Meleg érje lelkünk és már szabadon se fázzon.
          Milyen nehéz észrevenni arcát ha már itt van,
          s hinni vele együtt, mi még nem vagyunk a sírban.

          Milyen nehéz fegyverek helyett kezet nyújtani.
          S hogy ne keljen a barátunkra házat gyújtani.
          Milyen nehéz a rettegést lecsókolni rólunk,
          hogy testvérként ölelgessen mindenkit mosolyunk.

          Milyen nehéz istent látni magunkban és másban!
          Mindenki hiszi, ha ott van: a halálos ágyban.
          Kortyolgatjuk fájdalmasan könnyeinknek sóját.
          Nincsen közös ünnepünk, de ha van kigúnyolják...

          Magamban, belül leülök, s még is arra kérem,
          emelje föl arcunk, hogy egymás szemébe nézzen.
          S ha kiolvassuk belőle a szomorúságot,
          együtt csodálhatnánk ezt a gyönyörű világot!

          Fejemben a sok-sok átkot temessem el mélyen.
          Lássa a gyönge s az erős is: nem ellenségem.
          Ne legyen könny és bánat csak kedves, vidám ének.
          Érezzük már minden reggel: háborúzni vétek!..

          Milyen butaság! hiszen tudom senki sem halja.
          Még is jól esik újból. Így lenyugszom hajnalra.
          De azt hiszem megérte Őt gondolatban kérnem
          mert talán egy kicsit jobb lettem ma, ezt remélem.

          Most felállok, és megkeresem szerszámaimat.
          Fejem fölött utamon az ágak összeérnek
          és már tudom, zöld ünneplő ruháikban nekem
          adnak kardjukkal díszőrséget, a szél tépte fák.