Itt élek veletek ebben a hazában.
          Rám is úgy süt le a Nap: Forrón és lázban,
          és ha bánatomat könnyek közé rejtem,
          hulló cseppjeit erre a földre ejtem.

          Amikor ajándékot adott az élet,
          hogy piciny gyermekként felállhassak végleg,
          itt fogta édesanyám féltőn a kezem.
          S apám, a drága, ki verset mondott nekem
          ügyelvén a szóra, csak hogy jobban hasson
          s ajkának szegletébe mosolyt fakasszon.

          Itt rejtett magába a bokor, ha féltem.
          S ragaszkodott egy-egy száraz bogáncs értem,
          hogy megmutassa a természet milyen szép
          kinyitotta előttem lapjai ezrét.

          Itt vittem virágot a legszebb kislánynak
          azért, hogy mondja, a szerelem még várhat.
          Építettem otthont, gondjaimnak tetőt.
          Később megtaláltam az igaz szeretőt.
          Próbálok helyt állni minden hatalomnak,
          mely életért cserébe, csalásra oktat.

          S ha megszólal kisfalum lélekharangja,
          történelmünk terhétől hasad alatta.
          Megvénült asszonyok imádkoznak halkan,
          leszűkült nemzetünk fogjon össze bajban.

          Szántások, erdők, építészeti csodák,
          eladják alólunk a csibész ostobák.
          Földben rejlő magokat ha növeszt az ég
          úgy jön elő rejtekéből, remegőn a nép,
          s mint meghasonult lelket ha odahívnak,
          választunk magunknak új, és szebb hatalmat.

          Engedd mosolygásom mezőnek, búzának,
          földműves parasztnak, üzemi munkásnak.
          Vagy Te kedves, ki versem olvasója vagy,
          add a kezed, és ne gondolj rólam rosszat.

          Itt élek veletek ebben a hazában,
          rám is úgy süt le a Nap, forrón, és lázban.
          És ha bánatomat könnyek közé rejtem,
          hulló cseppjeit erre a földre ejtem.
          S ha alkotói testem végleg elalél,
          itt fújja el megmaradt hamvaim a szél.

          2006.01.21.