Erőtlen testemből hogy adhatnék erőt?
        Biztatást vágyaknak, és boldog szemfedőt?
        Nem látok távolabb az ajtóm küszöbén,
        és nem mossa elfáradt arcom különb fény.

 
        Mit adhatok neked a verseim által,
        ha nem küszködsz versenyt ezzel a világgal?
        Mondhatom neked, hogy gyenge, aki gyenge,
        és erős hatalmakban el vagyunk veszve.

 
        Vagy kiáltsak az égbe, hogy jobban halljad,
        mennyi szenvedést okoznak a magyarnak?
        Nem kell nekünk kastély! Várnak fura ura!
        Ne üljön teherként senki a nyakunkra.

 
        Mi nem kérünk áldást pogány istenségtől,
        és nem várunk választ bárányfelhős égtől.
        Csak gyere közel hozzám. Figyelj, most kérlek!
        Megmutatom neked, hol laknak remények.

 
        Amott az erdőben, szakadt sátor mélyén,
        halvány arcú leány fagyott apját kérné,
        vegyen neki ruhát. Gyönyörű fehéret.
        Amiben a halált méltósággal él meg.

        Vagy az úton által, ki üvegeket gyűjt.
        Karján vágott sebektől, széjjelfoszlott, gyűrt
        kabátot szorongat, s ráadja a padon
        ülő barátnak, mert hideg van ma nagyon.

        S aki a munkáját becsülettel végzi.
        Minimál kenyéren tengődik, és érzi,
        gyermekének tanítása már nagy falat.
        Talán talál még jobb munkát mihamarabb.
 
        Mindig mindenki másban, és másban bízik.
        De addig a kiskirály bukszája hízik.
        Ő különb trükköt ismer mindannyiunknál.
        Minket vált tikettre pazarló sorsuknál.

 
        Mivel engem már vesztett remények érnek,
        nem tudok segíteni ennyi szegénynek.
        Nem azért írom versemet, mert mérték,
        hanem hogy lásd, az EMBER a nagyobb érték.