Tikkadt melegben a levendula
   szírmait bontaná elhervulva.
   Benned leli örömét a virág,
   mikor lényednek ontja illatát.

   Bólint a vadgalamb, és ül a fán.
   Neked biccent, boldog, köszön talán,
   de morzsák után tereken matat.
   S az ágról leszállva hozzád szalad.

   Feléd int a kúszónövény indája.
   Búcsúzóul felkapaszkodik másra,
   és sóhajtva szusszan, azután elalszik.
   Ágak közé fúrva már nem tolakszik.

   Hegedű húrja sírdogál a szélben.
   Azt pengeti, hogy a szerelem éljen,
   majd füledhez érve új nótába kezd.
   Táncoló kedvednek örömet szerez.

   Fuvallatra feltámad a tűz is.
   Pattogósan nevedet betűzi,
   s árnyékaink lábunk előtt futnak.
   Testbeszédünk csókjainkba fúlnak.

   Elpihen körülöttünk a világ.
   Pirulva lecsukódnak a pillák,
   csak mi égünk bele az estébe
   szerelmesen, virradatra érve.

   Csókjaimban igérem a holnapot.
   Vállamon vágyódón láncol két karod.
   Csillag szemedben benne a büszkeség.
   Lassan legyőzi az éjt a szürkeség.

   Majd hajnal felé, hogy senki ne lássa,
   menekülök mélyen lelkembe ásva.
   Ajkam többé szerelmes szót nem gagyog,
   és mint tékozlónak, hideg fény ragyog.