Emlékszel, kedves? Nyárvégi zápor!
                        Töppedt tócsákba lotyogtunk éppen, 
                        s a nem várt jégben állt egy kis sátor.

                        Mi ringatóztunk ott a tengeren.
                        A hullámok mérgesen felkaptak,
                        ahol a kapitány a szerelem.

                        Mélyen arcomba szelídült arcod. 
                        A magány süllyedt a nagy kékségbe,
                        s csókunk szívünkbe hűséget karcolt.

                        Szigetem voltál, és én a Tied.
                        A lagúnába beszökött a nyár, 
                        s a korallok adták kincseiket...

                        Létünk már lassan-lassan elalél.
                        A zápor újra összehoz minket,
                        s emlékünkben vitorlát bont a szél.