...Hát elmúlt ez is. Enged a kéznek szorítása. Nem vagyok több, mint egy újabb adat a hordozón. Hangomat még kergetik éteri hullámok, majd lelkembe szépen visszaülnek.

...Ismerős-ismeretlenek között barátkozva osont a remény a szívekbe. S mi észre sem vettük, mikor ült közénk az Isten, de ott volt. Kézen fogva középre vezetett szépen sorban, és láttatni engedte, mindannyian megismételhetetlen egyek vagyunk.

Szemek csókolták szemekbe egymás tekintetét. És néha angyalok szálltak alá a terembe, hogy az ellobbant csillagszórókat kiültessék az égre... És mi nevettünk, és sírtunk. Mikor melyik kellett. Majd gitár húrjának rezgése törte meg a csendet. Versekben bujkált az ígéret, és szavakkal töltötte meg a kopott padokat. Dallamok fészkeltek fülünkben fiókáknak valót, és mi keltettük szorgalmasan, és kedvesen. Majd lebegő hűvös szelek törtek be kíváncsian, és hajunkba túrták az ősznek utolsó morzsáit. De jó volt illata. A sütemények már a karácsonyt idézték s mi, mint a gyerekek, csak álmélkodtunk a sok produkción. Zenékre versek, versekre prózák, és a grafitszürke lányokat papírra mázolták. Csak az értheti, ki látta, a csoda bennünk volt már eltemetve... Így múlt el az ünnep. Ilyenek vagyunk. Bolygók között a megismételhetetlen egyek...

Az éterből még hallani szétszaladt dalokat, és versek keveredését a hanggal... Furcsa egy koldus vagyok. Üres kézzel jöttem, s zsákomat veletek töltöm. Szívemnek e darabja már nem börtön, és nem is adat a hordozón. Csak reménykedem, magamat bennetek hordozom.