A világ boltozatán kialszanak a fények,
               borús fellegek fognak össze ellenük.
               Nincs korlát, nincs út, és már én sem létezem.
               Téged is csak reméllek, mint vak a Napot,
               s ha szemed fénye simítja arcom, érzem a csodát.
               ...Várni, és újra várni, hogy elmúljanak a percek
               jégcsappá nőtt mázsás áttetszőségük,
               és elfolyjanak kinőtt cipőink között.
               ...Emlékszem, derengő hajnalon, mikor
               darázs járta a füledhez hajolt szirmocskát,
               és imák röppentek két kezed között,
               Te tapsoltál a végén, és a taps nekiütközött a kőnek.
               Akkor értettem meg, hogy minden belőled fakadó
               jel, mit elejtesz, nekem szól, és imádban is
               ostyát nyújtó kezecskéd nekem adja a feloldozást.
               ...Széppé teszed a rám hagyott lelket, mit őrzök
               míg elér a halál, hogy a tejúton keringve
               csillaggá szelídüljön nyughatatlanságom.
               Látod?.. Ismét csak várlak, és rád gondolok.
               S ezernyi kincsét hinti ránk az óra
               ha eléd szaladok, és vezetlek ajtómig.
               Te csókokkal csitítsz, s én könnyezem...
               És eleven ággyá formálom karomat neked!
               Szürkeségem is levetem, és cifrálkodok,
               hogy káprázattá tegyem a lenyugvó estét.
               A távolból majd hallani gyöngülő trillát,
               és a tücsök is waltzert hegedül, ha lesütött
               szemmel elénk állva szívünkön játszik.
               Elsimulnak a füvek lepedői, s a harmat is elkerül
               és csillagszórót gyújt az égen kiolthatatlan vágyunk.
               S mire a dallamok, a fények kialusznak,
               egy pici bolygó új pályára áll.