Mint vergődő lepke, ha hímporát levette 
                    s a maradék ösztöneiben hemperegve 
                    cibálja a rátaposott füvek sóhaját, 
                    úgy rogyasztott meg e világ, mikor a barát, 
                    kinek vágyaktól hemzsegő titkaim súgtam 
                    s Ő mihaszna módon nevetve adta tovább. 

                    Most lángoló arccal, és lesütött szemekkel 
                    Tőletek, kik verseim felett ítélkeztek 
                    csak hogy tudjátok, új álmokat szórok rátok. 
                    De annak szárnyaira már nem taposhattok, 
                    mert azok belőletek fakadnak, s a vadnak 
                    lelkébe mar, ha saját húsába haraptat. 

                    És most menjetek. Titkom nyitott könyv a polcon, 
                    ahogy a nőszirom dús ajkát, ha kibontom
                    s a Napnak, bogárnak látható lesz a tudat, 
                    hogy építsék a növényt, míg tart a bódulat
                    és ha már kövér lesz az este s ülik torát,
                    a fűre ejti szirmával együtt hímporát.