Ha dalocskámat szívedre akasztom,
                    a hegedűn elpattannak a húrok.
                    Mert éjeken vad ménesek közt alszom
                    s ha ébren vagyok, emberekbe bújok. 

                    Azt mondtad, dúdoljam tavaszom neked
                    s esőcseppekkel kísérjem hangszerem.
                    De bíz’, lelkemet könnyekkel pengettem
                    s a színpadra érve a függöny lebbent...

                    Mint Nibelung gyűrűje: átkod vagyok.
                    Hiába csillogok kincsként ujjadon.
                    Lándzsám hegye: rozsda foltja, nem ragyog
                    s eldobott köveim alatt fulladok.

                    Vagy mint Radamesz: büszkén tartom kardom!
                    Hogy néked, Aidám, Napata völgyén
                    csókod íze eleven sírként hasson, 
                    míg Amnerisz üres űrt nevel ölén.

                    Vagy lehetnék akár Cavaradossi,
                    aki hamisan festi meg szép arcod. 
                    S puskagolyóktól érezzem mardosni 
                    sziklának csúcsáról feladott harcod.

                    Vagy épp’ Don José, aki Michaela
                    szelídségét többé nem veszi észre. 
                    Inkább elkeseredett tőrét nyomja
                    csalfa-gyönyörű Carmenja szívébe

                    …Felvettem a hangom, csak úgy legato
                    azért, hogy mondjam, mennyire szeretlek.
                    De hiába minden, többé nem kapok
                    vétkemre harmatos csókkal kegyelmet. 

                    ...Szürke gödörben hempereg a tócsa,
                    botladozó lábam a nyárba akad.
                    S most elcsukló hangon búcsúzom hosszan
                    görbült lemezem ócska tűje alatt.