Éppen csak szürkére váltott az ég,
                         s a mögöttes fények lángra kaptak
                         hajad szélfútta rései közt, és
                         a hirtelen dermedő csendben nagy,
                         álmos szemét vetette rám az éj. 
 
                         De mielőtt lecsukta enyémet,
                         a pillanat hunyorgásain át
                         csillámok kíséretében véltem 
                         felismerni a Teremtőt, mint ád
                         Angyalt a világra, amit kértem.

                         Tán a vérerek, talán még a Nap
                         játékát láttam. Vagy csigahéján 
                         málló szivárványszínt a mában, ha
                         fűről lebukó bogár törli rá
                         zuhanásban, mit rá mért a harag. 

                         Moccanni nem mertem, olyan szép volt.
                         Mint Babilon kapuja: isteni
                         színfolt: meredt rám a város épp hogy
                         résnyire tárt, megmaradt utcái,
                         ahogy felém hozott lusta álmom.

                         Már nem tudtam mi a való, és mi,
                         amit már hagyni volna jó, ebben 
                         a fraktállá szédült, furcsa, talmi
                         REM-világban. De lágyan, engedted
                         fejem egy éjre öledbe halni.