Az éjjel közel jött az ég.
                        Arcomon gőzölt párája
                        s amit itt hagyott, szerteszét
                        olvadt. Puha hópárnája

                        szívembe fagyasztott álmot
                        s mint ki sok év múlva éled,
                        úgy tartott foglyul egy szálló,
                        utolsó mag: a reménynek.

                        Zigóta teste, mint féreg.
                        (Hisz' nem látja saját sorsát!) 
                        Agyamban oszladó méreg
                        a bennem fogant valóság.

                        Kerengő dervissé lettem 
                        kolduló, hamiskás hanggal.
                        Szédülten megrogyva engem
                        soha nem vigasztal angyal.

                        Karácsony csillaga reszket.
                        A fenyők elsírták bajuk.
                        Meleg szobákba csöppennek
                        gyantába kövült sóhajuk.

                        Mirha, tömjén füstje lebben, 
                        a harang is éjfélt kongna.
                        Ezen az vak égitesten
                        az Isten is csak egy szolga.

                        Királyok, próféták jönnek!
                        Az ajándék meg elmaradt.
                        Hatalmi köntösbe szőttek
                        terheim görcsei alatt.

                        Minden rab, hogy égbe jusson,
                        göncölre akasztja nyakát.
                        Odafenn, a ritkás csúcson
                        cselédlány gyújtja föl magát.

                        S a tákolt jászol körül, ha
                        húst váj a szálka, (holtfáradt
                        tenyérnek életútjába)
                        savanyú fröccs szaga árad.

                        Csak lelkem vigadna végre!
                        De a Kisded most száll, s bennem 
                        tetszhalott ima rogy térdre,
                        mert keresztet ácsol kezem.