Képek a falon

Belépek oda, hova mindig haza megyek.
Az ifjú koromat őrző, szülői házba.
Ahol újra és újra megcsap az emlékek szele.
Megmártózom jól ismert illatában.

Miért van, az, hogy minden idősödő ember
Körülveszi magát élete emlékeivel?
Édesanyám is minden falat, minden szobát
Teleaggatott múltat idéző fényképeivel.

Képek a falon… mindenütt fényképek.
Felölelnek hosszú-hosszú évtizedeket…
Őriznek megbarnult mosolyokat,
soha már ki nem mondható gondolatokat.

Lemosolyog rám a falról kedves Nagyanyám
Ki ezerszer volt anyám helyett anyám…
Amott peckes katonaember húzza ki magát:
Nagyapám… kit megölt a hadifogság.

Aztán sok másik régi fotó: testvéreimmel,
Mint tágra nyílt szemű kisgyermekek…
Megállapítom: arcunk bár öregszik,
Tekintetünk nem változott semmit sem.

Gyertyafény, évfordulók, torták, virágok…
Mindenki legszebb ruhájába öltözött.
Minden arc jókedvű mosolyba fagyott,
Mintha minden nap ünnep lett volna egykoron.

Szédülten nézem az emlék-kavalkádot
A szoba, mintha nézném körhintából…
Forog velem… Úgy érzem engem figyelnek,
rám vigyáznak a múltamból a szellemek…

Kilépek bűvköréből, a levegőt mélyen beszívom.
Ezentúl sűrűbben hazajövök… elhatározom.
Hisz én még itt vagyok… és itt még várnak!
Nem akarok csak egy fénykép lenni a falon…