„Nagy Írónő” keze mozdulatlanul pihent a számítógép asztalának barna lapján… Nem nagyon merte mozgatni, mert éppen száradt a lakk szép, hosszú körmein.

A férje szokta mondani: amíg a körömlakk szárad a nők gyakorlatilag védtelenek… És ebben van némi igazság… Nem sok mindent tud ilyenkor tenni az ember lánya, csak vár türelmesen, mert ha kapkod, elkenődik a festék és kezdheti elölről az egész procedúrát. Ami ugye eléggé hosszadalmas folyamat: először kicsit helyre kell pofozni a körmök /időnként karmok/ körül a bőrt, el kell tüntetni az esetleges beszakadásokat, csiszolgatni kell, egyengetni. El kell dönteni milyen színű legyen: a halvány gyöngyházfényűt, vagy a dögös vöröset válassza… Aztán jöhet csak a festés művelete, ami még jobb kézzel könnyű feladat, de a ballal a jobb kezet már idegesítő kínlódás… legalább is a „Nagy Írónő” annak érezte. Éppen ennek a kínlódásnak a fáradalmait pihente ki,türelmet erőltetve magára, várva a száradást, mikor éles berregéssel megszólalt a telefon.

- Ó, hogy az a… - morogta a fogai között a „Nagy Írónő” és segélykérően körülnézett. Még mindig egyedül volt a lakásban, és a telefon követelőzően csengett tovább. Kénytelen volt felvenni, kockáztatva az „elkenődés” veszélyét. Kínkeservvel, - inkább csak a tenyerét használva, mint az ujjait - felemelte a hordozható telefont, és nagy nehezen beillesztette a válla és a füle közé.
Belehallózott…
- Na jó napot kívánok! Azt hittem már fel sem veszed! - harsant barátnője hangja a kagylóban.
- Szia, bocs, éppen a körmömet lakkozom! - védekezett erőtlen hangon.
- Ok. Képzeld, már megint mire jöttem rá…- és már sorolta is férjének legújabb gaztetteit a barátnő…
A „Nagy Írónő” hosszan hallgatta felháborodott eszmefuttatást, csak néha szakította meg a szóáradatot egy-egy „Tényleg??” „Na neee !” „Komolyaaan??” felkiáltással. Egyre kényelmetlenebbé vált számára a telefon vállal történő fülére szorítása. Mikor a barátnő lélegzetvételnyi szünetet tartott, halkan, félénken megjegyezte:
- Képzeld, megint nyertem egy vers versenyt!
Pillanatnyi csend után a reakció csupán ennyi volt:
- Igeeen??
- Igen. – válaszolta a „Nagy Írónő” és várta a további kérdéseket a versét illetően.
Hiába várta…. Nem volt több kérdés. Az érdeklődésnek még csak a halvány nyoma sem hallatszódott a barátnő hangján.
- Ja! És azt mondtam már…? – folytatta a barátnő a megkezdett gondolatmenetét, amit a „Nagy Írónő” holmi „verssel” megzavarni merészelt…

A „Nagy írónő” nem tudta nevessen, vagy elkeseredjen. Hitetlenkedve bámulta a lassan száradó lakkot az ujjain. Rezignáltan vette tudomásul, hogy a kutyát sem érdekli, hogy verseket ír.
Erre már többször is rádöbbent, de most valahogy letisztult a kép, és fájdalmasan hasított bele a tudat: a körülötte élő embereket teljesen hidegen hagyja a tény, hogy ő írásra adta a fejét… Ha valamelyik ismerőséről ez kiderülne, ő biztosan lelkesen könyörögne, had olvassa el az írásait. Felvillanyozná, és kíváncsivá tenné, mohón olvasná a műveket, hiszen azok által bekukkanthatna a másik érzelemvilágába, ezáltal jobban megértené és megismerné azt…
Az ő kedvenc szabadidős tevékenységével szemben bezzeg teljesen érdektelenek az emberek.

A „Nagy Írónő” visszagondolt a kezdeti időkre, mikor még elárulni sem merte, hogy ír. Úgy érezte, azt mondanák rá: á, még egy lökött költő-jelölt… vagy különcnek tartanák… Nem divat mostanában „írónak” lenni… nem úgy, mint régen, mikor még rangja volt ennek a mesterségnek /gondoljunk csak a középkori udvari költőkre../. Nos, ez már nem az a világ….
Először, csak a közvetlen családja tudott „hóbortjáról” Első műveit még nekik sem merte megmutatni. Aztán később, amikor megszületett egy-egy verse, boldogan újságolta, szerette volna, ha elolvassák. A férje csak ennyit kérdezett:
- Hosszú?
Mintha tőrt döftek volna a „Nagy Írónő” írónő szívébe ezzel a szóval… Ezzel a hozzáállással! Az ő kínnal, keservvel, könnyel, lélekből összehozott művével kapcsolatban!


Vagy a lánya:
- Muszáj most? Nem lehetne később? Éppen százfelé beszélek MSN-en…
- Elküldöm ott! Jóó?--- kísérletezett félénken a „Nagy Írónő”
- Jó, küld… - mondta a leányzó, de gondolata már máshol járt…
-
A nagyobbik lánya is irogatott verseket, ezért ő jobban megértette.
- Jajj de jó lett! Ezt Te írtad? Ez nagyon szép! Anya!? Te szerelmes vagy?

De hát a gyerekeknek is annyi gondjuk-bajuk van, nem mindig van kedvük, anyjuk műveit olvasgatni… Főleg, ha hosszú…

Aztán szép lassan mindenkinek a tudomására hozta…
Barátai, kollégái elolvasták néhány versét, kicsit, udvariasan lelkendeztek, néha – hangsúlyozom: néha! - érdeklődtek írt- e valami újat. Napirendre tértek a dolog felett. Egyszer írt egy görbe tükröt a barátaikkal együtt töltött wellness-hétvégéről.. Na annak nagy sikere volt! Az emberek szeretik, ha róluk írnak…

A „Nagy Írónő” éles nyilallást érzett a hátában.. Teljesen elgémberedett a telefon fülön tartása miatt felvett kényszertartástól. Óvatosan megérintette a körmét: úgy tűnt megszáradt rajta a lakk. Megkönnyebbülten fellélegzett és végre marokra fogta a telefont. Megpróbálta visszaterelni gondolatait a jelenbe…
- Szóval ez történt… Most szólj hozzá!- háborgott a barátnője a telefonba.
- Elképesztő! Ezek a férfiak!- ingatta a fejét a „Nagy Írónő”. Még váltottak pár szót, majd csend ült újra a lakásra. Köröm megszáradt, család még nincs itthon, van még időm felnézni a netre! - gondolta és már kattintott is. Bejelentkezett az amatőr irodalmi portálra, ahova naivan beregisztrált már több, mint egy éve… Ismeretlen ismerősök közé, akikkel megoszthatta gondolatait az írásról, és írásait a gondolatairól….

A közömbös külvilág által meg nem értett „Nagy Írónő” boldogan barangolt író társai művei között.

Igazán csak ők értik meg… Akik maguk is írnak…