Elveszve

Csak ment… Egyenletes gyorsasággal, még bizakodóan, mert azt mondták neki: közel a cél.
Csak ment, sűrűn maga köré tekintgetve, mert ismeretlen területen járt. Nem bízott tájékozódási képességében, de csak ment. A gond akkor kezdődött, mikor elfelejtette, merre kell mennie… Elfelejtette melyik kereszteződésről beszéltek neki… Az elsőről?  A másodikról?  Balról már volt egy kis kereszteződés-féle… Akkor ez most a második? Vagy a következő lesz az ő utcája?
Húzta a táskája a vállát. Egyre jobban húzta. De csak ment és elszántan bekanyarodott. Várta, hogy zöldre váltson a lámpa. Addig is letette a pakkját. Nehéz volt újra vállára emelnie. Haladt az utcán, kíváncsian nézegette az épületeket, hátha megleli, amit keres. Minden másodikról azt hitte: ez az…
Az utca hosszú volt, nem akart vége szakadni… Csak ment…A táska szíja egyre mélyebben vágódott a vállába. Az oldalát is nyomta. Gyűlölt nagy, nehéz táskával, magas sarkú cipőben eltévedni. Pedig most úgy tűnt éppen ez történt. Elért a hosszú utca végére.
Jé itt a Duna! Mit keres itt a Duna??  Jobb lesz talán, ha végigmegy a partján, és a megy tovább. A következő utcán balra fordul, talán éppen ott lesz, amit keres. Mint utólag kiderült: rossz döntés volt, mert nem volt következő balra-utca. De már késő volt visszafordulni, úgy érezte, akkor még többet kellene gyalogolnia. Így hát csak ment a Duna parton, az egyenes hosszú úton. A szája kiszáradt, érezte, hogy a lábát véresre törte a cipő. Néha elcsaholt mellette egy kutya, megrettent. Majd egy biciklis száguldott el, majdnem feldöntötte. De nem állt meg, tudta, ha megáll, nem bír újra elindulni.
10 perc….Azt mondták ennyit kell sétálnia a célig. Már egy órája volt úton…
Aztán hipp-hopp előbukkant a Gellért szálloda. Lehet, itt kellene megszállnia… az elnöki lakosztályban… Cinikus ötletét gyorsan elvetette, csak kicsit gyönyörködött a szálló és környéke látványában, mert mennie kellett. Kis budai utcában ballagott tovább. Tempója lassult, életkedve zéróra csökkent. Koszos, régi újságlapokat sodort a májusi szél. Lehangoló, sőt néha ijesztőnek tűnő út állt előtte. A végét még nem látta. Azt tudta: tett már egy kört ezen a környéken.  Még egyet nem szándékozott. Az ölébe vette az utazótáskáját, úgy cipelte lassan, komótosan. Holnapra olyan izomláza lesz, meg sem tud mozdulni. Viszont így tehermentesítette a vállát. És – a szerinte már tiszta kék-zöld folt – csípőjét is.
- Mit árul hölgyem? – kiáltotta felé egy úr.
- Mi megveszünk ám mindent!
Fanyarul (vagy inkább lesújtóan?) rámosolyodott és szó nélkül tovább ment. Felfedezni vélte azt az utcát, ahol már úgy egy órája lekanyarodott. No, itt nem szabad újra bevenni azt a kanyart! Egyenesen előre! Erre már járt, újra a zöldre várt, de már le sem tette a táskáját. Minden felvételnél belehasított a szíj, felhorzsolódott vállába. Inkább nem mozgatta. És ment… újra csak ment. Elgyötörten, vérző lábbal, sajgó bokával, hasogató vállal…
Lassan leszállt az est. A nyitott kocsmaajtók előtt harsányan beszélgettek rossz kinézetű emberek. Már félt is. Fájt is. De csak ment… újra végig egy hosszú utcán. De ez talán az lesz, amit keres. Nem is akart arra gondolni mi lesz, ha itt sem találja meg úti célját. Fásultan, automatikusan tette lábait egymás után.
Megint itt a Duna! És két kollégium egymással szemben! Pontosan, ahogy mondták neki!
Megérkezett!
A portán egy kövér nő kötögetett. Nyájasan közölte, mindjárt jön az illetékes. Hamarosan meg is érkezett és felvilágosította valamilyen távol - vagy  közelkeleti tájszólással, hogy nincs üres szoba a koleszban. De van helyette másik, kis lakás, nagyon drága lenne, de most nem adja drágán, mert ugye hát le lett foglalva telefonon, és…. Felét sem értette, amit az ébenfekete hajú férfi hadart. Ment utána sajgó lábbal, sajgó háttal a hosszú utca közepéig, bűzlő kukák, kíváncsi szemű utcalakók között. Már végképp nem tudta hol van, mikor a férfi bevezette egy régi, málló vakolatú, körfolyosós épületbe. A belső udvar dohos volt, zöld moha lepte a kövezetet. Egy rácshoz vezette. A rács két kulccsal nyílott, amögött volt az ajtó. Biztonsági és hevederzár nyitotta. Nagy nehezen bejutottak a lakásba. Tiszta, felújított, biztonságosnak tűnő…. De ezek a rácsok mindenütt! Gyűlölte a rácsokat! A keleti férfi magára hagyta a kulcscsomóval. 10 perc után megtalálta melyik kulcs mit zár. Berácsolta magát, hevederzár, rendes zár… Érezte, hogy lüktetni kezd egy ér a homlokán… Migrén. Még ez is ráadásul… Körbenézett a lakásban, kinézett a tűzfalra néző ablakon. Mindenütt rácsok voltak! A szomszéd ablakán is, és valamennyi földszinti lakás nyílászáróján..
Sóhajtott, és egy  versszerűség fogalmazódott meg benne:

Rács van az ajtón,
A rácson három zár
Az ajtón, a rácson túl
heveder és biztonsági zár.
Rács van az ablakon…
Rács van a szomszéd ablakán.
A harmadik szomszédén is ott a rács.
A pinceablakon is ott rozsdáll,
Barna, vagy fehér a rács…
Bármerre nézek körbezár,
Kizár vajon vagy bezár?

Szédült. Klausztrofóbiás érzés kerítette hatalmába. Félt… Fázott, fájt a feje, a lába a válla, a háta a bokája… Hazavágyott.
Megérkezett, de még mindig elveszve érezte magát.

2008. május 23.