Éva leszállt a villamosról, átsiettet az úttesten és megindult a sarki élelmiszerüzlet felé. Igazán jó kedvű volt, hiszen öt év után először érezte, hogy végre egyenesbe jött az élete.
Amikor elvált és a megosztott vagyonból új lakást vett akkor döntött úgy, hogy vállalja az adósságot és nagyobb lakást vesz, mint amire a pénzből futná. Úgy gondolta, fontos, hogy mindenkinek legyen egy külön kis szobája. Ahogy a gyerekek nőnek, döntése helyességét nap, mint nap látta igazolni.
Ez alatt az öt év alatt az adóság folyton ott lebeget a feje felett. Mindig lelkiismeret furdalást érzett, ha magára költött, egy új ruha vagy parföm formájában. De most vége ennek is. Holnap ki fizeti a lakástartozást, és letudja minden gondját. Két nap szabadságot vett ki, hogy elintézze a tartozással kapcsolatos ügyeket. Amíg ez végig gondolta automatikusan rakta a bevásárló kocsiba a szükséges dolgokat és megindult a pénztár felé. A pénztár előtt a táskájából elő akarta venni a pénztárcát. A mozdulat megállt félúton, amikor észre vette, hogy a táska cipzárja nyitva volt. Kapkodva átnézte a táskáját, és azt hitte ott nyomban, elájul.
Hiányzott pénztárca az összes igazolvány és a boríték, amibe az OTP-ben a négymillió forintot berakták. Érezte, hogy fejében lüktet a vér, és azt hitte menten, összecsuklik. Az üzletben nem vehették ki gondolta, hiszen alig van vásárló, biztosan észre vette volna. A villamos, hasított fejébe a gondolat, csak ott lehetett. Emlékszik is, amikor alig érezhetően meglökte egy férfi.
Látva dermedt arcát a pénztáros megkérdezte, miben segíthet. Éva könnyei akkor már patakokban folytak, ott hagyta a bevásárló kocsit és kirohant az üzletből. Mint egy holdkoros haza támolygott ruhástul végig vetette magát az ágyon csak sírt-sírt, miközben egyik cigarettát a másik után szívta.

A mobil csörgése térítette magához. A fene egye meg, ezt miért nem vitte el az a szemét gazember. –Gondolta, miközben a mobilt elővette a táskából.
- Szia Anya! Had maradjunk még egy napot itt az Apunál. - Szuper a számítógép, és annyi klassz játék van rajta. - Hallotta a kisfia kérő hangját
- Jó! Maradjatok, de holnap a szokott időben itthon legyetek. - Felelte Éva.
- Igen Anya. Apu is köszöni, hogy maradhatunk és üdvözöl.
Kattanást hallott. A telefont lerakták.

Talán jobb is, hogy nem látnak így a gyerekek. Gondolta magában és újra zokogni kezdett.
Éjjel nappal dolgozott, hogy letudja az adóságot, miközben a két gyerektől folyton csak azt hallotta, hogy Apunál ez is milyen szuper, meg az is milyen klassz. Karácsonyra is mind kettő mobilt kapott az Apjától. Az Ő ajándékát meg csak futólag megnézték, és már szinte lökték is félre. Apu nyaralni viszi Őket külföldre, Ő meg egy hétvégére sem tudja el vinni a gyerekeket, pedig itt az egész nyári szünet.
És mindez az átkozott tartozás miatt. Aminek azt hitte, hogy vége és könnyebb lesz. De mi lesz most? A fiának hiába mondja, hogy megint nem futja „Adidas” pólóra vagy a lányának, hogy most sem tudja megvenni a „Keyo” márkájú nadrágot, amire annyira vágyik.
Ha legalább volna valaki, akivel megoszthatná a bánatát örömét, hiszen még csak harminchat éves, és annyira hiányzik egy társ. És egyáltalán mi lesz most.

Éles dudálásra riadt föl. Kábultan kinyitotta a szemét. Világos volt és hallotta az utca forgalmának monoton duruzsoló hangjait.
Lassan visszatértek gondolatai a valós életbe. A tegnapi események, hogy mindenét ellopta egy zsebes a villamoson.
Bejelentést kell tenni a rendőrségen. A bank kártyát le kell tiltani. Úr Isten mennyi gond lesz az összes okmányt újra csináltatni.
És a pénz, hasított Évába a gondolat. Az úgy sem lesz meg, ezzel tisztában volt.
Nagyot kordult a gyomra mind egy jelezve, hogy tegnap reggel óta nem evett egy falatot sem. Ráadásul nincs is itthon semmi ennivaló.
Bekészített egy kávét és cigaretta után kutatott, de sehol nem talált. Csak a hamutartó árulkodott arról, hogy tegnap milyen töménytelen mennyiséget füstölt el.
A táska oldal zsebében biztos találok, gondolt. Ott mindig van néhány szál tartalék.
Ölébe vette a táskát és a belső oldalzseb cipzárját széthúzta, belenyúlt és egy nagy fehér borítékot vett ki belőle.
Megkövülten nézte, majd felhajtotta a boríték előlapját, és csak bámulta a borítékban sorakozó négy, szalaggal átfűzött pénzköteget. Ekkor jutott eszébe, hogy a belső zsebbe tette a bankban, a nagyobb biztonság kedvéért. Éva felugrott és táncra perdült a borítékkal a kezében. Meg van a pénz dalolta, mint aki eszét vesztette. Szeméből megint patakokban folyt a könny, de micsoda különbség a tegnapi keserves könnyek után.
Nem számit az ellopott igazolvány. A sok utánjárás, hogy pótolja azokat. A lényeg, hogy a tartozását kifizeti. Mennyi mindent vesz majd a gyerekeknek, és végre egy kicsit magára is költhet.
Ha mindennel végeztem, elmegyek egy utazási irodába és hozok prospektusokat, és igen is elmegyünk nyaralni.

.

Budapest, 2005. január 15.