(Én kérek bocsánatot, mindenkitől...)

Gondolataim hegyén, közeledtével vidám Szilveszternek
Mint mókás bohóclegény, kit messziről felismernek
Szívem előtt a jövő kitárul - no lám!
Vevője lennék, de lássuk elébb: mit árul?
Mert elárul, ha nem látunk át rajta, mint szitán,
Ha nem adunk túl előbb ezernyi hibán
Ha magunkba nem szállunk, nem fogadkozunk
Hogy ilyen-olyan dolgainkkal fel nem hagyunk
S ha nem látjuk, vidámságba burkoltan
- Valójában egymástól elhagyottan -
Mily semmik vagyunk.

Hé, emberek, figyeljetek hát rám!
Nevessetek, elázott a ruhám
De intelmeimért, miket a Sors
Nekem mért, melyet a gyors
Ész és tűnődés érlelt, meg ne vessetek.
A Világ, a való s az észlelt olykor
Különbözik, vélekedésünk róla szokszor
Ütközik, hogy háttérbe szorul a tennivaló,
A Közös, a Miénk, az Emberiség szó,
S ha bírja még fületek, mily merészek
A szentenciák, miket fogalmazni mer egy részeg,
Az élet-iskolából kicsapott bukott diák,
Kikelve önnön magából, távolodva az Erénytől,
Kinek menedéke részegsége múltán a bántó fénytől 
Egy öreg fa odva tán, avagy csak
Így reméli friss szelét megélni újra új tavasznak
Ki ismerhette őt ily ravasznak? De mégse, nem:
Tőlem ne tartsatok! E fickó senkit sem szolgál,
S nem tart rabot, s bár több sebe volt már,
Mint ép rész a testén-lelkén, Benneteket
E szókkal untatott, azt hívén, utat mutatott,
Merészen vár egy jobb jövőre, Veletek
Óhajt lenni, s meghív Titeket
Egy boldogabb Újesztendőre...