(Tizennyolc éve írtam, egy igen hasonló januárban. Nincs már fillér, nincsenek már csillagos eszmék, de a többi ugyanaz.)

Lassan csoszog, lyukas mamusszal lábán
Kopott bádog reszkető kezében
Egyfelől, másik kezével árván
Fillért kutat kabátja zsebében.
A hentes előtt áll: a kirakat
Ejti rabul... előtte január van, hideg,
Ezerkilencszáznyolcvankilencben,
Magyarországon.

Keze valaha kaszát foghatott
Vagy súlyos acélkalapácsot
Vagy nehéz csomagot rakodott
S nem tördelt puha kalácsot
Az öreg ételhordót remegve
Fogja most: csontért vagy fejhúsért
Áll sorba, szalonnabőrt is enne
S ez minden, a világból mit sem ért.

Nem tudja tán, hogy gondjaink vannak
Hogy napról napra él az ország
Hogy adósságaink a mélybe nyomnak
Hogy össze kell szedni minden morzsát
Nem tudja, hogy hitünk győzhetetlen
Aligha építhet rá a kormány
Pedig hálás, sosem elégedetlen
Csak kissé fakó csillag ő az
Eszme tornyán.

Debrecen, 1989. január 31.