Kenyeres Rolandot sosem hordozta tenyerén az élet. Sápkóros gyerek volt, csukamájolajjal meg vasborral itatták. A szél csak azért nem fújta el, mert nem volt hol belekapjon. Nem volt azért buta gyerek, a biológiát különösen jól tudta, ornitológus lett belőle. Megnősült, elvette a szomszédék Esztikéjét, aki ének-zenét tanított a közeli általános iskolában. Felvettek annyi kölcsönt az életkezdéshez, hogy még a dédunokájuk is volt mit visszafizessen belőle. Jöttek a gyerekek sorba, egyik a másik után, s már öten voltak, amikor egyszercsak hipp-hopp, Kenyeresnét kitették az iskolából, mert azt összevonták egy bábszínházzal, ahol különben sem mentek zenés darabok, meg egyébként egy igen tehetséges ifjú pedagóga, a polgármester rokona pályázott az Esztike állására.

  „Jaj, csak nehogy valami baj legyen a papa munkahelyével is”-hangzott a mindennapi imádság Kenyereséknél. Hiába, mert az Országos Ornitológiai Intézetet összevonták a Nemzeti Akvarisztikai Intézettel, s az utóbbiak politikailag sokkal erősebbek lévén, a létszámleépítést szinte kizárólag az ornitológusok rovására hajtották végre. Kenyeresék egyik napról a másikra kenyérkereső nélkül maradtak. Összeült a családi tanács, hogy mitévők is legyenek.

-         Kérjünk kölcsön a Nagyiéktól – mondta az elsőszülött Tamáska, aki tízéves korára igen éleseszű fiúcskává cseperedett. Ez az ötlet azonban nem volt új, a szülők még kereső korukban kimerítettek minden rokoni forrást.

-         Kérjünk kölcsön a banktól – javasolta Esztike. Ez is kivihetetlennek látszott, mert nem volt már bank, amelyiknek ne tartoztak volna.

-         Menjünk dolgozni külföldre – ez volt a családfő egyetlen épkézláb ötlete.

-         Öt gyerekkel? – kérdezett vissza Esztike. Maradtak. Telt-múlt az idő, nemigen maradt már egyéb eladható vagyontárgy, mint Oszkár, a család öregecske autója. Enni meg csak kellett volna, ezért Kenyeres Roland egy ismerős autókereskedőhöz fordult, hogy az venné meg Oszkárt.

-         Új autót se tudok eladni, nemhogy ilyen ócskaságot – felelte a kereskedő. Sajnáltatta magát, hogy így a piac, meg úgy az adó, aztán bevágta magát a csillogó-villogó Bentley-jébe és elporzott. 

Kenyeresék kezdtek elkeseredni. A gyerekekkel a szomszéd gyerekek nem játszhattak, mert szüleik attól tartottak, hogy a Kenyeres gyerekek meghívatják magukat uzsonnára. Roland fájó szívvel lemondta a „Magyar Ornitológia” c. lapot, és végleg eltemette magában szeretett tudományát.

-         Vállalkoznunk kellene – mondta Esztike egy este.

-         Jó, de mire?

-         Azt gondolom, hogy az én zenészi oklevelemmel játszhatnék valami szórakozóhelyen.

-         És én mit csináljak? Menjek el a PhD-mel meg a daliás alkatommal ugyanoda kidobólegénynek?

-         Akkor nem marad más ….

-         …mint a takarítás. – Kenyeresék összenéztek abban a boldog tudatban, hogy még a gondolatuk is egy. Takarítóvállalatot kell alapítani. Vállalkozói kölcsönt még kaphatnak. Káefté kell, azt meg lehet csinálni ötszázezer forint törzstőkéből. Kéne egy jó ügyvéd, aki segít.

-         Hatvanezer – mondta Hegymegi, a Hegymegi és Hegymegi ügyvédi iroda vezetője, amikor a költségek felől éredeklődtek.

-         Olyan sok? – nyúlt meg Kenyeres Roland képe.

-         Ez csak a mi tiszteletdíjunk. Százezer a cégbírósági illeték, huszonötezer a közzétételi díj.

Kenyereséket enyhe szédülés fogta el, részint a hallottak miatt, részint az éhségből kifolyólag. Már hetek óta jártak a különböző hipermarketekbe, ahol a reklámozott sajtos falatkákból, halkrémes pirítósból igyekeztek minél többet fogyasztani.

   Nem volt mit tenni, összekaparták a szükséges összeget. A hitel maradékát takarítóeszközök vásárlására szerették volna fordítani, de az ügyvéd figyelmeztette őket, hogy sürgősen egy könyvelőhöz kell fordulniuk. A könyvelő felhívta a figyelmüket, hogy feltétlenül be kell jelentkezniük az APEH-nél és az illetékes önkormányzatnál, valamint el kell menniük a Statisztikai Hivatalba is. Szerezzenek munkaalkalmassági igazolásokat. Mivel más dolguk nem volt, gyorsan haladtak, alig három hét alatt rendezték a szükséges formaságokat. Maradt annyi pénzük, hogy néhány felmosóvödröt, partvist meg egyéb takarítószerszámokat vegyenek. Boldogan kezdtek volna a munkához, amikor a könyvelő ismét lehűtötte őket:

-         Ha és a Vízhivatalban jártak-e már? Nem látom az iratok között az engedélyüket.

-         Vízhivatal? Sosem hallottam róla.- ingatta a fejét a családfő.

-         Ők minősítik a takarításhoz alkalmazott vizet, vagy tudomisén – tárta szét karjait a könyvelő.

Elmentek a Vízhivatalba. Ott éppen nem volt félfogadás. Másnap sem volt. Harmadnap tíz óra tizenöt és tíz óra harminc között lett volna, de be kellett volna jelentkezni, ezért néhány hetet csúsztak a következő alkalomig.

-         Hozták a vizet? – érdeklődött egy rokonszenves ügyintéző hölgy. Szemlátomást két számmal nagyobb protézise bántotta nagyon, a beszéde is nehezen volt érthető, Kenyeres attól tartott, hogy netán még harap is.

-         Milyen vizet? – hervadt el a Kenyeres és Társai Kft ügyvezető igazgatója, mert érezte, hogy a következő néhány mondat újabb heteket és újabb tízezer forintokat jelent.

-         Hát amivel dolgoznak.

-         Nekünk kell a vizet a helyszínre vinni? Azt gondoltuk, hogy azt legalább a megrendelő biztosítja.

-         Azt gondoltuk, azt gondoltuk, mind így vannak, mind azt hiszik, olyan egyszerű ez…

-         Na és mire kell a vizet megvizsgálni? Csak tiszta vízzel lehet takarítani, ezt mindenki tudja, mi sem akarjuk másképp.

-         Hát ha már ezt is nekem kell elmondani – hajolt közel a kis ablaknyíláshoz a hölgy, annyira közel, hogy Kenyeres ijedten hőkölt hátra – tudja meg, hogy folyékonysági vizsgálatot végzünk.

-         Folyékonysági…hogyhogy?

-         Mit hogyhogy, hát magának mindegy, hogy folyik az a víz? Hogy kicsit vagy nagyon, hogy lefelé vagy felfelé? Európa nagyon a körmünkre néz, úgyhogy muszáj mindent alaposan, szabályosan csinálni.

-         Én még nem láttam nem folyékony vizet – próbálta menteni a menthetetlent Kenyeres.

-         Én sem láttam. Mert ugyebár, ha megfagyott, az már jég, de itt nem erről van szó.

-         Hát miről van szó?

-         Ejnye, de értetlen. Szerencséje, hogy nincs sok dolgom. Megmutatom, hogy kell kinéznie ez érvényes folyékonysági vizsgálati eredménynek. Mert a vízhasználati engedélyt csakis a folyékonysági teszt birtokában adhatjuk ki. Nézze, itt egy ilyen papír. Látja a pecsétet?

-         Látom – Kenyeres világosan látta a hatalmas körpecséten a „Folyékony” feliratot és a vizsgáló hivatalnokok aláírását.

-         Jó, rendben – adta meg magát az egykori ornitológus – hozok vizet.

A következő alkalommal Kenyeres Roland egy kanna csapvízzel jelent meg a Vízhivatalban. Letekerte a kupakot, poharat vett elő és öntött bele.

      - Tetszik látni? Folyik. – Az ügyintéző hölgy, ugyanaz mint korábban, már szánakozva mosolygott.

      -  Látom. De értse meg uram, nem nekem kell látni. Felküldjük Pestre az illetékes laboratóriumba, ott hivatalosan megállapítják, hogy a víz folyik, írnak egy papírt, ütnek rá egy pecsétet és maguk már mehetnek is takarítani.

      Kenyeres fejét lehajtva mormogott valamit. Megadta magát.

     - Jó, tessék felküldeni – és nyújtotta kannát.

     - Jaj, hát az nem olyan egyszerű. Csak antisztatikus tégelyben mehet az anyag, ára darabonként négyezer forint. Egy vizsgálathoz két minta kell, tehát nyolcezer. Aztán illetékbélyeget kérek nyolcvanezer forintról, ez a folyékonysági vizsgálat díja. Most van… nézzük csak… október huszonötödike, azaz érdeklődni érdemes ….. november huszadika körül.        

      - Nyolcvannyolcezer forint… november huszadika… nyolcvannyolcezer forint… november huszadika… jaj.. – nyögte Kenyeres. És még most is nyögi, ha éhen nem halt azóta.