Száldobágyi Ferenc, alias Szaldó, a tönkrement újságárus, azelőtt tönkrement zöldségkereskedő, azelőtt kirúgott betegápoló, még előtte állástalan általános iskolai tanár úgy érezte, nincs értelme tovább semminek. Ágika, az egyetlen nő, akivel el tudta képzelni az életét, s aki két éven át élettársa volt, vele élt jóban, rosszban, elviselte minden különcségét, gyengeségét és legfőképpen: a nyomort, a folyamatos pénztelenséget, aznap bejelentette: elköltözik.

  Szaldó Ágika szemébe nézett, amíg csak az állta a tekintetét. Nézett, nézett aztán bele a semmibe. Látta még, hogy Ágika szája mozog, hangokat is hallott, de sem a hangok szavakká, sem a szófoszlányok mondattá nem álltak már össze. Nem emlékezett, hogy mit mondott Ágikának, s hogy az mikor, s hogyan viharzott el otthonról. Szaldó gépiesen magára húzta a „Napló” feliratú inget, hóna alá csapta az esedékes újságköteget, átlépett a közüzemek fenyegetéseit tartalmazó, felbontatlanul a földön heverő borítékokon és elindult szokásos reggeli útjára.  

  Fázósan indult a reggel. Télvége volt, a kevés hó már locs-poccsá olvadt az utakon, de a ruha alá kúszó jeges szél még tudatta: korai az öröm. Az emberek borongósan, gépiesen, kedvetlenül közlekedtek az utakon. Senki sem akart Szaldótól újságot venni. Szaldó érezte, ahogy fokról-fokra hullik szét körülötte az ismert környezet, érezte, ahogy darabjaira esik széjjel minden, amit tudott, amit tanult. A mellette elvonulók arcát mintha filmen látta volna. Két külön világ lettek immár, az egyikben ő egyedül, a másikban minden és mindenki egyéb.

  Szaldó maga sem tudta, hogyan került a toronyház bejáratához. Nem tartozott a rendes napi útvonalához. Azt sem tudta, hová lettek az újságjai. El nem adta őket, az biztos, de ilyesféle gondolatok nem foglalkoztatták. Hirtelen, igen élesen nagyapja hangját hallotta. Nagyapa meghalt, amikor Ferike kilencéves volt. Nagyapa akkori képében jelent meg. „Látod, kisunokám, egyszer itt minden a tiéd lesz!...”-mondta Nagyapa és széles kézmozdulattal a kert felé mutatott. Az ám, de nem a kert volt ott, hanem a zöldségesstand a toronyház előtt. Nem az, amelyikben Szaldó tönkrement, de valahogy mintha éppen olyan lett volna. „De nagyapa, ez nem a kerted, ez egy zöldségesbódé”- akarta mondani, de nem jött ki szó a torkán. Nagyapa közelébb lépett, megsimogatta Ferike fejét, majd eltűnt. Száldobágyi Ferenc egy padra roskadt.

   Amikor felébredt, már esteledett. Megint emberek rohantak az utcán, szótlanul, szenvtelenül. Főleg dolgozók lehettek, fiatalok, középkorúak. Anyukák rángattak hisztis gyerekeket. Részeg aljanép, sörösüveggel a kézben, hangoskodva vonult a pályaudvar felé. Köztük egy kövér fickó, koszos vattakabátban, ami elöl nem ért össze, zsíros, pecsétes pólóban, ami nem ért derékig, kivillanni hagyva hurkás hasát. Kötekedőnek tűnt, megállt Szaldó előtt és mondott valamit. Szaldó felnézett rá, lassan, komótosan. Ahogy tekintetük találkozott, az illető kisvártatva elkapta a magáét és káromkodva odébbállt. Szaldó érezte, hogy fel kell állnia. Kicsit ténfergett, majd elindult valamerre. Hamarosan belépett egy széles ajtón, vagy inkább kapun. Bent volt a toronyházban.

  A múlt század hetvenes éveiben a rendszer valamiféle bizonyítási kényszerben szenvedett. Meg kellett mutatni a fejlett nyugatnak, hogy itt, a szocializmusban is van ám élet. Mi is tudunk fejlett ipart, kereskedelmet, satöbbit teremteni. Felhőkarcoló? Mi az nekünk! Minden nagyobb városban építeni kellett egyet. Igaz, csak egyet. Nem olyan magasat, csak úgy húsz-huszonöt emeletest. Minden esetben a vasútállomás közelében kellett elhelyezni, hadd ejtse ámulatba az átutazó idegent a szocialista építőipar remeke. E ház lépcsőin indult hősünk felfelé. Eszébe sem jutott, hogy lift is lehet. „Magában motyog”- kuncogott két fiatal lány, akik szembe jöttek lefelé a lépcsőn. „Milyen szépek”- fordult utánuk Száldobágyi. Lépcsők, fordulók, szintek, aztán megint lépcsők. A hatodik táján egy öregúrral futott össze. Az öregúr kezében kosár, a másikban bot. Nem egészen sétabot, mert jól láthatóan támaszkodott is rá. „Reiner tanár úr” – ötlött fel Szaldóban egykori gimnáziumi tanárának képe. Nem ő volt az, de Szaldó szíve nagyot dobbant. Fizika-matematika, igen, az keveseknek ment. Manapság sem lehet könnyű. „Ha informatikus lehettem volna”- gondolta – „most valahol Miamiban süttetném a hasam. Mellettem úszkálna a medencében Ágika. Hársfalvi úr, a majdnem- apósom pedig koktélt csinálna nekem.”. Szinte látta is a gyomorbajos Hársfalvit, Ágika apját, aki oly sokszor kérte: hagyja már békén a lányát. „Úgysem lesz ebből semmi, Ferikém. Te vesztes vagy, egy lúzer. Úgysem jön össze neked semmi. Ha nem szereted Ágikát, miért nem engeded el? Ha meg szereted, miért akarod őt is magaddal rántani?”.

    Szaldó megállt. Keze ökölbe szorult, szemét behunyta. Állt majdnem egy percig, mintha gyászolna, majd sietősebb léptekkel indult felfelé. A tizennegyedik táján elcsendesült minden. Itt már lefelé is hosszú lett volna az út, mindenki lifttel közlekedett, de Szaldó nem hallotta a lift hangját. Lágy zenét hallott. Nem ismerte fel elsőre, pedig jártas volt a zenében. Talán az egyik lakásból jön, gondolta. Erőltette az agyát, rájött, hogy valamikor nagyon sokat hallotta ezt. Chopin, igen, csak Chopin lehet. És tényleg. Hirtelen melegség öntötte el. A húga játszotta hajdan. Mi lehet vele? Pesten él még, vagy kiment Hollandiába, ahogy legutóbb említette? Szaldó rádöbbent, hogy ez a legutóbb hat éve volt. Akkor ment tönkre a zöldségbolt. Azóta nem tud a családjáról semmit.

   A tizennyolcadikon nyitva volt egy ablak. Február esti, hideg huzat csapta nyakon. Szaldó rájött, hogy nem visel kabátot. Hova lett? Bár már igencsak kifáradt, megint sietősebbre fogta. Hátha így nem fázik. Egyszer, Bulgáriában kilencszázhetvenhat lépcsőt mászott meg megállás nélkül. Nem fogadásból, hanem hogy imponáljon egy lánynak. A haverok kísérték úgy háromszázig, ott mindenki kidőlt. Szaldó tudta, hogy ő a legerősebb. „Te vagy a legerősebb, ezt sose feledd” – hallotta magában hirtelen Apa hangját. Szaldó érezte, hogy valami nem stimmel. Bulgária nyolcvannégyben volt, érettségi előtt. Akkor Apa már nem élt. Egy lépcsőn felfelé kapott szívrohamot. Egy óra is beletelt akkor, mire megtalálták. „Sz.F., megyénk jeles újságírója, az ilyen-olyan napilapok, folyóiratok munkatársa tragikus hirtelenséggel…temetése később lesz…a párt, négy üzem és az Egyetem is saját halottjának tekinti….” Furcsa, mondta akkor Anya, életében nem volt ilyen kapós. Halálában mindenki osztozni akar rajta.

  Szaldó hirtelen erős fulladást érzett. Szegycsontja mögött markoló fájdalom. Szeme előtt foltok. Érezte, gyorsan le kell ülnie. Huszonegyedik emelet. Még három van. Nem tudta, nem érezte, miért, csak azt, hogy fel kell jutnia. Mit mondott Hillary? Miért kellett megmásznia az Everestet? „Mert ott van.” Az Everestig nem jutottam, gondolta Szaldó. Igaz, egyszer volt Bulgáriában, egyszer meg Bécsben. Az is valami. A szorítás engedett, a színes foltok eltűntek. Szaldó rá akart gyújtani. Tapogatni kezdte a zsebeit. Rájött, hogy a cigi meg a gyújtó a kabátzsebben maradt, a kabát meg ki tudja, hol.

  „Dohányzom én egyáltalán?” Szaldó nem volt biztos benne. Többször le akart szokni, az igaz. Ágika mindent megpróbált, még fenyegette is. De mindez olyan távolinak tűnt. Szaldó furcsa émelygést érzett. Mintha az épület megmozdult volna. Hallott erről, hogy kilengés, meg ilyesmi, de sose hitte volna, hogy ez ennyire érezhető.

  Nekiindult az utolsó három emeletnek.

Felfelé menet neszeket hallott. Az utolsó szinthez közeledve világosan kivehető volt egy gyermek sírása. Száldobágyi hamarosan megpillantotta a fal tövében, a hideg kövön ülő, hüppögő kisfiút. A gyermek arcát térdei közé temette. Mellette pár méternyire, derékmagasságban nyitva volt egy szellőzőablak. Hallani lehetett a szél fütyülését, de furcsamód most nem volt hideg.

  Szaldó odament a kisfiúhoz, leguggolt ő is és egy darabig hallgatott. Aztán megkérdezte: „Szia! Miért sírsz? És miért vagy itt?”

A kisfiú éppen csak felnézett rá, majd visszaejtette a fejét a térdei közé és még hangosabbra fogta. Szaldó hallgatott egy kicsit, majd újra kérdezte. Harmadszor is. A gyerek nagy sokára megszólalt:

  „Kehe-kettest ka-kahaptam tesiből… a kötélmászásra”.

  „Hát ezért búsulsz? Ezért ugyan nem kéne”.  –mondta Szaldó magabiztosan.

  „De Apa nagyon meg fog verni.”

  „Szokott verni az apukád?” A kérdésre a gyermek elbizonytalanodott.

  „Nem, úgy igazán még nem. De most biztos kikapok. Azt mondtam neki tegnap, hogy a kötélmászás biztos ötös. Apa nagyon jó tornász volt, tetszik tudni. Nem mehetek haza a kettessel.”

   Szaldó megdöbbent.

  „Nekem is jó tornász volt az apám. Én is utáltam a kötélmászást. Milyen furcsa az élet.”

A kisfiú lassan felnézett rá. „A bácsinak is?”

  „Igen. És állítom neked: nem érdemes búslakodnod. Tudhatsz helyette mást, például úszni. Az is fontos, sőt sokkal fontosabb. Nem fázol itt?

  „De… fázom egy kicsit..” –hangzott a gyerek bizonytalan válasza. Összébb húzta magát. Szaldó behunyta a szemét. Apjára gondolt, a kiváló tornászra, a kiváló újságíróra, a Párt és az Egyetem saját, kiváló halottjára. „Mennyi kérdésem lett volna még…”- gondolta Szaldó. Neszt hallott. Kinyitotta a szemét. A gyerek eltűnt. Szaldó hiába fülelt. Csak a februári szél süvített a sarkig nyitott ablakon keresztül. „Hol lehet?”- kérdezte Szaldó, inkább csak úgy magától. Lassan felállt, visszanézett a lépcsőház felé. Semmi nyom. Odament a nyitott szellőzőhöz. Előbb nem látott semmi különöset – hangyányi apró emberkék szaladgáltak a mélyben – majd furcsa, dörzsölő hangot hallott a párkány felől. Ekkor közvetlenül a párkány alatt megpillantotta a kisfiút, aki a kezével fogódzhatott valamiben – Szaldó nem látta, miben – lábával pedig alpinista módjára igyekezett szilárd kapaszkodót találni. Száldobágyi Ferenc szíve nagyot dobbant. Hihetetlennek tűnt minden, ahogy már többször is érezte a nap folyamán.

  „Add a kezed, fogd az enyémet… szorosan… felhúzlak” – kiabálta.

A gyerek azonban vagy nem iparkodott eléggé, vagy – erre Száldobágyi Ferenc gondolni sem mert – nem is akarta a segítő kezet elfogadni. Lejjebb csusszant, ahol Szaldó már mélyen kihajolva, nyújtózkodva sem érhette el. Szaldó most sem látta pontosan, mibe is kapaszkodik. Olybá tűnt, mintha a levegőben úszott volna. Nem szólt, nem válaszolt.

   Szaldó furcsán könnyűnek érezte magát. Mintha lassan, kényelmesen úszott volna egy meleg medencében. Megszűnt a fent és lent, megszűnt a jobbra-balra, csak az előre létezett. A leszállni készülő ködben eltűnt a láthatár is. Itt-ott arcokat, alakokat vélt felfedezni. Néha köszönt illedelmesen, máskor csak integetett.

    A tűzoltóautót nagy tömeg fogta körül. Csend volt, a hangosan beszélőt még le is pisszegték. A teleszkópos létra kosarában egy sisakos-egyenruhás tűzoltó ügyködött, kicsit lejjebb egy másik nyújtotta a kezét. Alig lehetett látni, amit leemeltek a magasban kifeszített dróthálóról. Mindenki tudta persze, hogy egy ember az. Az esti műfényben a vér is alig ütött el a ruhája színétől. Pedig a tömeg erre jött, erre várt. Megszemlélni, hogy hány darabra szakadt az újabb áldozat. De legalább egy kis vért látni, hogy borzonghassanak.

  „Mozog”- hangzott valahonnan. Csakugyan, a leemelt csomag mintha magától is meg-megmozdult volna. Az egyik tűzoltó átvetette az illető karját a nyakán, akkor meg mintha az illető fogódzott volna. Lassan erősödött a tömeg moraja.

 „Hihetetlen, hogy túlélte”- mondta valaki.

 „Még nem biztos” – mondta más – ha él is, elviszik a belső sérülései.

Száldobágyi Ferenc lassan eszmélt. Még nem tudta, hol van, még nem tudta, mi történt, de a fájdalom, a teste minden részéből előtörő fájdalom lekötötte minden figyelmét. Sürögtek-forogtak körülötte, hordágyra emelték, betolták a rohamkocsiba, mint a tepsit a sütőbe. Felvisított a sziréna, a tömeg morogva kezdett oszlani a jármű körül.

  Piros kabátos, szőke hajú, fiatal mentőorvosnő hajolt Szaldó feje fölé. Lámpával világított a szemébe, aztán megpróbált egy műanyagcsövet Szaldó szájába erőltetni. Nem ment, Szaldó tiltakozott. Ő a kisfiút látta maga fölött, akivel a toronyházban találkozott, aki kettest kapott a kötélmászásra, akit az ablakon keresztül is követett. A kisfiút, aki annyira hasonlított a negyven évvel korábbi Ferikére. A kisfiú kezében mikrofont tartott, Beszélt, valamit kérdezett. Szaldó egy szót sem értett belőle, mégis tudta, mit akar a kérdező.

  „Nem akartam én leugrani, dehogyis… én csak téged akartalak megmenteni.”

A kisfiú bólintott, megint mondott valamit, aztán eltűnt. Örökre.