Nincs még egy virág mi ennyire
zárná magába szépsége mély titkait.
Vad tüskéivel riasztva el gúnyosan,
az óvatlan gyönyörködõ rajongóit.
És tõle szabadulni alig lehet,
tüskéivel fogságban tart, illata megrészegít
Mily végletes hasonlóság ez Veled
Ki eltapostad álmom valóságcsiráit.

Hisz minden nap siratlak,
s minden nap örülök Neked.
Szépséged mindig rabul ejti
agyam apró érzékeny sejtjeit.
Távolságod pici tüskéket szúr belém,
s ha nem látod, mert szégyellem
megkönnyezem szerencsétlenségem,
mert hiába minden szándék, s ígéret
mint hivõ muzulmán a paradicsomi létet,
annyira szeretnélek elérni Téged.

Kiábrándulni belõled akarattal,
mert ígértem “békét” magamtól Neked.
Próbáltam keresni másokat
fiatalt, szépet, és olyat
ki nem pénzért adja az álmokat.
De megszenvedtem minden próbát!
s mint ócska kereplõ jár a gondolat bennem:
Ki múlhatná felül szépséged, kedvességedet,
hogy ez erõltetett silány pótcselekvés csak!
s mennyire más volna mindez Veled.
s rádöbbentem már nem rajtam múlik.
Tehetetlenül nézem lelkem mozgatórugóit
s úgy érzem nem tudnálak én már
megcsalni senki mással,
csak a halál gyönyörû angyalával