A párbeszédet, mit az idő,

- kegyetlen úr- félbeszakít,

Egyedül folytatom tovább,

Hisz folytatni tudom gondolataid.

Tudom, mire mit mondanál,

Sejtem, a kérdésre

Mit, s hogyan válaszolnál

Mert Veled nem lehet

Befejezni, a párbeszédeket

Csak félbehagyni, s tenni vesszőt

Majd a találkozáskor

TE ott folytatod tovább

A félbehagyott mondatot,

Mert biztosan tudod,

Bennem hagytad a válaszod.

Olvasom könyvedet,

Gondolataid sorjáznak

Mint fák a fasorban,

S szinte újjászületik bennem

Az ’Alázat’ minden sora.

Lángoló temető,

hiányok sikolya,

Valaki, ki ránk vigyáz

Angyal tán vagy jóbarát,

Jézus ki megretten a mától

A „mocskos” szerelem,

Istenem-de hiányzol.

S a ’gondalatfecni’ oldalán

Egy szó felel csupán : ENNYI!

Lásd így vagyok veled

A távolból is, nem nélküled,

Álmaid szavakká érett csendje

Megragad, és nem enged,

Gondolattá érik minden verse.