Feltartóztathatatlanul közeledett a vakáció. Minden nappal eggyel több betű került a táblára. Szünetekben a gyerekek csoportokba verődve csicseregtek. Készülődtek a nyárra, a szabadságra. Csacsogó szájakról kaptak szárnyra időpontok, üdülőhelyek, folyók, tavak, tengerek. A többiektől félrehúzódva tágszemű leányka ült padjában. Körbekerülték a gyors röptű szavak. Félelme sötét toronyba zárta. Neki ez a nyár mást tartogatott. Nem akarta hallani az utolsó kicsengetést…

Péntek.

Bizonyítványosztás után Gitta néni intelmekkel, jókívánságokkal látta el az osztályt. Mielőtt szélnek eresztette volna reszkető lábú csikóit, még megjegyezte:

- Gyerekek! Ne feledkezzetek meg Laráról a nyáron! Gondoljatok rá, ha szép helyen jártok! Küldjetek képeslapot, írjatok levelet, hisz ő idén nem utazhat sehova! Biztos, hogy örömet szereztek, ha érezheti, gondolatban vele vagytok.
A kislány lehajtott fejjel ült, és szégyenkezett. Miért kellett Gitta néninek megint ráterelnie a figyelmet? Láthatatlanná vált képzeletben, de a gyerekhad mégis körbevette. Szánakozva búcsúztak tőle. Szerették. Nem értették miért néz rájuk olyan sötéten.

Hétfő.

Szülei az emeleti folyosóig kísérhették. Egy nővérke fogta kézen, és szobájába vezette. Csupa idegen arc, rácsos vaságyak.

Csendsziget…

Kedd.

A műtét után nehezen ébredt. Emlékezett a hidegre, egy néni szemére. Együtt számoltak. Széttárt farkú páva körül kiscsirke-számok kergetőztek…

Fázott, és fájt.

Hangokat hallott. Mintha a doktor bácsi és szülei beszélgettek volna messze. Nem értette, miért nem jönnek közelebb…

Sötét volt kint, mire ismét kinyitotta szemét. Nem tudott megmozdulni. Lába nehéz gipszben.

- Nagyon fáj… - sírta el magát.

Szerda

Arra ébredt, eleredt az orravére. Száján is kibuggyant, és egyre szélesedett a vérpatak. Fuldoklott. A mellette lévő ágyban fekvő nagylány ugrott oda hozzá, ültette fel.

- Nővérke! Nővérke! – futott ki az új fiú a folyosóra.

Csend lett és sötét, béke és nyugalom. Már nem érte el a rossz. Néha mama meggyújtotta a petróleumlámpát, de nem hozta be soha a szobába. Olykor valahonnan, nagyon messziről, mondatfoszlányok lopakodtak füléhez, de nem értette a szavakat. Jó volt így. Boldog volt.

Péntek.

Visszatalált a fájdalom, fehéren és hidegen. Szeretett volna megfordulni. Nem tudott. Virág lett a lexikonban. Meg akarta nézni. Kinyitotta szemét. Magdi nővér nyújtózkodott felette. Piros zacskót akasztott a fogasra. Olyan furcsa volt. Mögötte lepedők.

Szorítást érzett. Nehezen fordította oldalra fejét. Egy bácsi fogta a kezét.

- Ügyes kislány vagy! – suttogta. - Visszajöttél - és mosolyogva simított végig az arcán.

Reszelt a tenyere...