Fullextra.hu

:
Neked!

Ma sírva ébredtem. Amikor elmondtam, Te szörnyülködtél a nőkön. Emlékszem, akkor is azt tetted, mikor a tv-ben láttunk egy hölgyet, aki néhány találkozó után milliókat adott át egy férfinak, hogy forgassa meg a tőzsdén. Hogy lehet ennyi eszetek! – dohogtad gőzmozdonyként. Mondtad, mondtad, megállíthatatlanul, és néha még füstpamacsokat is eregettél. Néztelek. Amikor egyetértve Veled, de megjegyeztem csendesen, hogy a nők megbíznak abban, akibe beleszeretnek, mégnagyobb vehemenciával füstölögtél. Aztán egy másik alkalommal, két mondat közt, csak úgy, mellékesen odasercintetted nekem, hogy kettőnk sorsa abban a pillanatban megpecsételődött, mikor először megláttál. Összeölelkezett az auránk. Tudod, akkor igazán megleptél, mert mostanában azt érzem, hogy parkolópályán várakozom, miközben legszívesebben bármit megtennék, hogy segíthessek mindabban, amiben segíteni tudnék, persze, ha hagynád! Mégis könnyűvé teszi a várakozást az a mérhetetlen bizalom, ami sejt-szinten betölt. Furcsa, mert ha visszakanyarodunk a tv-s történethez, én többet kockáztatok néhány milliónál, hisz azzal, hogy találkozhattam Veled, olyan érzéseket ismerhettem meg, amire sok nő élete végéig hiába vágyik. Bárhogy is alakulnak az elkövetkezendő nehéz hetek, hónapok, az együtt töltött idő egyetlen percéért sem kár. Tőled tanultam embernek lenni, pőrén, pózok nélkül megélni a boldogságot, azt, hogy miként lehet önzetlenül adni a másiknak, a másikért, és elfogadni, mikor ő kínálja fel ugyanazt. Hibbantként nagyítom fel a pillanatvarázst, mert csak nekem voltak eddig téves elképzeléseim önzésről, önzetlenségről, szeretetről, szerelemről? Léleksimogatás. Lehet, valóban hibbant vagyok, de nem érdekel. Jó hibbantnak lenni. Fogadj el ilyennek, vagy engedj el! Hiányzol!

Félvezetőlétem

Szerves félvezető vagyok. Instabillá vált kötésrendszerem. Támolyognak belém szorult érzések, hangulatok. Fontosságuk tudatától lerészegedtek. Szabálytalan pályán, imbolyogva keresnek maguknak járható utat. Ugyan már! Kit érdekel, hogy jó-e ez nekem, vagy sem? Túl nagy lett a szóródás. Hibás volt a számítás, tárja szét karjait racionális énem. A vártnál jóval tovább húzódnak el a modellkísérletek. Lencse alatt tanulmányozom, amint épp összeomlik az információáramlás. Az egyik elágazásnál bedugult az energiaforgalom. Felszabaduló indulataimba szédülök. Pökhendin rágom szájába szóvivőmnek sajtóközleményem: a kutatások még számos meglepetést tartogathatnak.

Lehet-e, szabad-e?

Néhány órája azt írtam, hiányzol. Igen. A béke hiányzik, a megnyugvás, a csendem, ahogy figyelhetlek, ahogy együtt rezeghetek Veled. Önzővé tettél. Igen. Önző vagyok, ugyanakkor naiv is. Talán ezért képzeltem, hogy képes vagyok ugyanazt a békét, megnyugvást, belső csendedet biztosítani számodra a szeretetemmel, mint amit én kaptam Tőled. Kincs vagyok és egyben maga a veszély. Nő, aki kicsit máshol, másképp, másban él. Nemrégiben meghökkentett egy kérdés. Lehetséges-e Költőnőt szeretni? Hirtelen nem is válaszolt rá senki, mert lehet-e szeretni egy utcaseprőt, egy kubikust, egy boltvezetőt, egy rendőrt, egy professzort? Aztán mégis elgondolkodtam. Tényleg, lehet-e szeretni egy költőnőt? A nőt magát, vagy a verseit? A verseket biztosan lehet szeretni. És itt a következő kérdés. Bele lehet-e szeretni a verseken keresztül a nőbe? Plátói szerelmek születnek tizenéves korban. Rajongás egy eszményért, ideáért, de sosincs mögötte a valós ember maga, csak a felcicomázott álomkép, akit a kamasz magának megteremt. Hogy is van ez? Önmagáért lehet-e szeretni egy költő(nő)t? Túlérzékenyégével, vibrálásával, másságával együtt. Rendszeresen olvasom Zs. naplóját. Nyíltságával lenyűgöz. Pőrén áll elénk. Itt vagyok, ez vagyok, szeress, vagy belédhalok! Lehet-e szeretni egy költő(nő)t? El lehet-e viselni a perzselő tüzet, el lehet-e viselni a langy szellőt, el lehet-e viselni a jégkirály(nő)t? El lehet-e viselni az érzelemkitöréseket, el lehet-e viselni a befelé fordulást? El lehet-e viselni a kiszámíthatatlanságot? Aztán jön az újabb gondolat. El tudja-e bárki is viselni egy költő(nő) szerelmét? Miközben önmaga szabadságra vágyik, képes-e úgy szeretni, hogy ne fojtsa meg a párját? Igen. Lehet-e szeretni egy költő(nő)t?

Tudathasadás

Sokszor magam is megdöbbenek magamon, és a bennem végbement változásokon. Hol rejtegettem azt a nőt, aki valójában vagyok, közel harminc évig? Milyen mélyre zárhattam, hogy még dörömbölésének tompa pufogása sem jutott el a külvilágig? Azt mondják az okosak, hogy az autóbaleset üzenet, rossz irányba halad az életed. No, de ennyire rossz volt az irány? Mi történt velem? Mindig úgy éreztem, képtelen lennék elhagyni a városom, képtelen lennék elszakadni a barátaimtól, képtelen lennék életmódot váltani, képtelen lennék hagyni szétesni bármit is, amit én összetarthatok. Ma már nem kötnek a gyökerek. Bárhova mennék a párom után. Elszakadás? Ugyan! Az igazi barátságok nem a közelségen, az időszakonkénti közös programokon múlnak vagy buknak. Ma már tudom. Életmód-váltás. Hol van már a régi megszokott rend, a napi rutinfeladatok, a monotonitás? Bármikor lehet váltani, sosem késő. Nem bánom, hogy engedtem kinyitni magamban a 7. ajtót. Nem bánom, hogy megragadtam a Napot. Már tudom, nem csak kergetem álmaim. Már merek álmodni. Megtanultam előjönni belső képeim mögül, meg tudom már mutatni azokat másoknak is. Két éve, ha bekukkanthattam volna mai életembe, gondolataimba, ha akkor látom a mostani fontossági sorrendet, hamar megfordultam volna, hogy elhagyjam a fantasy-forgatást. Nem láttam volna valóságnak igazi énemet. Szaladtam volna vissza ragasztgatni "tyúkszaros életem" cserepeit, aztán úgy forgatni polcomon a kicsorbult kínai vázát, hogy senki ne vegye észre a csalást, már csak illúzió hogy hibátlan, egyedi darabot őrizgetek, hogy foggal-körömmel védem a látszatot, az egzisztenciát, a családot, földhözragadtságomat, erkölcsi normáim tökéletes voltát, a teljességet szajkózó önáltatást. Ma már tudom, egészen más a teljesség, hogy önző egom képes lemosni a port más lábáról, és már nem tartja megalázónak "szolgálni". Hová lettek a régi nagy csaták, nadrágért, elismerésért, megbecsülésért, pénzért, szeretetért? Ki ez a nő, vagy ki volt az a másik? Tudathasadás.

Összegyűrve

Olyan vagyok, mint az a fénykép, amit erős markok gyűrnek, majd óvatosan kisimogatnak, aztán mégis apró darabokra tépnek az ujjak, és a szemétre vetnek. Később remegő kétségbeeséssel összeszednek. Ügyesen megragasztgatnak. Emlékfiókba tesznek, majd onnan is kivesznek. Díszes keretbe öltöztetnek. Nézegetnek, de váratlanul falhoz csapnak, és a vasmarkok újra fojtogatnak. Idővel, talán, készülhet rólam is egy új felvétel.

Morfondír szerelemről, barátságról

Mára már Müller Jóskönyve is úgy működik mindennapjaimban, mint a Biblia. Ez utóbbit használtam évtizedekig útmutatóként. Ha felcsaptam, mindig ott nyílt ki, ahol megnyugvást hozott az olvasott szöveg. Mintha az épp aktuális problémámra kaptam volna választ. Nem vagyok igazándiból vallásos, sajátos hitem van. Zanzásítottam magamban a kereszténységet, a buddhizmust és a spiritualizmust, vagy inkább ezoteriát kéne írnom, nem is igazán tudom. Most is, ahogy olvasom a szöveget, érzések kavarognak bennem. Fájó, szenvedő, ugyanakkor mégis megnyugtató. Háziasszonykodom a lelkemben. Takarítok, szálakat varrok el. Levelet olvasok, válaszolok, sírok kicsit, más emlékek pedig simogatnak, dédelgetem őket, majd egy antik szelencébe rejtem és olyan helyet keresek kincseimnek, ahonnan alkalmanként elővehetem, erőt meríthetek szépségükből. Hitet, hogy létezik valaki, akinek majd én leszek annyira fontos, mint Te voltál nekem, aki épp úgy képes lesz kompromisszumokat kötni, vagy feladni mindent a közös életért, mint én tettem volna meg érted. Hitet, hogy bárki bármit is mond, létezik olyan kapcsolat, ahol a felek egyforma intenzitással szeretnek, egy úton, egyfelé tartanak. Megtalálom Smaragdvárosom, mert megérdemlem. Ha már Te mondtad, Neked el is hiszem. Aztán az is eszembe jutott, mennyit vitatkoznak azon, létezhet-e tiszta barátság nő és férfi között, egy másik olvasatban pedig, hogy lehet-e az egykori szerelmesekből barát. Többször beszélgettünk már erről a témáról, és én a legtöbb alkalommal bizony földönkívülinek éreztem magam. Ha szerelmes valaki, akkor nem csak a hormonok irányítják választását. Rajongásának "tárgya" ember, jó és rossz tulajdonságaival együtt, tiszteli, tenyerén hordja, megbecsüli. Ha pedig így van, akkor a szerelem multával miért vetnénk kukába a kapcsolatot? Csak a tűz lobbant el. Ha a kihűlt érzelmek nem hagynak maguk után barátságot, akkor a lángokat csak a szenvedély csapta magasba. Valahogy így gondolom, hisz akiket igazán szerettem, életem részei maradtak. Büszke vagyok barátságukra, ahogy a Tiédre is az leszek.

Két világ közt

Néha jóleső belekapaszkodni ábrándokba, álomképekbe. Hogy ennek mi értelme? Nem tudom. Talán időhúzás, és semmi más. Minél később szembesülni azzal, hogy (el)vesztettem. Rátaláltam valamire, amiről érzem, tudom, fontos lenne, de elszúrtam, rosszul fogtam a tenyerembe, túlszorítottam. Magamba rejtem hát a hologramját. Vetítem, mintha élne. Csitriként ábrándozom, jeleket keresek, hátha mégis a mozgókép a való. Aztán odáig is eljutok, hogy vajon melyik világ az én életterem, az, amit most magam körül érzékelek, vagy a másik, ahol a versek születnek, ahol felvállalom vágyaim, hogy szeretném, ha szeretnének, és jó lenne, ha hagynának engem is szeretni. Lehet-e? Szabad-e?