Bolyongó

Százötven négyzetméter, két emelet. Sétálhatok le s föl, csak a tükrök előtt találkozhatom össze egy idegennel. Egyedül vagyok. Ez a magány? Senki sincs, aki rám szólna, ne bőgj már te lány! Ezt akartad, tessék, megkaptad, tiéd! Akkor most mi bajod?

Hogy mi a bajom? Nem igazán tudom. Annyit voltam egyedül az elmúlt évek alatt, de az akkori egyedüllét mégis más volt. Tudtam, hogy mindent magamnak kell megoldani, de a családért tettem. Család, férj, gyerekek, akik ugyan időközben már felnőttek, élték saját életüket, mégis hozzám tértek haza. Hogy a férjem ivott? Hogy rosszul voltam már a gondolattól is, ha hazaér, kezdődik a szokásos műsor? Igen. Közben tervezgettem, készültem a pillanatra, amikor majd független lehetek. Álmodoztam, mint egy csitri. Elképzeltem a még hátralévő 15-25-35 évet. Gondolatban felépítettem új életemet. Láttam magam egy társ oldalán. Egy férfi, aki mellett végre nő lehetek, akire támaszkodhatom, akivel közös az érdeklődési körünk, akire felnézhetek, aki felnéz rám, akit szerelemmel szeretek, aki rám figyel, akire figyelek, aki elkísér, akit elkísérhetek, akinek én vagyok élete utolsó asszonya. Mint egy ponyvaregény.

A társas magány megkeményített és önzővé tett. Igyekeztem túlélni, kizárni, eltitkolni, mi is zajlik le bennem. Magammal is harcoltam magamért. Azt hiszem, közben pszihiátriai esetté váltam. Alkottam magamnak egy álomférfit, a valóságban pedig belemásztam egy olyan kapcsolatba, amiből menekültem. 200 km. Áthidalható távolság, ha mindkét félnek egyenlő az értékrendje. Ha ez nincs így, mazohizmus.

Százötven négyzetméter, két emelet. Már nem sétálok le s fel. Ülök a számítógép előtt. Zenét hallgatok. Kispál és a Borz. Csak bámulom a monitort. Érzelemkottázom a dalszövegeket, és siratom kiristályvázámat. Mire elfogynak könnyeim, rádöbbenek, magam vágtam földhöz.

Hogyan tovább? Nem tudom. Egy biztos, az alkoholnak sosem bocsátottam meg.

Névmisztérium

Gyerekként, kamaszként jól fogalmaztam, aztán harminc évnyi hallgatás után az első szövegekkel pályázatot nyertem, majd jött a VersMegálló. Utcára került szülővárosomban a Kavicsok plakát, rádió interjú, klip a VersDiscoban. Akkor megijedtem. Ki ez a nő, ez az idegen? Kilépett addigi életéből, Standoként, mintegy önterápiát alkalmazva, írni kezdett, és most, cirkuszi majomként mutogatják. Ki ez a nő? Újra kérdezem, és egyre ijedtebben, mert ma akadtam rá a „stando” szó jelentésére. Megdöbbentem. Névmisztérium? Mágia? Ezoterikus értelemben bizonyára.

stando

- főnévként jelentése: szobor, elképzelés, képzet, összkép, szókép, tükörkép, képmás, kép, hasonmás, arcmás, hasonlat

- igeként használva: képet fest, megtestesít, szimbolizál, visszatükröz, lefest, ábrázol

Vitustáncot jár bennem ezer közhely. Ha a név kötelez, vagy nevedben viseled sorsod, akkor hogy is van ez? Addig rendben, hogy kerékbetörve megmagyarázhatom magamnak semmiből feltámadt íráskényszerem, örülhetek, hogy Stando adhat magából másoknak, jelentethet meg verseskötetet, de talál-e valaha Stando olyan társat, akivel képes együttélni, aki nem emel belőle "bálványt, szobrot, stb."-t, hanem magát a nőt szereti, a nőt fogadja el? És egy "Stando" képes-e kibújni a "bálvány, szobor stb." névmágiából eredően rátestált szerepkörből nőként? Képes lesz-e úgy szeretni, hogy megtartsa ugyan szuverenitását, de ne bántsa a társát sem? Mert Ági-t mindig korlátozták, Ági-t mindig tulajdonnak tekintették, Ági mindig alkalmazkodott az elvárásokhoz, Ágota pedig harcolt, hogy jó legyen. Stando szabad. Stando teremtett egy álomvilágot. Stando-t szövegei hatására felcicomázzák, mint egy karácsonyfát. Stando is vonzódik azokhoz, akik idealizálják. Ilyenkor érzelmileg töltődik, múzsát talál, nem hús-vér férfit. Stando magányos. Stando egyedül van. Stando nincs egyedül. Stando szobor, elképzelés, képzet…

Egyedül

Este zsongott körülöttem a város. A Széchenyi téren Alexandra-könyvfesztivál. Leültem egy székre, hallgattam a költőt, majd indultam tovább, egyedül.

Falcsik Mari est, performansz gitárra és versre... A fényből beléptem a sötét színházterembe, tapogatóztam, mint a vak, a színpadon négy gyertya égett, csak a lángot láttam, azt nem, merre is lépek, végre egy üres szék, néma csend, himbálózó árnyak és megint a magány. Fojtogatott az a néhány perc, míg vártam, kezdődjön az előadás...

A vetítővásznon előbukkant a hold, majd elékúsztak a felhők és megszólalt a gitár. Lassú hullámzásban értek hozzám a szavak, szétáradtak bennem a másban született gondolatok. Érzelemlebegés. Ilyen lehet a delírium talán. Amikor váratlanul kigyúltak a fények, a két varázsló meghajolt a pódium közepén, majd gyér taps kíséretében kivonult a teremből. A nézőket nem eresztették a székek. Szerettem volna megszorítani egy kezet. Lassan mozgolódni kezdtek körülöttem, majd sodort kifelé a teremből a kényszer...

Újra az utca, újra a zsongás. Ott álltam a forgatagban, és ujjaim ösztönösen táskámban matattak. El kell mondanom, mit érzek. Telefon. Kicseng. Lassan jöttem rá, minek... Borostyánom lett a mai est. Csiszolgathatom, láncra fűzhetem, mégsem kell senkinek...

Foszilia

Úgy gondolom, olyan az emberi agy, mint az üledékes kőzet. Ha metszetet vágnék magamból, megtudhatnám, szerves, vagy kémia eredetűek a mostban meg nem élt emlékek. Kísérletezhetnék különféle szerekkel. Analizálhatnám, mi is zajlott le bennem, amikor megláttalak. Talán megtehetném, igen, de inkább elfogadom az érzést, mint tényt, valahonnan ismertelek, valamikor belém égtél. Fájtál, vagy fájni fogsz a mában? Nem tudom. Retinámon ott ég lenyomatod. Agyam vetít elém álmomban, vagy ébren, esetleg fordítva működik a folyamat, és a szemidegek bombázzák arcvonásaiddal az agyat? Nem tudom. Nem szabadulhatok. Őrizlek tehát, hogy meg ne sérülj, el ne porladj, ha már megtaláltalak.

Hinta

Lehettem talán 6-7 éves. Már jó ideje úsztam. Naponta jártunk edzésre, akkoriban még csak délutánonként. Volt egy fiú a csoportban, úgy hívták, Misi. Nagyon klassz srác volt. Vékony, fekete, hatalmas szemekkel. Elvarázsolt. Mindent megtettem, hogy figyelmét felkeltsem. Megosztottam Vele jutalom cukromat, elfeleztem uzsonnámat, belöktem a medencébe, ha éppen nem volt kedve egyből beugrani a hideg vízbe. Mindent egybevetve gyönyörűen indult a kapcsolatunk. Aztán valami megváltozott. Misi a szárazföldi bemelegítés alatt már mindig mögöttem állt a sorban. Folyamatosan piszkált, belém csípett, megcibálta a hajam. Amikor egyik alkalommal úgy elgáncsolt, hogy akkorát estem, mint egy tanyaló, eldöntöttem, kitörlöm nyomát is a szívemből. Igen ám, de könnyebb volt a „szakítást” elhatározni, mint végigvinni, és az én Misim egyre agresszívabb lett. A pihenők alatt többet voltam miatta a víz alatt, mint a felszínen. A folyamatos bunyótól tele lettem kék-zöld foltokkal. Mint önérzetes kislány, végleg elunva a dolgot, panaszt tettem nagymamájánál. A néni rám nézett, magához húzott, átölelt, és egy puszit nyomott a kobakomra.

- Jaj, Te kislány! Nem veszed észre, hogy a Misike mennyire szeret?

Még a levegő is belém szorult. Csak álltam ott döbbenten. Akkor találkoztam először az igaz szerelemmel. Azóta megtanultam, ha szeretek, hogy ne fájjon, rejtőzködnöm kell. Olyan ez, mint hintázni a játszótéren. Abból még sosem lett baj, ha hintát választottam a közös játék helyett. Ott nem figyelnek rám, ott nem árulhat el a szemem.

Blokkoldódó

Álmodtam! Nevetek. Álmodtam! Hogy miért tapsikolok, mikor az alvási periódusban egy-egy éjszaka többször is álmodik az ember? Ez igaz, csakhogy már nagyon-nagyon rég volt, mikor én egy álmomra emlékeztem. És ma hajnalban valami megváltozott. Talán négy óra lehetett, mikor felébredtem. Feszített egy szöveg, változatai csatáztak fejemben. Próbáltam békekövetet játszani, jobbra fordultam, nagy levegőt vettem, kifújtam, igyekeztem tágulni, szétfolyni a kinti csendben, de egyre erősödött bennem a kényszer, felkelni, bekapcsolni a gépet, elé ülni, írni, mielőtt a szövegverziókat elfelejtem. Több hónapja már, hogy nem tettem meg ezt sem. Belém születtek és haltak a versek. Ma megerőszakoltam magam, és felkeltem. Körülbelül egy órát dogozhattam. Már fáztam. Pizsamám libabőrösre remegett, mire elégedetten visszabújhattam. Azonnal jött az álom. Otthon voltam, de más volt már világom. Idegen lakás, mégis szerettem. Tettem a dolgom, körülöttem, bennem képek cikáztak. Tudtam, nem vagyok egyedül, pedig mikor körbe jártam, a szobákban senkit sem láttam. Aztán a géphez ültem. Írni kezdtem. Megéreztem, mikor mögém lépett. Nyakszirtem szikrázott, keze mellemre égett. Elengedett, lassan megfordított a székkel. Mosolygott. Szemébe néztem, és cseppet sem féltem. Kezét nyújtotta, megfogtam, felálltam, ölelésében megbújtattam vágyam. Így vitt át a másik szobába. Követelőzve döntött le az ágyra. Ajkaim gyengéd erőszakkal szétfeszítette. Harapott. Belém sajdult, ahogy számba tolakodott nyelve… És váltott kép. Egy erkély. Láttál már panelház sokadikemeleti teraszán fürdőkádat? Nagy volt és fehér. Langyos vízben feküdtem, körbezárt a fény. Ejtőztem. Figyeltem a lenti fákat. Fújt a szél. Kicsit fals hangon, de dúdoltak a házak. Viszketett a talpam. Térdben behajlítva lábam a hasamra húztam. Mint mikor nyáron a meztéláb viselt szandáltól megkérgesedik a sarkam, éreztem kemény. Megvakartam. És elvált a bőröm. Lehúztam. Döbbenten néztem, mert a kezemben ott lógott belőlem egy talpnyi lenyomat. Átlátszott, olyan volt, mint egy cipőbetét. És újra bizseregtem, körmeim vakartak, mutató és hüvelykujjam ismét csippentet, majd egyre vadabbul tépett, és úgy foszlott le rólam a többi opálfehér réteg, mint kivágott fáról a lefagyott kéreg.