06-07. heti prózaverseny

[naiva]

Kedves Alkotótársak!
Az újraindított anonim prózaverseny folytatódik!

- A verseny határidejét meghosszabbítottuk: két hét áll az alkotók rendelkezésére, hogy egy megadott témában beküldjék írásaikat.
A műre vonatkozó szabályok:
- hossza maximum 80 sor lehet
- a verseny eredményhirdetéséig nem jelenhet meg a Fullextra semmilyen felületén
- a megadott témához kell, hogy kapcsolódjon

Az írások beküldése megegyezik az anonim versversenyével, azzal a különbséggel, hogy naivának kell a műveket elküldeni privát üzenetben, 2008. február 14, csütörtök estig.A szavazás azonos a versversenyekével. Péntek reggeltől vasárnap estig lehet szavazni kötelezően három feltett műre.
Ha hat pályázatnál kevesebb érkezik, a verseny automatikusan meghosszabbodik a következő héttel, illetve amíg a minimum hat mű be nem érkezik. A szavazáshoz tehát legalább hat írás szükséges, ezért kérünk benneteket, aktívan vegyetek részt ebben a játékban is!

Az első helyezett művének elérhetősége kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon a következő nyertes kihirdetéséig!

A 2008. 06 - 07. heti prózaverseny témáját captnemo adta:

HA LENNÉK, AKI LEHETNÉK

Jó alkotást, sikeres szereplést!

[naiva]

2008/06-07/ 01

anyatka:Miért történt így?

A kocsma a falu közepén áll. Bocsánat, italbolt. Végül is mindegy, ha csak ránéz már görcsbe rándul a gyomra, utálat fojtogatja. Most sincs ez másképp, de muszáj bemennie, még egyszer, utoljára. Csinos nő, még így is, pedig a kialvatlanság, az elmúlt hetek, hónapok borzalmai nyomát nem tudja eltüntetni, még egy ideig hordozza magán. Nagy levegőt vesz, lenyomja a kilincset. A kocsmabűz megcsapja az orrát, körülnéz. Nem kell soká keresnie, most is a szokásos kis asztalnál ül az, akit keres. Züllötten, borostásan, piszkosan. Egy pillanatra tekintetük találkozik, mintha látná megint azt a fényt, mint akkor húsz éves korában, beleborzong, amikor visszagondol rá. Ahogy közelebb ér látja, hogy szó sincs semmi fényről, csak a homályos tekintet mered rá.
- Tessék, itt van! - teszi az asztalra a kulcsokat. A férfi nem mozdul
- Akkor isten veled!
- Veled is, légy,boldog!- már menekül is innen, el messzire, mert ha még egy pillanatig marad, akkor összeomlik.
András még mindig nem hiszi el. Hogy lehet ez, miért? Minden olyan szépen indult. Ágnes 20 éves volt, amikor megismerte, gyönyörű szemeibe nézve, tudta benne van az egész világ. Megkérte a kezét, akkora lakodalmat csaptak, hogy az már mesébe illő. Igaz, nem volt saját otthonuk, de anyósánál kaptak helyet. Megígérte kicsi feleségének, hogy épít neki egy palotát, amiben ő lesz a királynő. Ezt könnyen meg is valósíthatta, hiszen a neves vállalat egyik igazgatója volt. Akkor még. Felépült a házuk, berendezték. Hamarosan kiderült, hogy Ágika (mindig így hívta), kisbabájukat hordja a szíve alatt. Nem volt Andrásnál boldogabb a kerek világon! A szülésnél is felesége mellett volt, megegyeztek, hogy lánykájukat Annának fogják hívni. Minden simán zajlott, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Az ifjú apuka sírva ölelte kicsi Pankáját magához, gyönyörű feleségét csókolgatva köszönte meg a csodát, amit átélhetett Annácska születésekor.
- Innentől kezdve két kincsem van. Mindkettőt imádom, és ők a legfontosabb nekem! - mondogatta gyakran.
- Józska! Hozz egy korsó sört! Megszomjaztam - zökken vissza a jelenbe András. Az itóka megérkezik, ő mégsem iszik belőle. Elment a kedve, gondolkodni akar tiszta fejjel. Hol romlott el minden? Hiszen olyan jól éltek! Volt pénzük, Ágnes is szépen építette karrierjét, Pancsi is jól tanult az iskolában, nyaralni jártak, síelni, esténként kártyacsatáztak, sokat beszélgettek, boldogok voltak. Míg a férfi vállalata csődbe nem ment. Akkor kezdődhetett a rémálom. Hirtelen munka nélkül maradt. A színvonalat tudták tartani, mert az asszony szépen keresett, igaz sokat dolgozott. András munkakeresése, sorban kudarcba fulladt. Egyik helyen kevés volt a szaktudása, másik helyen túlképzett volt, aztán kifogásolták, hogy vidéki. Az első pofon is egy olyan nap végén csattant, amikor már a negyedik interjún közölték vele, hogy nem kérnek belőle. Hazament csalódottan. Nem volt vacsora. A pofon Ágnes arcát érte. Ma sem érti miért tette!? Persze, hogy nem főzött, alig ért haza ő is. Most is látja kedvese szemét, Pancsikája sírásra görbülő száját. Elrohant otthonról. Akkor talált erre a helyre először. Persze bocsánatot kért, szégyellte a dolgot. Nemsoká elhelyezkedett egy építési vállalkozónál, segédmunkásként. Nem bánta, nem félt ő a munkától soha! Helyre jöttek a dolgok, jó pár évig szépen, boldogságban éltek hármasban. Aztán megint történt valami. Egy barát születésnapi buliján többet ivott a kelleténél. Majd jöttek a többi alkalmak az ivásra, lassan mindennapossá vált. Kimaradozott napokra, hetekre. Ha Ágnes kérdőre vonta, veszekedett, verekedett. Józan pillanataiban, nagyon utálta ezért magát. A sok részegeskedés miatt, elbocsájtották munkahelyéről. Ez is jó ürügy volt egy kis búfelejtő itókára . Törzshelye lett ez az asztal, szinte az otthona. Itt mindenki megtalálhatta akár reggel, akár délben, vagy este kereste. Minden amit épített maga körül összeomlott. Agresszívvé vált. Imádott kislánya rettegett tőle, pedig őt soha nem akarta bántani.
- Szar ember vagyok Józska! Hallod? Szar ember! Azokat bántottam, akiket legjobban imádok, azokat, akik csak segíteni akartak nekem, akik szerettek engem! Most meg egyedül maradtam,ezzel a korsó sörrel! Tudod,mit ? Igazuk van, hogy elhagytak!
A kocsmáros régről ismerte, megpróbált nem egyszer beszélni vele, de hiába. Igen. Elköltöztek, Pancsika nem is köszönt neki .Pedig milyen jó volt, amikor hozzábújt pici korában, átölelte csöpp karjaival apja nyakát és kacagva kiáltotta:" Apa és én vagyunk a legjobb csapat! Apukám te vagy az én csillagom! " Istenem, de rég volt, mennyire tud fájni az emlékezés! Ágnes elindította a válást. András mondta nekik, hogy maradjanak a házban, de Ági hajthatatlan volt. Azt mondta, minél messzebbre akar kerülni ettől a helytől, ahol annyi kínt, megaláztatást kellett elviselnie. Csak a ruháikat vitték el. Most mihez kezdjek? - hangtalanul kérdezi magától András. Minek élek? Hová menjek? Aztán mégiscsak megissza a korsó sört, majd még egyet, meg még egyet.....
- András! Kelj fel, ébresztő! Záróra! Menj haza, be akarom zárni az ivót.
Lassan feltápászkodik, elindul kimért léptekkel. Mindegy volt hová megy, azt tudta, otthona nincs már neki. Magában motyog senki nem érti csak ő tudja, hogy ezt mondja:
- Volt életem, családom, élhetnék boldogan. Most itt vagyok, nem élek,de meg sem haltam teljesen, nincs semmim, nincs senki, csak miszter alkohol. Hányok magamtól.

[naiva]

2008/06-07/ 02

Thalassa: Ha lennék, aki lehetnék

Ha lennék, aki lehetnék, vajon ki lennék? - így gondolkodott egy padon ülve, miközben lábával az apró, színes kavicsokba rajzolt formákat. A kis fekete cipő orra serényen vájt kis árkokat, mikor a közeli templomban harangoztak. Mindjárt itt lesz érte és mennek haza...
Komolyan elgondolkodott, hogy mi is lehetne, merre vigyen az útja. Ezen a tavaszi délutánon, alig 5 perccel két óra után minden adott volt erre. A nap sütött, a levegő tiszta volt.
Legyen olyan, mint az anyja? Főállású családanya? Vagy ahogy írni szokás: "háztartásbeli". Még ízlelgette a szót, forgatta a szájában. Tetszett is, meg nem. Otthon lenni egész nap, aludni, ameddig jól esik? Igen, ez kifejezetten tetszett! Nem tűnik olyan nehéznek... felkel, megfőz, neveli a gyerekeket, elmegy értük az iskolába. Milyen jó is lenne?! Igen, és a Peti lenne a férje! Már az ovi homokozója óta szereti... amikor neki ajándékozta azt a sárga homokozó lapátot. El sem tudta képzelni, hogy ha felnő, más legyen a férje. Ebben egészen biztos volt! Talán két olyan lurkójuk lenne, mint ő? Áh... kiverte a fejéből! Fiatal volt ő még ehhez, nagyon fiatal! Még gyerek, hogy ilyeneken gondolkodjon. Azért elméje egyik sarkában ott dédelgette azt az álomképet, amint a helyi templom oltára felé lépdelnek.
Azonban a másik lehetőség is foglalkoztatta. Dolgozó nő is szeretett volna lenni! Olyan, mint a nagynénje! Ő aztán kemény nő! Soha nem volt senkire szüksége, mindent elintézett magának, és senki segítségét sem kérte, ha valami gondja akadt. Ma a saját vállalkozását vezeti, étterme van és jövő hónapban nyitja a következőt. Ez lenne talán a követendő példa? Lehetne állatorvos. Mindig érdekelte és imádja az állatokat! Az apját is mindig az újabb jövevényekkel idegesítette. Vagy lehetne igazi orvos! Ki lenne szívesen? Nehéz volt a döntés... annyi minden érdekelte. Talán színésznő? Az iskola helyi dráma csoportjában évek óta sikerrel szerepel. Várná a rivaldafény! Fotózások, plakátok, interjúk! Milyen jól mutatna Petivel a vörös szőnyegen! Ki más is lehetne a párja ebben az álomban is, mint Peti?
Most azonban nagy levegőt vett és ott csengett fülében... "Ha lennék, aki lehetnék, vajon ki is lennék?" Nem egyszerű a kérdés, pedig lassan itt az ideje a döntésnek. Ő nem akart kutyafuttában választani majd, hogy merre tovább. A nővére is pont így csinálta. Idétlenül vihogott, ha erre került a kérdés. Persze, hogy nem lett jó vége! Az egyik furcsább iskolából csapódott a másikba. Egyiknek sem volt sok értelme, főleg, hogy egy évet se nagyon bírt ki, és mi lett a vége? A Pistával összeházasodott, mikor kiderült, hogy jön a gyerek. Még a 20-at se töltötte be. Az anyja a haját tépte, az apja csak a fejét ingatta. Nem ezért taníttatták, nevelték. Ő nem akart ebbe a hibába esni! Nyugodtan ki akarta találni, hogy mihez kezdjen az életével. Még volt egy kis ideje, így megpróbálta rendezni a felmerült gondolatokat. Először önálló akar lenni. Kíváncsi milyen, ha az ember dolgozik, hivatást választ. Az orvosi pálya minden formája tetszett neki, szívesen lett volna mérnök is, jó volt a reáltárgyakban. Csábította az írás is! Titokban verseket írt, néha egy-egy novellát. Talán inkább egy boltban kellene a műveit dedikálnia?
Elmélkedését azonban anyja ismerős hangja szakította félbe, ő pedig felpattant a padról, úgy rohant feléje. A gondolatokat eltette még néhány évre, hiszen csak 12 éves még, van ideje eldönteni, hogy mi legyen. Peti is még a Turbó rágó papírját gyűjti... Lesz, akinek lennie kell, csak a helyes úton induljon el!

[naiva]

2008/06-07/ 03

Lacoba: Ilonka néni titka

Sosem értettem, hogyan lesz, válik öreglánnyá, vénlegénnyé valaki. Kicsit zavaros, lehetetlennek tűnő, misztikus elképzeléseim voltak - az olvasmányaim miatt még fiatal koromban - erről az egészről. Plátói-szerelem, fronton maradt udvarló, elhagyott szerető, nős gavallér... Nem értettem. Házas emberként aztán még úgysem fért a fejembe, ki és miért nem kér ezekből a rendkívüli örömökből. Ráadásul az öreglányság, vénlegénység valamiféle elszigetelődést is jelentett a külvilágtól. Legtöbbször még a környezettől is. Hatalmas rejtély volt előttem ez az egyedül élés.


Kellemesen süt szembe a Nap, ebben a korán beköszöntött tavaszban. Már csicseregnek a madarak, imitt-amott kizöldellt az árok partja, és előkandikált már néhány fillérkevirág a védettebb helyeken. „Lesz ennek még böjtje is” - mondogatta ilyenkor édesanyám. És általában volt is. Reméljük idén nem lesz. Hátam mögé teszem a bon-bont, nehogy megolvadjon mire odaérek Ilonka nénihez. Igen. Ilonka nénihez tartok. Őhozzá, akit a környéken Kutyás Ilusnak, bolondos vénlánynak hívtak, és mindenféle csúfnevekkel is illettek. Amikor még sok cicája volt, azt mondták rá: Büdös Ilon, de ennek már vége, mert mikor elütötte – állítólag - a kedvenc cicáját valaki, megfogadta, hogy nem fogad be több kóbor macskát. Így lett. Azóta van egy földszintes korcs, vele osztja meg – úgy beszélik – még kifőzdéből hozott ebédjét is. Természetesen ez is az erdőn kóborolva csapódott hozzá. Öreg kutya. Már alig bírja vonszolni magát.

Csengetek, a belsőudvar egyik földszinti lakásának ajtaján, persze mire átvergődök a takarosnak nem igazán mondható kis előkerten, melyet szinte teljesen benőtt már az aranyeső- és orgonabokor. Elég csálén áll az ajtó, és néhol már táskásodik rajta az ezredik festékréteg. Valószínűtlenül ronda-barna. Félrehúzódik kissé a függöny, majd fordul a kulcs a zárban.
- Kezét csókolom Ilonka!
- Jó napot fiatalúr!
- Nagyon csinos ma – nyugtázom a láthatóan frissen dauerolt haját.
- Ne bolondozzon már! Hol lennék már én vénségemre csinos – szerénykedik, pedig korához képest valóban jól tartja magát. Úgy érzem a ráaggatott szóbeszéd teszi őt sokak szemében csúnyácskának, pedig azt is hallottam, hogy valaha még bál szépévé is választották.

Alig férek be az ajtón a rengeteg virág miatt. Amerre lát az ember mindenütt cserepek. Észreveszi zavarom, és kérdés nélkül is válaszol:
- Tudja, nekem ők a családom. Nagyon szeretnek engem, én pedig őket – mondja miközben mutatja az utat. - No, és persze Bungyi – mutat a fotelre, ahol az öreg kutyus szunyókál. Kicsit megbillenti fülét nevének hallatán, és résnyire nyitja szemét, majd nyugtázva, hogy minden rendben, visszaszendereg.
A falak tele vannak képekkel. Szentképek, családi képek, képeslapok. Az egész olyan, mint dédinagymamám szobája volt annak idején. Magasra ágyazott ágy, mindenen kézimunka, még a legkisebb csecse-becse alatt is apró terítő. Lassan az a meggyőződésem, hogy itt már még egy kép vagy ajándéktárgy el sem férne, de azért előhozom a hátam mögül a bon-bont.
- Ezt magának hoztam Ilonka.
- Jaj, nem kellett volna magát költségbe vernie fiatalúr – szerénykedik, de mindjárt el is teszi a szekrénybe, hogy az apró asztalkán, ami mellett a két fotel van, maradhasson a már odakészített kis cipős doboz. - Foglaljon helyet.
- Köszönöm. Nagyon sok szép virágja van Ilonka – próbálom oldani a pillanatnyi csendet, de nem sokáig kell ezen fáradoznom, mert rákezdi.
- Tudja, fiatalúr! Azért kértem, hogy jöjjön el hozzám, ahol még férfiember nem igen járt, mert nem akartam a sírba vinni a titkot. Életem legnagyobb titkát – enyhén csillogni látom a szeme sarkát, miközben képeket és családi leveleket, lapokat mutatja. Mindegyikhez van hozzáfűznivalója. Egészen addig, amíg egy külön kis csomagocskára kerül a sor, egy gondosan hímzett kis vászontasakban. - Ez az én nagy titkom...


Egy kis Újpest széli kolóniában laktunk édesanyámmal, és a háború átkaként árván marad három testvéremmel. Nagyon rossz körülmények között éltünk az ötvenes évek elején, mert anyukám nem nagyon kapott munkát, csak ritkán mehetett a tehetősebb környékbeli szomszédokhoz takarítani, kertet rendbe tartani, vagy néha ásni, kapálni. Ebből kuporgatta össze, hogy mi szépen, takarosan járhassunk iskolába, és legyen mindig valami kis levesnek való. Nagyon sokat segítettek a szomszédok, amikor már nagyon bajban voltunk, és a boltos, a hentes is kedvesen adott hitelt, mert tudták, hogy édesanyám a föld alól is megadja.

Aztán, később szívesen hívták őt - majd ahogy felcseperedtem engem is a boltba - segédkezni. Nagyon szerettem eladó lenni. Felemelő volt, hogy mindenkinek azt adhatok, amit kér, és a végén össze is számolhattam mennyit kell fizetnie. Nagyon elégedett volt velem Kón bácsi. Mindig megdicsért, és minden napra megvolt a kenyerünk, egy kis zsír, liszt, vagy éppen, amiben hiányt szenvedtünk. Hatalmas segítség volt ez édesanyámnak és a testvéreimnek. Rövidesen nagylány lettem, és gondolni sem lehetett arra, hogy tovább tanuljak mint legidősebb lány. Az iskola után már rendszeresen dolgoztam boltban, és az aranyos Kón bácsi már pénzt is adott minden szombaton. Ebből gyűjtögettem a kelengyére valót, pedig még nem nagyon néztek rám a legények. Úgy ahogy egy eladósorban lévő lányra kéne nézniük. Nekik csak Ilonka voltam, a boltos, pedig én már akkor kiszemeltem egy magas, erős, izmos, hátrafésült hajú fiatalembert. Úgy hívták: János. A nagy házak építkezésén dolgozott. Kőműves. Nagyon jó szakma. Mindennap bejött délben, vett egy kis kenyeret és egy darab szalonnát, mi egyebet. Nagyon rosszul esett, hogy sosem nézett a szemembe, csak kért, és fizetett, úgy hogy néhány fillért mindig otthagyott a kis üvegtálcán. A nyáron aztán egyszer összeért a kezünk, és a következő pillanatban a szemünk is összegabalyodott. Nagyon megriadtam, hiszen mindenem el kezdett égni, s ő is kicsit zavarodottnak látszott. Este megvárta míg bezártam a boltot. Szerelmes lettem, és ő viszont. Nagyon repült velünk akkor minden. A legkisebb szabadidőnket is a Tabánban, a Várban, a Budai-hegyekben töltöttük, és szaladtunk, rohantunk, égtünk egymás karjaiban, csókjaiban.

A következő nyárra terveztük az esküvőt. És akkor jött ez a sötét ősz. Nagyon zavaros volt abban az időben a helyzet Pesten. A belváros felől szinte folyamatosan lövések hangját hozta a szél, a rádió sem sugárzott adást, a hazatérő munkások pedig hatalmas harcokról, halottakról, sebesültekről, tankokról beszéltek, és arról, hogy már szinte minden gyár leállt, és az iskolákban sincs tanítás. Azt is mondták, hogy forradalom van, meg azt is hogy ellenforradalom, de ennek csak a szele járt ide a város szélére.
Jánosék is csak néha dolgoztak, mert mentek tüntetni, aztán gyalog sokkal több időbe tellett az út a munkásszállóból ki, illetve vissza is. Azon a novemberi napon sem dolgoztak. Tüntetni mentek, én pedig – mint ilyenkor mindig – tövig rágtam a körmöm. „Jaj, csak baja ne essék! Vigyázz rá Uram”. Azon a novemberi napon. Nem jött János. Éjjelig vártam, s aludni sem tudtam, mert minden pillanatban azt vártam, hogy kopog az ajtón.
Nem jött. Aztán másnap sem, harmadnap sem. Egy hét múlva sem. Akkor mentem ki az építkezésre. Bár ne tettem volna. Megtaláltam egy fiatalembert, akivel többször is együtt láttam, s ő ennyit mondott:
- János ott maradt. János nagyon szerette magát Ilonka...
Forgott velem minden, és nem tudom hogyan kerültem a templom lépcsőjére. „János ott maradt. János nagyon szerette magát Ilonka.” Csak ez volt a fejemben, nem tudtam gondolkodni, semmit sem tudtam. Felállni sem, mozdulni sem. Édesanyám hajnalban talált rám.

Már tíz év telt el a novemberi nap óta. Nagyon nehéz évek. Egyedül. Mindennap kijártam abba a temetőbe, ahol még a neve sem szerepelt. Mindennap friss virágot vittem a jeltelen sírra. Mindennap kisírt szemmel töltöttem a szabadidőmet vele. A szerelmemmel. Sokszor szerettem volna én is már virágot kapni, de gyenge voltam, vagy tán erős, ahhoz hogy megtegyem.

Nagyon szép napos időben ültem azon a 1967-es nyári napon is a temetőben. Virágjaimat elhelyeztem, s gondosan eltakarítottam a már elhalt szirmokat, leveleket. Gyönyörködtem a szép csokor színeiben. Most nem sírtam. Egyszer csak léptek zajára lettem figyelmes. A hátam mögül. Nagyon ritkán jött ide valaki. Szinte soha. A lépések egyre közelebbről sercegtek, majd elhaltak. Megállt. Valaki megállt mögöttem.
- Ilonka! Én vagyok! - mondta egy alig hallható hang, egy ismerős hang, egy nagyon ismerős hang. Nem mertem megfordulni, hiszen az nem lehet, kezdtem úgy gondolni hallucinálok, vagy megkergültem. Amikor a hang újra szólt. - Igen, én vagyok az Ilonka. - Szélsebesen megfordultam. Ott állt. Nem tudtam megszólalni, nem hittem. Végigmértem tetőtől-talpig a gyönyörű öltönyt, s benne őt. Nem hittem a szememnek.
- János – nyikkantam meg alig hallhatóan. - János biztos, hogy nem hülyültem meg?
- Nem. Én vagyok Ilonka – mondta, de valahogy óriási terhet viselt szavai között. Rohantam felé, kezét széttárva ölelt, és hajamat, homlokomat folyamatosan csókolta. Zokogtunk. Nagyon. Már egy ideje így álltunk, mint egy újraöntött szobor, amikor ismét megszólalt. - Azért jöttem, hogy tudd! Nem én voltam ott abban a ruhában. Nem én haltam meg, hanem a barátom, akivel ruhát cseréltünk, hogy este megkérhessem a kezed az ő ünneplő ruhájában. - Még jobban sírni kezdtünk. Mindketten. - Aztán rosszul alakultak a dolgok. A kabátzseb személyi igazolványa másik emberré tett, s nyugatra vitt, így már nem lehettem az, aki voltam.
- De miért nem írtál? Miért nem üzentél? Miért nem? - és tiszta erőmből vertem a mellét, hogy a kezem is belefájdult. - Miért nem? - rohantam el, és leborultam a névtelen sírra. Minden ellenem volt, forgott a világ.
Majd egy idő után ismét ropogni kezdett a temetői út. Kezét a fejemre tette, én elkaptam. Majd újra, és annyit mondott:
- Bocsáss meg Ilonka! Bocsáss meg! Tudom, hogy nagyot vétettem, de mégis el kellett jönnöm elmondani, hogy enyhítsek lelkemen, de már sohasem lehetek az, aki lehettem volna. Bocsáss meg! - nem kapott választ. Nem néztem rá, nem tudtam rá nézni. Gyűlöltem.

Már csak akkor emeltem fel a tekintetem, amikor a temetőkapuban egy asszonnyal perlekedett valami flancos nyelven, s beszálltak az autóba...


- Ez az én nagy titkom – törli meg szemét Ilonka. - Magára bízom, mert magában bízom, hogy majd ha már nem leszek, mindenki megismerhesse a bolondos vénlány titkát.

[naiva]

2008/06-07/ 04

Szemilla: Lenni akartam

Sosem hittem, hogy ez velem megtörténhet! Tudom, ez elég szánalmasan hangzik, de ha épp veled történik olyasmi, amire még csak gondolni sem mertél magaddal kapcsolatban, akkor neked sem jut más eszedbe, csak ez a szánalmas mondat: sosem hittem, hogy ez velem megtörténhet.

Jövő héten leszek huszonnégy éves, de azt mondják negyvennek simán kinézek. Ezt bóknak veszem. Sokat küzdöttem azért, hogy ennyinek lássanak.
Tizenkilenc éves voltam, mikor leérettségiztem. Sosem voltam valami jó tanuló, de különösebben emiatt nem izgattam magam. Leginkább az irodalmat szerettem, de azt is csak a tanárnő miatt. Volt benne valami furcsa érzékenység, amitől úgy érezted, óra után át kellene ölelned, hogy megvigasztald. Igazából eszembe sem jutott volna átölelni, de gondolatban minden óra után megtettem.
Ettől függetlenül még magyarból is csak hármas voltam, mert képtelen voltam kinyitni a számat, ha felelni kellett. Írásban még csak-csak ment valahogy a dolog, de szóban, képtelen voltam felelni.
Mintha valami mágnes szorította volna egymáshoz az ajkaimat, csak nyöszörgés hallattszott szavak helyett. A végén már meg sem próbáltam megszólalni, mert annyira szégyelltem magam, hogy ilyen szerencsétlen vagyok.

Ezek után eszembe sem jutott továbbtanulni, örültem, hogy leérettségiztem. Egy boltban kezdtem el dolgozni, ahol nem kellett sokat beszélni. Kipakoltam az árut, és kész. Nem kérdezett senki, nekem meg semmi más nem számított, csak hogy csendben ellehessek. Két évig csináltam, de néha legszívesebben hagytam volna a fenébe az egészet. Csak azt éreztem, hogy senkinek semmi szüksége rám, és nekem sincs szükségem arra, ahogy élni tudok.
Egy nap épp ballagtam hazafelé a munkából, emlékszem, piszok hideg szél fújt, még a kabátomat is öszefogtam a nyakamnál, mikor megállt egy kocsi mellettem.
- Szia, Andris! Elvigyelek?
A tanárnő volt az, aki magyart tanított. Akit mindig átöleltem gondolatban.
Annyira meglepődtem, hogy még nyögni sem bírtam, csak beszálltam az autójába.
- Hazafelé? - kérdezte.
- Ühümm - válaszoltam. Iszonyúan örültem, hogy kijött a számon ez az ühümm. Mégiscsak jobb, mint a nyöszörgés!
- Dolgozol?
Na, erre nem tudtam hirtelen mit feleljek, pedig nem volt egy bonyolult kérdés. Csak egyszerre összeszaladtak a fejemben a gondolatok, és legszívesebben elmeséltem volna, hogy mennyire értelmetlen ez az egész így, hogy felkelek, eszek, kipakolom az árut, aztán hazamegyek, eszek és lefekszek, és még negyven éven keresztül ez vár rám. Megrémültem, hogy ennyi mindent szeretnék mondani, és attól féltem, megint összezáródik a szám, és akkor csak az az idétlen hang jön majd megint ki belőlem, úgyhogy inkább bólintottam.
- Szereted? -nézett rám, mintha ez most olyan szörnyen fontos lenne a számára, hogy szeretem-e, amit csinálok.
Megráztam a fejem.
Közben elindultunk.
Legszívesebben már kiszálltam volna, mert láttam, hogy nagyon beszélgetni akar velem, és halálra rémített a gondolat, hogy itt vagyok összezárva ezzel a nővel, akire mindig úgy néztem, mint akin segíteni kell, s közben nem vagyok képes semmire többre, minthogy nyomorúságomról tegyek bizonyságot.
- Tudod, Andris, én mindig úgy éreztem, hogy te vagy az egyetlen, aki igazán figyel az óráimon. Furcsa, de ha jól belegondolok, csak azért készültem fel az óráimra, mert tudtam, hogy téged érdekel, amit mondok.

Olyan valószínűtlen volt az egész! A tanárnő beszélni kezdett, én pedig elfelejtettem, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Nem kérdezett, csak beszélt.
- Néha nagyon fárasztó dolog élni! - folytatta. -Csak felkelsz, eszel, bemész az iskolába, hazamész, eszel és lefekszel, de igazából egyedül vagyunk mind. Csak teszi a dolgát mindenki, és észre sem vesszük, hogy szép lassan elmúlik az élet. A reggelek a legnehezebbek, mikor ki kell szállni az ágyból, és tudod, hogy semmi értelme felkelni. De amíg az osztályotokban tanítottam, addig úgy tűnt, van értelme a reggelnek. Már rég meg akartam köszönni, csak nem tudtam, hogyan mondjam el - és akkorát sóhajtott, mint aki valami nagy tehertől szabadult.
- Tényleg figyeltem.
Magam sem hittem, hogy csak úgy megszólaltam.
- Tanárnőt figyeltem, hogy milyen szomorú mindig.
- Jaj, jobban kellene vigyáznom az arcomra! -nevette el magát. -Ki nem állhatom, hogy minden rá van írva.
- És miért szomorú a tanárnő? - kérdeztem.
Kérdeztem! Én kérdeztem a tanárnőtől! El sem akartam hinni!
- Sok ez a negyven év. Néha túl sok.
- Értem - vetettem közbe, mert nem akartam, hogy abbahagyja a beszédet.
- Annyi minden történt az elmúlt évek alatt, és csak úgy rám törnek az emlékek, és néha úgy tud fájni, hogy legszívesebben megszöknék magam elől, de ez az, ami lehetetlen. Az ember maga elől nem szökhet meg.
Magáról beszélt, de közben mintha rólam beszélt volna. Én is ettől szenvedtem a legjobban. Nem szökhettem meg magam elől, pedig szívesen megtettem volna minden nap.
- Néha le kellene tenni a zsákot -mondtam neki, de fogalmam sem volt, mit akartam ezzel mondani.
- Letenni a zsákot? - nézett rám csodálkozva.
- Ühümm - válaszoltam.
- Biztosan igazad van. Néha le kellene tenni a zsákot, ami agyon nyom. Észre se vettem, mikor lett ilyen nehéz a zsákom. Csak gyűltek bele a fájdalmak, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy nem bírok lépni vele. Csak le kellene tenni. Milyen egyszerűen hangzik. Letenni, hogy tovább lehessen menni. De az ember ragaszkodik az emlékeihez! Nem lehet csak úgy letenni a zsákot.
Nem voltam benne biztos, hogy hozzám beszél, vagy csak úgy magában, de jólesett hallani, amit mondott. Olyan volt, mintha segítettem volna neki megérteni valamit. Ez már önmagában is örömmel töltött el, mert ilyenre még soha nem volt példa a 21 évem alatt.
Közben megérkeztünk. Nem volt kedvem kiszállni.
- Írtam néhány verset. Megnézné a tanárnő?
- Majd legközelebb - mosolygott.
- Holnap?
Fogalmam sem volt, mi ütött belém. Egyszerűen nem hittem, hogy ez velem megtörténhet!
- Rendben. Holnap. Ugyanekkor.

Így kezdődött az egész. Találkozni kezdtünk, én pedig elfelejtettem, hogy csak nyöszörögni tudok. Ő arra biztatott, hogy tanuljak, én pedig arra biztattam, hogy tegye le a zsákját. Elképesztő, hogy mennyi mindent elmondtunk egymásnak!
Aztán egy napon, a parkban sétáltunk. Sütött a nap, de ha együtt voltunk, mindig sütött. Egyszer csak levette cipőjét és elkezdett mezítláb szaladgálni a fűben. Kitárta a karját, az arcát az ég felé fordította és önfeledten pörögni kezdett.
- De jó így élni! De jó így élni, hogy nem fáj semmi! -kiabálta.
Esküszöm, olyan volt mint egy gyerek.
Muszáj volt átölelnem. Muszáj volt.
Annyira természetes volt az egész. Átöleltem, és ő megcsókolt. Megcsókolt a park közepén. Egy pillanatig azt hittem, most rajtunk kívül nincs senki a világon, de aztán kinyitottam a szemem, és ott álltak az emberek döbbent arccal.
Akkor határoztam el, hogy meg fogok öregedni.
Fél évig szedtem a gyógyszereket, amitől húsz évet öregedtem. Most már éppenolyan nevető szarkalábaim vannak, mint Eszternek. Eszter a tanárnő, ha még nem mondtam volna. És most már bármikor megcsókolhatom a parkban. Már nem döbben le senki.
Kicsit csodálkoznak az egyetemen, hogy ebben a korban tanulok. Azt hiszik negyven éves vagyok, pedig csak huszonnégy leszek. De végre az vagyok, aki mindig is lenni akartam. Egy ember, aki élni akar.

[naiva]

2008/06-07/ 05


102: A majdnem űrhajós
(képzelt riport egy-két hangra, avagy vicc, para, frázis)

Riporter (a későbbiekben R): - Jó estét kedves hallgatóink! Végre eljött a nagy pillanat! Itt állunk az ajtó előtt, amely utolsó határként dacolva áll köztünk és Ő közte. Köztünk, akik inni szeretnénk szavait, és Ő közte, aki ígéretéhez híven most megosztja a csoda részleteit velünk. Velünk ... ööö ... (R keresi a szavakat.) velünk nem-űrhajósokkal. Hetekbe telt, mire hajlandó volt igent mondani szerény felkérésünkre. És most, hogy itt vagyunk egyetlen kopogásnyira Tőle és áhított szavaitól, bevallom el-elcsuklik a hangom. (Sóhajt.) Kopogással illetem a nem mindennapi ajtót. (Óvatosan kopogtat, símogatja csak a felületet. Kínosan hosszú csend. R érezhetően elbizonytalanodik. Újra kopog.) Halló, van itthon ... (Az ajtó nyikorgása szakítja félbe. A nyílásban senki.) ööö ... valaki?
Laczfi doktor (a későbbiekben is Laczfi doktor): - Na, vonszolják magukat beljebb! Tessék ...
R: (Zavartan suttog.) - Belépünk a szentélybe. Félhomályként, sőt inkább háromnegyed homályként aposztrofálnám az idebent uralkodó majdnem sötétet. Vendéglátónkat még nem látom. Azaz hogy mégis, mintha a sarokban ... (Mind halkabban suttog, szinte leheli a szavakat.) Igen! Igen, kedves hallgatóink! Igen és megint igen! Az a parázsan izzó szempár a hátsó sarok feketéjében, az ódon fotel kétoldalt előre logó fejtámlájának árnyékában. Csak Ő lehet! Laczfi doktor! A méltán körülrajongott Dr. Laczfi Inci. Az űrhajós. (R észre sem vette, hogy az előző lélegzete jó fél perce elfogyott. Hosszan, kéjesen szívja be a szoba áporodott levegőjét. Egy titkos, elégedett mosolyt is megenged magának a sötétben.) Laczfi doktor, üdvözlöm Önt a Rédió Brí FM 74 teljes hallgatósága ...
Laczfi doktor: (Félbeszakítja.) - Hagyja fiam, hagyja ... Sajtot hoztak?
R: - A sajtót kérdezi, uram? Azonnal ... (Kapkodva végigtúrja a zsebeit.) Mintha a reggeli újságot ide tettem volna. Ó, igen, igen! Tessék Doktor Úr, a napi sajtó.
Laczfi doktor: - Sajtó?! (Magából kikelve.) Hülye gyerek! Sajtot kérdeztem, sajtot.
R: - Ó nem uram, sajtot nem hoztunk. (Szemlesütve.) Sajnálom.
Laczfi doktor: - Hány perces interjút is beszéltünk meg?
R: - Egy félórás mélyinterjút, Doktor Úr.
Laczfi doktor: (Hamiskásan.) - És nem hoztak sajtot.
R: - Nem, uram.
Laczfi doktor: - Rendben. Akkor szűk öt percük van. Kérdezzen!
R: (Csalódott hangon.) - Megosztána velünk az űrben töltött napok élményeit? Kis országunk internetes sajtót olvasó sokasága döbbenten áll a jelenség előtt, miszerint Ön, Doktor Úr, úgy vált hazánk második űrhajósává, hogy arról sem a nyomtatott sajtó, sem egyik televízióadó nem számolt be egyetlen tudósításban sem. Sőt, későbbi érdeklődéseinkre elmondták, hogy tudomásuk sem volt a világraszóló eseményről. (A fejét csóválja, aztán halkabban folytatja.) Na, ezek ők ... Hanem Ön, Laczfi doktor! ... Újra kérem, meséljen nekünk! Beszéljen a hosszas felkészülésről! Hogyan esett pont Önre a választás? Milyen volt a kilövés, a súlytalanság állapotának átélése?
Laczfi doktor: - Ja, hogy az? Az jó volt.
R: (Megrökönyödve.) - Jó volt? Csak ennyi?
Laczfi doktor: - Akarja, hogy elmondjak pár idézetet Gagarintól?
R: - Gagarintól?
Laczfi doktor: - Rendben. Értem. Hmmm ... Legyen akkor Armstrong! "Kis lépés egy embernek ..."
R: (Türelmetlen kezd lenni. Félbeszakítja.) - Drága Doktor Úr, a hallgatók az Ön élményeire kíváncsiak. Mesélne a saját űrutazásáról?
Laczfi doktor: - Nem tehetem. Tudja, én nem jártam az űrben.
R: (Elfehéredik.) - Neeem?
Laczfi doktor: - Nem. De járhattam volna. (Itt a levegőbe emeli bal keze mutatóujját.) Járhattam volna! A rajongóimmal ültem egyszer együtt - beszélgettünk erről-arról. Többek között szóba hoztam, hogy mennyi, de mennyi örökérvényű dolgot tettem már le eddig is a képzeletbeli asztalra, és hogy milyen szemét dolog is az a korábbi munkatársaimtól, hogy ezt nem értékelték maradéktalanul. És akkor az én rajongóim jöttek az ötletekkel ... Hogy mi minden lehettem volna: tűzoltó, katona. Aztán hogy például vadakat terelő juhász, meg ilyesmik ... De nekem leginkább ez az űrhajós dolog tetszett. (Mosolyog.) Így aztán ők, miután megígértem nekik, hogy abban az esetben, ha mindezt megszervezik, nem lesznek árulóknak és hálátlan tuskóknak bélyegezve általam ... Szóval ekkor a rajongóim elhelyeztek néhány, az űrhajósságomra vonatkozó cikket, utalást, ezt-azt a világhálón. Én pedig szerényen tűrtem mindezt. No jó, megírtam helyettük a feltöltésre kerülő történeteket. Végül is, ki írhatta volna meg jobban ezeket cikkeket, nem? (Még jobban mosolyog.)
R: - Ez hallatlan!
Laczfi doktor: - Még hogy hallatlan? Dehogy az! Ez egyszerűen a rajongóimat és engem mindörökre összekapcsoló szentháromság, a barátság, az szeretet és az önzetlenség manifesztációja. Egy életre keltett legendában. Ami akár igaz is lehetett volna! Ismerve képességeimet, amelyeket mennyiségben természetesen csak jó tulajdonságaim múlnak felül ...
R: - Hallatlan! Ismétlem: hallatlan. Pláne, hogy az említett cikkekből jól ismerjük kiváló pszichológusi múltját. Hogyan használhatja az önzetlenség kifejezést az elhangzottakkal kapcsolatban a lelkek, a tudat és a tudatalatti felkent orvosaként?
Laczfi doktor: - Felkent? Hogy érti, hogy felkent?
R: - Na nem, ne mondja, hogy igazából nem is orvos!
Laczfi doktor: - Öööö ... De lehettem volna!
R: - Még hogy lehetett volna! (Gúnyosan kacag.) Hahaha!
Laczfi doktor: (Helyreutasító hangon.) Így van! Lehettem volna! Annak idején, amikor a Pszichológiai Intézetben dolgoztam, nekem volt a legteljesebb rálátásom az egész intézmény munkájára.
R: (Újra áhitattal.) - Ó, valóban? Kérem, ne haragudjon az előző kirohanásomért! Mesélje el, mivel foglalkozott ott. Gondolom felelősségteljes, komoly projektek sokaságát tudhatja maga mögött.
Laczfi doktor: Jól gondolja. Én voltam ott a portás.
R: (Hitetlenkedve.) - A portás?
Laczfi doktor: - Bizony, bizony! És nem is akármilyen: a főportás!
R: - Na jó, elég! (Hátraszól a technikusoknak.) Csomagoljatok!
Laczfi doktor: - Már mennek is? Persze, mit is várhatnék azoktól, akiknek a barátsághoz, a szeretethez, az öszinteséghez és legfőképp a magas műveltséghez fikarcnyi közük sincs? Piha! (Kilép az árnyékból.) Sajtot biztos nem hoztak?
R: - De hiszen Ön ... Maga ... Te egy ...
Laczfi doktor: - Azt akarja mondani, hogy én egy egyszerű egér vagyok? Tudja mit, elmesélek magának ezzel kapcsolatban egy régi viccet. Ha ismeri, akkor se szakítson félbe! Szóval: "Áll a kisegér és a mamája az út szélén. Egyszer csak elrepül felettük egy denevér. Erre a kisegér felnéz a mamájára, és áhitatos hangon azt suttogja: Anyu, nézd egy tündér!" (Elégedetten kuncog.)
R: - Tudod Inci, nekem ez a tudósítás a nagy riporteri kiugrásom lehetett volna ... De mit is beszélek ... (Elmosolyodik és hátraszól a közben összecsomagoló stábnak.) Fiúk állj, indítsátok újra a magnót! Ja, és legyetek szívesek, engedjétek be azt az éhes macskát az udvarról!

[winner]

Kedves alkotók, mivel a próza versenyben, nem érkezett be a kiírás szerinti hat alkotás, a beadási határidőt meghosszabbítottuk jövő csütörtök, február 21, estig! Már csak egy írás hiányzik!
Alkotásra fel, várjuk a prózai műveket.

[naiva]

208/06-07/ 06

anyatka: Az leszek, aki csak lenni akarok!

Ülök az ablak előtt, figyelem a kinti világot. A Nap ébredezik, sárga-vörös fényével játszik a fűszálakon pihenő harmatcseppekkel. Bogáncs kutyánk is előkerül Mirci cica társaságában. Érdekesnek tűnhet, de nagyon jó barátok. Hideg éjszakákon, tél beálltával, egymáshoz bújva szunyókálnak a kutyaházban. Kakasunk is vezényli a tyúkanyókat, kotlósmama terelgeti kiscsibéit. Édesanya most szórta eléjük a finom magocskákat. Minden nagyon nyugodt, békés. Nem sokára elkezdődik a szokásos reggeli szertartás. Egész pontosan mosakodás, öltözködés, reggelizés. Szeretem hidegvízzel lemosni arcomról a még itt időző éjszaka nyomait. Bizsergető frissesség pirospozsgát varázsol halvány bőrömre. Szépnek látom ilyenkor magam a tükörben. No, nem vagyok hiú, de a fésülködéshez kell a tükör. Ma a piros szoknyámat veszem fel fehér blúzzal. Édesanyának mindig gondja van rá, hogy minden rendben legyen körülöttem. A reggeli finom kalács és kakaó.
- Ma elmegyünk sétálni egy kicsit. Mit szólsz hozzá Vicuska?
- Ó édesanya, de jó lesz! - ennél nagyobb öröm ma nem is érhet úgy érzem. Édesanyával nagyon jó útra kelni. Bebarangoljuk a környéket, közben mesél. Mesél a fákról, madarakról, felhőket bámulunk, és próbáljuk kitalálni milyen alakban úsznak el felettünk. Sajnos ritkán tudunk elmenni, mert sok a dolog a ház körül, Édesapám is elmegy minden reggel dolgozni, így Édesanyára jut a sok feladat, ráadásul varrást is vállal, hogy több pénzünk legyen. De ma kimozdulunk! Kicsi szívem hevesen ver, majd kiugrik, olyan izgatott vagyok.
- Elmegyünk a faluba is. Jó? Kell vennem a boltban cérnát, mert fogyóban van, meg még egy-két apróságot.
- Jó. Mehetünk.
Bár kicsit félek. Nem szeretem, ha megbámulnak, és sajnálnak. Meg az irigység is néha mardossa a lelkemet, szomorú leszek ettől az érzéstől.
A langyos szél megsímogatja az arcomat, nagyon jó érzés. Finom virágillatú levegőből nagyott szippantok, alig akarom kifújni, magamba zárnám ezt az édes illatot. Madárkák csicseregnek, mintha köszönnének.
- Bogáncs, figyelj rám! Mi most Édesanyával elmegyünk. Kérlek vigyázz kicsi házunkra! - ezt muszáj megbeszélnem kutyánkkal, aki nagyon komolyan figyel rám, és ígéretképpen vakkant hármat. Megnyugodva indulunk el, tudjuk minden rendbe lesz, Bogáncsban megbízhatunk. Útközben Édesanyával vidám dalokat dúdolunk. A felhőkre most nincs idő, mert sietni kell, bezár a bolt.
A falu kicsiny házai szépen sorakoznak. Sok-sok virág nyílik az ablakok alatt. Oda szeretnék menni, megszagolni valamennyit. De nem lehet. Amíg Édesanya vásárol én a bolt előtt várok rá. Bemenni nem tudok, nagy kerekes székem nem fér be az ajtón. Szünidő lévén a gyerekek a szemben lévő üres telken játszanak. Nini az ott Gergő! Hogy szalad a labda után! Sári és Panni ugróköteleznek, Józska Petivel kerékpárversenyezik, Petinel szurkolok, van aki ugróiskolázik, vagy csak futkorászik. Ilyenkor facsarodik bele a szívem. Én is ott akarok velük lenni, vidáman szökdécselni, versenyt futni, felmászni arra a nagy fára, amelyik a telek végében van, és még soha senkinek nem sikerült meghódítani a koronáját. Pedig sokan próbálták! Még annak idején Édesapa is be akarta bizonyítani, neki sikerülni fog. Le is pottyan, szerencsére csak a lába tört el, de hamar meggyógyult.
Álmomban, mindig tudok járni. Egyik lábam a másik után teszem, ügyesen. Sőt szaladni is tudok, mintha a szél röpítene. Amikor felébredek kicsit fáj, hogy ez nem így van. Sok minden mást tudok. Tudok szép meséket, tudok énekelni, tiszta ötös tanuló vagyok az iskolában. Már kérdeztem Édesanyától, Édesapától, sőt Nagyanyótól is, hogy nekem miért kell ez a szék!? Miért nem lehetek olyan, mint a többiek, mint ők? Nem tudták igazából a választ. Azt mondták én így születtem. Nincs is testvérem, mert Édesanya nehezen hordott ki engem. Az orvosok azt is tanácsolták, hogy ne tartson meg, mert nem leszek egészséges. Hát kis részben igazuk lett, de nagyobb részben nincs semmi baj, mert még náthás sem voltam. Legalábbis nem nagyon emlékszem rá. Még annyi minden történhet velem. Én is lehetek az, aki lenni akarok, csak máshogy jutok majd el oda, ahova el kell jutnom. Ezt Nagyanyótól tanultam. Sokáig nem értettem mit jelent, mostanában egyre jobban érzem a jelentését.
- Kész vagyok Vicus! Vettem neked csokoládét, tessék! Nem unatkoztál amíg bent voltam?
- Nem, egyáltalán nem!
- Akkor indulunk. Hazafelé szedünk egy nagy csokor mezei virágot, a szobádba teheted. Jó?
- Jó, és ha hazaérünk, akkor rajzolok neked Édesanya egy képet, amin te leszel, meg Édesapa, Nagyanyó, meg én, és a szeretet.

[naiva]

2008/06-07/ 07

lulin: Millió és egy élet

Nem panaszkodom, mert úgy érzem nincs jogom rá. Nem sírok, mert látszólag már nincs miért. Ha kell, mosolygok, ha kell, rezzenéstelen arccal teszem, amit a mindennapi robot megkíván, amit elvárnak tőlem Ők. Mindenki más.

26 éves vagyok. A szüleimmel élek. Unalmamban internetes naplókat olvasgatok. Titkon valami megmagyarázhatatlan élvezettel tölt el, ha bepillantást nyerhetek mások életébe.
Különösen a kissé neurotikus személyiségek bejegyzéseit kedvelem. Ilyenkor egy pillanatra fellélegzem, amiért nem vagyok egyedül. Amiért akad még ember a Földön, aki hozzám hasonlóan a maga kis titkos, nárcisztikus világában tengeti napjait, önmagát sajnálva szüntelen.

Aztán ott vannak ők is. Azok a manapság divatos emancipált nők, akiknek az élet csupa kaland és boldogság. Akik minden hónap végén felmarkolják a vaskos summát a munkahelyükön, majd gondolnak egyet és átreppenek a világ egy másik szegletére. Hogy miért pont oda ahova? Roppant egyszerű! Mert e mellett még nincs ott a parányi pipa az utazásokról számon tartott listán. Mert pont ott csapták fel a földrajzi atlaszt. Mert az egyik hasonló kaliberű ismerősük ódákat zengett a helyről. Mert úgy érzik, nem élet az élet, míg végig nem járták az egyik menő életmód magazinban leírt útvonalat… Gyűlölöm őket! És mégis, mint egy istenverte szenvedélybeteg, folyton visszatérek, hogy még véletlenül se maradjak le életük legparányibb mozzanatairól sem. Hogy, ha csak gondolatban is, de részese lehessek egy ismeretlen, s titkon oly vonzó világnak. Én, aki életében még csak repülőn sem ült.

Néha, amikor úgy érzem, elég kiegyensúlyozott vagyok, és a hangulatom elérte azt a maximumot, amit az utóbbi időben elérni engedek neki, félve, de rákattintok kismamák, újdonsült anyukák naplóira is. Nem tudom, miről írhatnak, nem tudom, boldogok-e, és egyáltalán, dunsztom sincs, milyen érzés felnevelni egy gyereket. Nem tudom, mert könnyeimtől elhomályosulnak a képernyőn megjelenő sorok… Mindig, minden egyes alkalommal. Kivétel nélkül.

Millió életet élek egyszerre. Körbejárom a világot, jóképű férfiakkal találkozom, felülök a hullámvasútra, búvárkodom, bálokra járok, egy vadvirágokkal teli réten piknikezem, sírok, nevetek… Mindent, mindent megteszek, amire valaha is vágytam. Mindent. Gondolatban.

Millió életet élek, csak egyet nem tudok. Csak azt nem, amit élhettem volna, ha nincs az a pillanat...

Ha nincs az a pillanat, amit ha kiradírozhatnék az életemből, Anya lehetnék.

[piroman]

4
3
5

[erda]

1
3
5

[Alinka]

6
1
3

[MZ_per_X]

1
3
7

[zsuka49]

1
6
3

[winner]

1
3
4