20-21. heti prózaverseny

[naiva]

Kedves Fullos alkotók!

Itt a 20-21. heti anonim prózaverseny, új témával, új határidővel! Örülünk, hogy az elmúlt hetekben szép számmal pályáztatok, reméljük egyre többen kaptok kedvet a megmérettetéshez!

Két hét áll az alkotók rendelkezésére, hogy egy megadott témában beküldjék írásaikat.

A műre vonatkozó szabályok:
- hossza maximum 80 sor lehet
- a verseny eredményhirdetéséig nem jelenhet meg a Fullextra semmilyen felületén
- a megadott témához kell, hogy kapcsolódjon

Az írások beküldése megegyezik az anonim versversenyével, azzal a különbséggel, hogy naivának kell a műveket elküldeni privát üzenetben, 2008. május 22, csütörtök estig. A szavazás azonos a versversenyekével. Péntek reggeltől vasárnap estig lehet szavazni kötelezően három feltett műre.
Ha hat pályázatnál kevesebb érkezik, a verseny automatikusan meghosszabbodik a következő héttel, illetve amíg a minimum hat mű be nem érkezik. A szavazáshoz tehát legalább hat írás szükséges, ezért kérünk benneteket, aktívan vegyetek részt ebben a játékban is!

Az első helyezett művének elérhetősége kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon a következő nyertes kihirdetéséig!

A 20-21.heti témát Lacoba adta:

AZ ERDŐ

Sok örömet az alkotásban és sikeres szereplést kívánok!

[naiva]

2008/20-21/ 01


Baggio11: …erdő…

- Anya, te vagy az? – kérdezte a kisfiú rémült hangon, ám választ ezúttal sem kapott. Ugyanúgy a vészes csend uralkodott, a fák levelei sem rezzentek meg. Az óriási, tányérszerű holdat ezúttal elhomályosították a koromfekete felhők. A gyermek dermedten állt a földön keresztben fekvő fadarabon, és reményteljesen fürkészte azt ez egy helyben álló foszlányt, amely jó néhány méternyire volt tőle. Pontosan nem tudta meghatározni, mi is lehet az valójában, így közelebb sem merészkedett hozzá. Aprócska kezei remegni kezdtek, ajkai elkékültek az egyre hidegebb levegőben. A hűvös fuvallatok hullámokban ostromolták az apró kis testet, ám az ágak még most sem voltak hajlandóak engedelmeskedni a gyengécske széllökéseknek.
A kisfiú minden porcikája megremegett, ahogy folyamatosan a távolabb álló emberinek tűnő alakot leste. Egyetlen másodpercre sem merte levenni róla tekintetét, bár legszívesebben összeszorított szemekkel bújt volna a kis ágyikója alá. Ha félt valamitől, vagy csak rosszat álmodott, mindig édesanyját hívogatta sírva. Ő volt az egyetlen, akinek pillanatok alatt sikerült megvigasztalni a fiút, minden egyes esetben mosolyt varázsolni ártatlan kis arcára.
Most azonban nem oltalmazta őt a kicsiny gyerekszoba, a mintákkal teleragasztott ágyacska, de ami a leginkább félelmetes volt számára, hogy édesanyja sem volt ott vele. Csak ez a csúf, sötét, rémes erdő…
No, de ki lehet az a valaki ott a fák között?
És miért nem akar vele beszélgetni? Miért nem válaszol neki? Miért nem segít?
Kíváncsisága sem volt kisebb félelménél, ám egyre inkább érezte, hogy valami nagyon furcsa dolog történik.
Az ijedtség, és a rémület immár nemcsak kis csontjaiba, de szívébe is beleköltözött. Egyre jobban reszketett a hideg időben, de tekintete továbbra is a mozdulatlan árnyékra irányult. Ekkor újra megszólalt:
- Anya…te vagy az, anya? – nagyot nyelt, majd folytatta. – Anya, félek…anyuci, ne hagyj egyedül, nagyon félek…
Válasz azonban most sem érkezett. Libabőrős kis kezei kocsonyaként remegtek, majd szemei sarkában megjelentek az első könnycseppek. A félelemmel teli sós folyadék megfontolt lassúsággal csorgott végig jéghideg arcán, majd az állához érve nagy sebességgel hullott a földre.
- Anya…miért nem vagy itt… - egyre erősödött a sírás – A-nyu-ci-kám… - szipogott.
Könnyein keresztül már alig-alig látta azt a valamit, amit eddig oly kitartóan figyelt. A zápor szemeiből lassacskán elmosta azt az alakot is, mintha apró darabokban tünedezne el a fák hanyag takarásából.
Ekkor a gyermek váratlan lépésre szánta el magát.
Nagy lendülettel a földre vetette törékeny kis testét, erősen összeszorította szemeit, majd kivárt…
Várt, csak várt hosszú percekig, de nem történt semmi. Ugyanaz a megszokott csend uralkodott körülötte, mint eddig. Szemeit továbbra sem merte kinyitni.
Ebben a pillanatban ismerős, kedves hang törte meg a fullasztó nyugalmat:
- Mi a baj, drága kisfiam? – hangzott az aggódó anyai kérdés. A gyermek a legnagyobb biztonságban érezve magát kinyitotta a szemeit. Csodálatos dolgot látott. Megszűnt a zord erdő, megszűnt a hideg, nem látta fagyos leheletét sem, hanem a saját kis ágyában pihent. Az ő egyetlen, drága anyucikája pedig ott ült mellette az ágy szélén, és gyengéden simogatta arcát.
- Anya…hát itt vagy anya… - sírt újra a boldogságtól a kisfiú, szorosan magához ölelve anyját.
- Itt vagyok, drágaságom, semmi baj! – csókolta meg fia homlokát. – Csak rosszat álmodtál kincsem, itt vagyok…
Minden félelme messze szállt a kisfiúnak. Az anyai biztonság minden gonosz szellemet, félelmetes szörnyeteget képes legyőzni, hihetetlenül erős.
Miután alaposan megnyugtatta fiát, az anya alaposan betakargatta szeme fényét, majd ő is visszafeküdt.
A kis „rosszalvó” nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy ez egész erdei rémület csak egy rossz álom volt. Elégedetten sóhajtott, s amikor a nagy levegőt kifújta…újra látta saját jeges leheletének foszlányait.
Gyorsan felült az ágyban, de mire felkerekedett, már nem a szobácskájában pihent, hanem újra abban a pokoli erdőben.
Hirtelen fel sem fogta, mi történik vele, csak kétségbeesetten forgolódott körbe-körbe.
Rettenetesen fújt a szél, ha néhány kilóval könnyebb, talán el is fújta volna.
Megint azon az átkozott fadarabon állt, ahol korábban is. A különbség „mindössze” annyi volt, hogy bármerre nézett, sehol nem látta azt az alakot. Már nem volt ott, ahol utoljára látta. Eltűnt…
Felnézett a faágakra, amelyek rettenetes vadsággal hajladoztak az orkán erejű szélben. Ami eddig mozdulatlan volt, az most mind gyökerestől akart kiszakadni eredeti helyéről.
Ám ekkor újra feltűnt az a valami… Sokkal közelebb volt, sokkal valóságosabb… És egyre csak közeledett…
Félelmetes volt, ijesztő, és kegyetlen. Valósággal kikerekedtek a gyermek szemei a „démon” láttán.
Nem a földön járt, inkább csak úgy úszott a levegőben. Lassan, de biztosan egyenesen felé…
A rémült fiú rohanni kezdett a semmi közepébe. Menekülni próbált az elkerülhetetlen elől.
Még csak sírni sem volt ideje, csak rohant az erdő sűrűjébe.
Néha azért hátrapillantott, és amit akkor látott még inkább arra késztette, hogy menekülnie kell.
Végig a nyomában volt. Nem akarta azonnal elkapni, csak játszadozott vele.
Aztán szépen lassacskán az út végéhez ért a gyermek, melyet egy óriási szakadék testesített meg…
Hogyan tovább? Hol van anyuci? Miért akarja őt bántani az a gonosz szellem?
Megválaszolatlan kérdések sokasága. A démon is megérkezett a végállomáshoz. A fiú lassan hátrálni kezdett, egyenesen a szakadék irányába. A szellem ugyanilyen tempóban közelített felé.
Majd amikor mindössze tizenöt-húsz méter választhatta el őket, a megnevezhetetlen hirtelen gyorsasággal indult áldozata felé.
Az aprócska termetű gyermek nem várta meg a támadás befejezését…
Határozott lendülettel vetette magát a fekete mélységbe…

[naiva]

2008/20-21/ 02

Lacoba: Legyen a neved: Brúnó

Szervusztok! Brum Brúnó vagyok, már a tizenhatodik fogamat is használom, és már másodszor láttam, és éreztem a fehér – brumbrrrru – hideg valamit a mancsocskáim alatt. Most éppen a kétlábúsimogató – a fülem mögött is – gazdáméknál durmolok, és persze, ami legfontosabb itt nem kell annyit talpalni az ennivaló után, mint annak idején az igazi családommal...

Brujajaj... Most Brúnó bőg, mert Brúnó nagyon szerencsétlen, Brúnó árva lett, Brúnónak már nincs csak kétlábú családja. Brujajaj... Szegény Brúnó. Brujajaj... Bár most nagyon nehéz nekem, de nektek elbrummogom történetem;

Sok-sok világosodással ezelőtt még volt Brumcsaládom. Nehezen cammogtuk a világosodásokat, és gyorsan szunyáltuk végig a nemlátnisemmit időket. Különösen korgós volt egy-egy ilyen nemlátnisemmit után a brumbendő, mert az én drága Brummamámnak már legeslegerősebb nyamnyogásra sem jött semmi a brumbundába rejtett forrásból, ami sokkal sokkal finomabb volt a hegyi bolhakimosótól, amiben egyébként virgoncokat szoktunk fogni. Régebben csak Brummama ette meg ezeket a virgoncokat, de mostanában mi is. Nem olyan brumcsodás, de jól megtelt vele a brumbendő. Nekem és a brumtesómnak, aki egyébként a legeslegbrumlegjobbbrumtesó volt. Úgy hívtuk őt Brum Bözsi.

Nagyon szerettem Brum Bözsit. Sokat játszottunk. Különösen jó volt a brumhempergős játék, amikor összekapaszkodva gurultuk a dombot. Nagyokat brumkuncogtunk ilyenkor, még akkor is, amikor egy-egy suhogónagyonmagas(mézrejtő) nekünk jött, pedig olyankor kicsit fájt a helye. Brum Bözsi nagyon szép volt és lány, ezt Brummama mondta el nekünk, amikor megkérdeztük: miért másfajta neki a pisilője? Én meg fiú vagyok, és majd olyan hatalmas, borzalmasan erős leszek mint a brumédesapám volt. Ő nem cammog velünk. Azért nem, mert ő egyedül cammog valahol, mert a brumédesapák egyedül szoktak cammogni, és csak kicsit cammognak a Brummamákkal. Nem nagyon értettük mi brummackók ezt, de Brummama szerint majd értjük, amikor már minden fogunk helyén lesz.

Most megint kicsit bőg Brúnó. Szegény Brummama, szegény Brum Bözsi...

...Egyik világosodás elején rettenetesen üres volt már a brumbendő, amikor elindultunk a bolhakimosó felé. Már tele volt billegőzölddel az összes hátvakaró, és mi Bözsivel ezek között caflatva kergetőztünk. Igyekeztünk jól előre camrohanni, hogy minél jobban el tudjunk bújni a sűrű hátvakarók és a nagyon kemény oldalvakarók mögött. Nagy öröm volt ilyenkor rátalálni a másikra. Brummama pedig folyton csak azt hajtogatta:
- Ne cammogjatok messzire! Vigyázzatok, be ne essetek a sokhangúmélybe!
- Vigyázunk mama! - mondogattuk egy-egy szusszanásnyi együttcammogás idején.

Messze volt a bolhamosó. És a világosodást valami csúnya aliglátniság is kezdte eltakarni. Ez nem jó, mert utána csurom csapos lesz a brumbundácska. Most különösen nagy lett az aliglátniság, amikor Brummama magához terelt bennünket:
- Gyertek mellém brumocskáim, mert itt a nyakunkon a brumrettenet! Nagyon gyorsan kell cammognunk! Siessetek brumocskáim!
Egyre jobban rohantunk, és már a hangoscikázás is ott ugrált körülöttünk. Nagyon féltünk. Brummama egy kis védettebb oldalvakaró mellé bújt, bennünket pedig maga alá terelt brummancsával, úgy hogy semmilátomság lett, de még így is egyre erősebben hallatszott a brumrettenet. Olyan erős recsegés-ropogás hallatszott, hogy pisszenni sem mertünk...

Hatalmas a csend. Meg sem tudok moccanni, semmit sem látok.
- Mami – szólítom alig hallhatóan. Nem válaszol, pedig már a fejünkfelettjáró is beszélgetni kezdett. - Mama, szeretnék kimenni... - kérlelem bizonytalanul, miközben popómat próbálom kifelé tolni, mintha ott jobban engedne a védelem.
Egyre erősebben feszítek hátrafelé, mert most aztán már azonnal ennem kell. Nagyon fáj a bendő. Valósággal hasogat. Sikerül. Kiszabadultam, de alig látok valamit, mert mindent beborított egy hatalmas, kidőlt suhogónagyonmagas(mézrejtő) billegőzöldje, s teljesen eltakar mindent.
- Mamikám, ébredj! Már elmúlt a brumrettenet – keresem őt a rengeteg billegőzöld között.
Nem szól, nem mozdul, sőt szeme is le van takarva, mint nemlátnisemmit idején. Kicsit meglökdösöm:
- Mamika, nagyon éhes Brúnó! - nem mozdul, ráadásul valami vörös ragancs folyt végig a fejétől egészen a melléig.

Rosszat sejtek. Brúnó buta: nem tudja mit kell ilyenkor csinálni. Brúnó nagyon kicsi, és nem tudja elmozdítani a suhogónagyonmagas(mézrejtőt).
- Bözsi! - szólítgatom a tesómat. Ő sem felel. Nem is látszik mami alatt van valahol. Mamin pedig a suhogónagyonmagas(mézrejtő).
Brúnó nagyon ügyetlen, de visszabújik a billegőzöldek közé. És Brúnó örül, mert megtalálja Bözsi mancsocskáját. Tiszta erőből húzza kifelé, de nem enged. Brúnó mégis ügyetlen.

A popómat most nekitámasztom mami bundájának, és tiszta erőből nyomom hátra, míg Bözsi mancsocskáját igyekszem kifelé húzni. Nem sikerül. Brúnó bőg. Brúnó tehetetlen, buta, sosem lesz olyan nagy és erős, mint az édesapja. De Brúnó próbálkozik. Brúnó gyenge, és el is fáradt.

Kicammogok a billegőzöldek közül, és nagyon el vagyok keseredve, amikor a hangokat hallok. Kétlábú közeledik, Brúnónak el kell bújnia, mert a kétlábúnak villanócsattantóbotja van, és az nagyon fáj. Visszafarolok a billegőzöld alá, és a fejem igyekszem a mama közelébe fúrni.
„Borzaszó vihar volt” - mondja az egyik kétlábú.
„Még szerencse, hogy be tudtunk szaladni a barlangba.”
„Hát bizony szerencsénk volt, mert könnyen egy fa alatt végeztük volna.”
„Hónapokba telik mire mindet eltakarítjuk, hogy legalább járni lehessen.”
„Nézd csak, mintha egy kis medvebocs feneke látszana ott a kidőlt fa alatt!”
„Igen, csak nem rádőlt szegényre?”
„Megnézem, hátha él.”
Hallom, hogy közeledik. Meglátott, pedig én nem látom. Hozzám ér. Borzalmas: most fog csattanni a villanócsattantóbotja. Gyorsan megfordulok, és teljes erőmet összeszedve – jó erős brumordítósfújás mellett - odacsapok a bundátlan kezére.
„Ez él - mondja – és milyen harcias?”
Védekező állásba helyezkedem, ha előveszi a villanócsattantóbotját, újabbat adok neki... Nem veszi elő, és hangja sem rossz, lehet, hogy maminak és Bözsinek is jól jönne a kétlábú most. De nem tudom elmondani nekik, így inkább védem magam.
„Hozz egy kis kenyeret neki a tarisznyából, hátha kiengesztelődik!” - Ez lehet a villanócsattantóbot neve? Nem az, hanem az a nem annyira finom, amit mami hozott, amikor még egyedül cammogott ennivalóért. Gyorsan lenyelem. Most különösen jól jön, mert már nagyon lapos volt az a bendő.
„Adjunk még neki, nagyon éhes”
Vesznek még elő, és én mindet eltüntetem, közben simogatni is hagyom már magam. Megéri. A fülem mögött is. Jó... Most már szólhatok nekik a mami és Bözsi miatt, de hogyan, mert ezek bizony nem értik a brumnyüszítést, ami a bajt jelenti, ezért nem tudok mást tenni odaszaladok a kidőlt suhogónagyonmagas(mézrejtőhöz), majd újból hozzájuk. Aztán ismét, mert nem mozdulnak.
„Figyeld már! Ez valamiért oda akar csalni a fához, csak nem ott is van még egy újabb mackó?”
„Bizony van, de szegény már kimúlt.”
„Idejövök a szekérrel, és hazavisszük szegény párát!”
„Jó, én addig levágom az ágakat.”
Jaj, csak sikerüljön nekik. Gyorsan, gyorsan. Sikerül, de a mami változatlanul nem mozdul. Nagy nehezen felemelik a kocsira, miközben megtalálják Bözsit is. Ő sem mozdul. Most Brúnó ismét bőg. Brúnónak nem jó most. Nagyon rossz.
„Szegény testvéred, nem élte túl, de az a szerencse, hogy te megmenekültél macikám.”
„Mi a neved? Legyen a neved: Brúnó!”

Nos szegény Brúnó így került kétlábú családjához, ahol nagyon jó neki, de nagyon hiányzik a Brummami és Bözsi, pedig már megmutatnám nekik mind a tizenhat fogam, és hogy mit tanultunk a kétlábú testvéremmel...

[naiva]

2008/20-21/ 03

semi: Kereszt

........................................................................................................
........................................................................................................
....................A halvány derengés kísértetiesé teszi ....................
....................az erdőt, de mégis a fák között lévő ....................
....................nyugalmas csend elringat és arcomat ....................
....................lágy szellő simogatja. Hirtelen valami ....................
....................megmozdul mögöttem, egy pillanatra ....................
....................ledermedek, majd lassan megfordulok. ....................
Egy gyönyörű szép alakot pillantok meg, akinek mogyoró barna szeme
békeséget árrasszt és holló fekete haja vállaira omlik. Kinek gyönyörű
alakja dereng a félhomályban és kinek szép sápadt arcán megcsillan
egy könnycsepp, de halovány mosolya nyugalmat sugároz. Bár én oda
lépnék, átölelném, de nem engednek a lábaim, hisz tudom, amit láttok,
nem lehet valóság, és csak ledermedve állok és figyelem minden vonását.
....................Ekkor felém lép, majd felemeli gyönge....................
....................oltalmazó karját és végig simítja arcom....................
....................Könnyeim útjukra indulnak, gyengének....................
....................és elesetnek érzem magam. – Anyám - ....................
....................suttogom elhaló hangon, ekkor valami ....................
....................hátulról megragad és beránt a sötétbe....................
....................Egy sírhalomra zuhanok, első dolgom ....................
....................ránézni a sírkőre, hol szüleim neve van....................
....................feltüntetve rendezetten, de van ott még ....................
....................név, az enyém. Mi kesze-kuszaságával....................
....................elütött a többitől. Megijedek és meg ....................
....................próbálok menekülni, de alulról kezek ....................
....................nyúlnak fel és lerántanak a föld mélyére. ....................
........................................................................................................
........................................................................................................

[naiva]

2008/20-21/ 04


semi: A Hang erdeje

Egy csendes őszi délután Véla a Hang erdejéhez érkezik. Úgy tervezi gyorsan átvág rajta és estére már Idrában lesz. Nyugaton a nap már alig pislákol, és lassan eltűnik az ormótlan hegyek mögött. Az erdőben vészes csend fogadja, s a fák közé lépve a sűrű lombozaton át alig szűrődik be egy kis fény. Csendesen lépked előre, közben pedig az erdőt fürkészi.
- Merre mész? - kérdezi egy hang a fák közül. Véla megtorpan, és körülnéz.
- Ki az? - kérdez vissza ijedten.
- Merre mész? - kérdezi újra a hang. Véla a fák sűrűjébe mereszti szemét, de semmit sem lát, de azért válaszol.
- Idra városába. - közben lány tehetetlennek érzi magát.
- Miért mész oda?
- Miért érdekel?
- Miért mész arra?
- Mert arra visz a lábam.
- Mi a célod?
- Nincs célom.
- Mindenkinek van célja. Mi a célod?
- Élve eljutni oda.
- Szerinted sikerül?
- Remélem.
- Reméled?
- Igen, de te mégis ki vagy? - kérdezi Véla egyre ingerültebben.
- Inkább az a kérdés, hogy te ki vagy?
- Miért nem válaszolsz?
- Hogy hívnak?
- Ha nem válaszolsz, itt hagylak. - mondja sértődötten Véla, és továbbindul.
- Az nem fog sikerülni. Hogy hívnak? - A lány nem válaszol, csak megy töretlenül előre. Hirtelen a fák felé mozdulnak. Ő futásnak ered, de a fák gyorsabbak és végül teljesen elállják az utat.
- Hogy hívnak? - hallatszik újra a hang.
- Vélának - mondja a lány kétségbeesetten.
- Véla?
- Igen - mondja nyugodtabb hangon.
- Hány éves Véla?
- 20 múltam - válaszol letörten, mert érzi, hogy innen nincs kiút.
- Hol vannak Véla utazótársai?
- Nincsenek.
- Voltak?
- Nem.
- Lesznek?
- Azt nem tudom, de mire jó ez a kérdezősködés?
- Semmire. Hol születtél?
- Aldunban. Továbbengedsz?
- Még nem! A szüleid élnek?
- Már nem. Mindenkivel ezt teszed, aki erre jár?
- Nem. Tőlük nem kérdezek. - ekkor megmozdul egy fa, amiről egy halom csontváz lóg - Te szereted a fákat? - a lány szeme elkerekedik, és elcsukló hangon, halkan válaszol.
- Nem bántom őket. Engem is megölsz?
- Szereted őket?
- Csak annyira, mint ők engem. - újabb kétségbeesési hullám fut végig Vélán - Engem is bántani fogsz?
- Én nem. Véded vagy pusztítod a természetet?
- Védem is, pusztítom is, de legjobb tudásom szerint próbálom óvni, és figyelek rá. - Ekkor azonban nem jön újabb kérdés. Mély csend telepszik Vélára és az erdőre. Semmi sem mozdul. A lány percekig áll dermedten kétségek között gyötrődve, amikor a hang újra megszólal.
- Jó.
- Jó? Mi jó? - kérdezi értetlenkedve Véla.
- Jó - hallatszik újra a hang, majd a lány egy hirtelen szúrást érez a nyakán, és Vélát körülöleli a sötétség.
A lány ébredésekor az erdő szélén találja magát. A nap első sugarai cirógatják finoman az arcát, a távolban pedig már kivehetőek Idra fenséges tornyai. Feltápászkodva érzi csak igazán, mennyire zsong a feje a fájdalomtól. Lassan megfordul, hogy szembenézzen az erdővel, és pár percig csendben figyeli. Az erdő árnyai között sötét titkok bújnak meg, és úgy érzi visszabámulnak rá. Most már ő is ismeri a titkokat.
- A Hang erdeje. - suttogja a sötétségbe - Most már tudom, hogy honnan kaptad a neved.
Majd megfordul és elindul északra, Idra városa felé. Mögötte az erdőben egy alak lép ki a fák közül, és mosolyogva figyeli, a lány távolodó alakját.

[naiva]

2008/20-21/ 05

Lacoba: Kis erdei temető

Kicsit nehézkesen indul a nap. Márton bá' fáradtabb a szokottnál, jól esik most a heverészés a reggeli madárdalra. Gyermekkora óta erre gyönyörű erdei nótaszóra ébred, már több mint hatvanöt éve. Csak addig hagyta ott az erdőt, míg a seregben szolgált, vagy évente egy-két napon, amikor a vásárba vagy városba mentek. Ilyenkor sem fogadta el fia kérlelését, könyörgését; „Aludjon itt Papó, megágyazott Mariska a kisszobába!”, és a szabad ég alatt töltötte az éjszakát a városszéli erdőben a szekéraljban. Az erdőben érezte biztonságban magát.

Mostanában lassan telnek a napok. Mióta anyó elment, már nem lépte túl a völgy körüli hegygerincet. Fontos volt neki ez a kis völgy. Minden zugát ismerte, minden kis pontjához ezernyi élmény, történet, öröm kötötte. Négy éve már a bánat is ideköti. Elment Anyó. Csendesen, ahogy a hegyi emberek szoktak. Álmában. Nagyon jó asszony volt. Egészen attól pillanattól fogták egymás kezét, amikor ötvenkét éve egymásra pillantottak a vásárban. Gyorsan – még este – megkérte a kezét, majd másnap már együtt ültek a bakon, amikor a szekér haza - az erdő - felé ballagott. A következő hétvégére pedig már a pappal és nászvendégekkel vágtatott a hintó az erdei házba. Tisztességgel felneveltek két tanítót, mert bizony mindkettő betűvetésre, meg ilyesmire tanítja a gyerkőcöket az iskolában.

Nagyon csendes mostanában az erdei porta. Takarossága még őrzi Anyó gondosságának nyomait, de az ebéd már nem az ő nótázására melegszik, már nincs ki veszekedjen a veteményesbe tévedt tyúkokkal, serkékkel. Már a veteményes is csak néhány padból áll, és már csak a kert van ültetve is. Nem kell. Minek? Magának, meg a nyáron érkező unokáknak ez is elég. A nyár. Igen, a nyarat nagyon szereti Papó. Három unoka futja ezerszer naponta végig az udvart, a virágos rétet. Papó nagyon büszke unokáira; hogyisne lenne hiszen már a legkisebb is felismeri az ehető gombákat, és tudja melyik fa, bokor, növény mire való, melyikhez nem szabad nyúlni, és hogy melyik milyen nyavalyára jó. Az unokák is szeretnek madárdalra kelni. Nagyon szép napok a nyári napok. Együtt visznek virágot – naponta kétszer – a kis erdei temetőbe, Anyónak. A kis temetőben suttogva kérdezik:
- Papóka, ebben a sírban ki alszik?
- Mamóka és Nagyapóka.
- És ebben a másikban?
- Abban meg Nagyapóka szülei.
- Ők is itt laktak?
- Igen, bogárkám.

Aztán eljön az ősz, és utána süvít már a téli szél. Ez mostanában nagyon nehéz itt az erdőben. Ilyenkor az imádságos könyvek, és a gyerekek után maradt könyvek maradnak, na és tüzet kell rakni. Folyamatosan, mert itt a hegyek között irtózatos a tél, és még rosszabb, hogy a gyerekek és az unokák sem tudnak jönni. De a tél is jó, mert ilyenkor – Karácsonykor – be van fűtve minden szoba. Papó a lovakat beköti a hatalmas szán elé, és hazahozza az ő családját. Ezt szintén nagyon szereti Papó – bár folyamatosan kell fűteni, de az asszonyok, gyerekek, unokák nagyon nevetőssé, mosolygóssá teszik a napokat. Együtt válasszák ki a legszebb fenyőt – ami pontosan a plafonig és -, együtt díszítik. Szenteste egy almát vágnak nyolc felé, s miután imádkoztak, majd a illatozó vacsora végén mindenki megeszi a saját gerezdjét. Mindig nagyot nevettek – amíg Anyó is itt volt – mert az ő gerezdjüket egyből vágták ketté. Azóta ebben a pillanatban egy pici könnycsepp szalad Papó szeme sarkára, de az ajándékok bontása feletti öröm gyorsan segít a nehéz perceken.

Most tavasz van. Reménykeltő. Papó tegnap kijavította a kis erdei temető kerítését, a vadak kidörgölőzték az öreg stompokat. Kicserélte, és a dróthálót is kijavítgatta. Az jutott az eszébe, hogy csinál a vadaknak dörgölőzőt, hátha tovább tartanak temetőcske stompjai. A közelben leásott még kettőt – a két kiszáradt tölgy közé – majd a négy oszlopot staflikkal szögezte össze. Nagyon elégedett volt a munkájával, és úgy vélte a vadak is azok lesznek.

Most ezért fáradt Papó. Nagyon fáradt... Nem is esik jó kelni... Csak a melle ne nyomna ennyire...

…

Ma tanítási szünet van az iskolában. Simi tanítóbácsi az erdőre készül. Papónak viszi a heti kenyeret – mert négy éve az öreg már nem fűti fel a kemencét, és nem süt kenyeret. Magának nem süt már. Leállítja a szokott helyen az autót. Hátára veszi a hatalmas hátizsákot, kezébe az elmaradhatatlan fokost. Nekiindul. Már lassan délre jár. Gyönyörű a délelőtt itt a helyek között. A madarak minden kis horhost beénekelnek. Az ember lelkét pedig nyugalommal lakják be ezek a pillanatok a három kilométeren, az úttól a házig. Gyorsan elszalad ilyenkor a lába alatt a kis gyalogút, mert a kocsiút ilyenkor még járhatatlan. Magában tervezi már, hogy délután a kis temető kerítését is kijavítja, a tetőn félrecsúszott cserepeket is helyre kell rakni, és az ólakat is ki kell takarítani.

Meglepetés lesz ma Papónak, hogy megérkezik a fia. Nem beszélték meg előre, mint szokták. Bungyi érkezik mellé – hatalmas ugatással, már messziről észleli az érkezőt -, az utolsó fél kilométert már együtt teszik meg. A kapuban aztán Zsenge nyerítésével jelzi, hogy ő is felismerte az érkezőt. Megnyújtja lépteit, de a zárt ólajtók nagyon meglepik, ilyenkor már... Beront a házba.
- Papó! Édesapám! Mi történt? - emeli fel az ágy előtt fekvő édesapját az ágyra, és automatikusan már hallgatja a szívét. Ver. Kicsit megnyugszik, kis nedvességet visz szájára, meleg homlokára vizes borogatást. Lélegzik. Összevissza kalimpál a szíve. - Jaj Papó! Sietünk. Hallasz? - kirohan, teljes erőből, kicsapdossa az ólajtókat, pillanatok alatt befog a szekér elé, és rohan...
- Te vagy az fiam? - kérdezi az ajtó nyílására az öreg.
Én vagyok édesapám. Nagyon megijesztettél! Már befogtam, megyünk a kórházba – modja eszelősen összekapkodva a legfontosabbakat és a papírokat.
- Dehogy viszel engem sehová fiam! Itt van az én istenem az majd meggyógyít – akadékoskodik, de mégis engedi magára húzni az ünneplőjét, a cipőnél aztán megint megáll: - Ezt nem, fiam! Ez a halócipőm,azt nem sározzuk össze!
- Nem sározzuk Papó, kocsival megyünk! - és már emelné az öreget, aki tiltakozik. Felállni készülne:
- Majd megyek mindjárt én, fiam! - mondja, de nem igazán sikerül neki. Simi felkapja az öreget és futva fekteti a szekéraljba vetett szalmára terített pokrócra. Pillanatok alatt rakja fel a kellékeket, és már zárná az ajtót, de a kulcs nem engedelmeskedik, szinte sosem használják. Most sem. Gyors lépésre veszi a lovakat, és rettenetes ver az ő szíve is. Bungyi még kíséri őket a hegyig...

…

Nagyon világosra ébredezik Papó. Szemét még nem nyitotta ki, csak úgy szűrődik át a fény. „Mi ez a rettenetes orvosszag?” - elmélkedik, és a következő pillanatban kinyitja szemét.
- A kurva élet, hol vagyok? - csendít rá.
- Jó helyen Papóka – nyugtatja Simi. - Itt majd rendbe teszik.
- Teszik a fenét, fiam! Ki bírja itt ki? A szentségit, érts már a szép szóból gyerek!
- Értem édesapám, de...
- Nincs de! Vigyél haza, fiam!
- Egy hét alatt rendbe teszik Papó, aztán hazavisszük az unokákkal együtt, és mi is megyünk a családdal a tavaszi szünetben.
Az öreg arca az unokák hallatára megenyhül. Simi észreveszi:
- Papó, gondolj az unokákra! Szükségük van Papóra, meg kell gyógyulnod, mert kivel veszik leltárba a madárfészkeket? - ragadja meg az enyhülést hozó alkalmat.
- Csak egy hét? Biztos?
- Mondom édesapám.
- Na jó! Csak az én istenem, hogy talál ide ebbe a bűzfészekbe? Azért jó lenne most az én istenem, fiam.
- Bizony idetalál, édesapám!
- Az jó, mert akkor lesz, aki... - elhal a hangja. Elaludt.

…

- Tényleg idetalált az én istenem, fiam – fogadja már az ünneplőjébe beöltözve Simit az öreg. - Mehetünk?
- Igen Papó!

...

Apa és fia szótlan ül a kis erdei temető apró lócácskáján. Az apróságok már a bokrok között szaladgálnak.
- Papkóka, papóka! Nézd, a vaddisznó dörgölőzött a pótkerítéseden! - hoz a kezében néhány szőrszálat, jelezve: jól megtanulta a leckét.

[naiva]

A versenyt meghosszabítom 23-a, péntek éjfélig! Várom írásaitokat, már csak egy hiányzik, hogy érvényes legyen a verseny!))

[naiva]

2008/20-21/ 06

winner: Az erdei házikó

Dani órák óta bolyongott a fák között, de sehol nem lelt ismerős helyre. Olyanra, ahol anyával korábban márt járt, vagy ahol apával gombát szedtek. Kezdett kissé megszeppenni és léptei egyre bizonytalanabbá váltak. Amikor elfárad leült egy köre és mivel csak nem találta a hazavezető utat, pityeregni kezdett. Arra lett figyelmes, hogy sötétedni kezdett. Ettől még jobban megijedt, felugrott és szaladni kezdett a fák között, de csak nem lelte a kivezető utat a rengetegből.
Teljesen besötétedett és a félelme egyre nőt. Riadtan hallgatta az erdő éjszakai neszeit. Szája megint sírásra görbült, amikor a fák közt a távolban egy apró fényt pillantott meg. Önkéntelenül megindult a fény felé. Egy apró házikóhoz ért, és kissé felbátorodva bekopogott. Kisvártatva kulcscsörgést hallott és kinyílt ez ajtó.
- Hát te? Mit keresel itt ilyen későn egyedül? – kérdezte barátságos hangon egy kedves néni.
- Eltévedtem és nem találok haza.
- Gyere be hamar. Éjszakára itt maradhatsz, és holnap megkeressük a haza vezető utat.
Dani belépett a házba és érdeklődve nézett körül. Csodálkozott, milyen tágas belülről a ház.
- Éhes vagy Dani?
- Ühüm. Te honnan tudod a nevem?
- Olyan kedves Danis formád van – mondta a kedves néni.
- Te tündér vagy?
- Nem, nem vagyok tündér – mondta nevetve kedves néni.
- Ha nem vagy tündér, akkor honnan tudod a nevemet?
- Inkább gyere enni. Vacsora után még játszhatsz kicsit.
Danit nem kellett biztatni farkas éhes volt, és ez a kedves néni pont a kedvencét készítette vacsorára.
- Nagyon finom volt – mondta Dani vacsora után. Te még anyukámnál is jobban főzöl.
- Ó! Köszönöm az elismerést. Szeretnél még játszani?
- Ha megengeded, miért ne. Anyu nem engedi, hogy vacsora után játsszak.
- Rendben, akkor neki nem áruljuk el - azzal a kedves néni bevezette egy oldalsó szobába. A kisfiú szeme elkerekedett, mert a szóba belülről egy szabályos játszótér volt. Méghozzá olyan nagy, hogy Dani nem is értette, hogy fér el a házikóba. Nem is bírta megállni, hogy ne szóljon.
- Mond csak. Ez a nagy játszótér, hogy fér ide el?
- Jól kiszámoltam a helyet – mosolyodott el a kedves néni.
- Na de akkor is, hogy fér ide egy hinta, homokozó egy ilyen nagy rét, meg egy ekkora tó?
- Ne törődj semmivel, játsszál – és Dani nem is törődött semmivel, hanem minden csodát sorra próbált. Mire végzett, olyan álmos lett, hogy alig bírta nyitva tartani a szemét. A kedves néni elvezette egy fürdőszobához is ráparancsolt.
- Mosakodj meg alaposan. A füled mögött is, mert tudom, azt gyakran kihagyod. Utána moss fogat, én addig hozok egy pizsamát.
Mikor Dani ágyba került, olyan álmos volt, hogy a kedves néni alig mesélt két mondatot, az északi tündérről már aludt is.

Reggel Dani friss kalács és kakaó illatára ébredt. Mielőtt felkelt azon gondolkodott, hogy jó volna hazamenetel előtt még egyszer bemenni a játszószobába. Ekkor belépett kedves néni, és kiparancsolta Danit az ágyból. Reggeli után, ami valóban friss kalács és kakaó volt, Dani kérlelni kezdte kedves nénit.
- Engedd meg, hogy bemenjek a játszószobába.
- Nem akarsz haza menni?
- De. De az ráér. Előtte játszani szeretnék.
- Nem bánom – válaszolta kedves néni és beengedte Danit a játszószobába. A kisfiú, ha lehet még jobban meglepődött, mint tegnap. A szobában egy szabályos vidámpark volt. Dani kipróbált mindent, a hullámvasútra négyszer is felült.
Ebéd után kérlelni kezdte kedves nénit, engedje be újra a játszószobába. Dani már meg se lepődött, hogy a szobában egy állatkert várta. Aztán vacsora után ismét megkérte, hogy bemehessen és ezúttal egy óriási élményfürdőt talált odabent.

Daninak a harmadik napon kezdett hiányozni Apa és Anya. Reggeli után kedves néni elé állt.
- Mond csak, ha haza mennék, eljöhetnék újra hozzád?
- Amikor csak kedved tartja. Egyébként tegnapra vártam ezt a kérdést. Azt hiszem jobb is, ha most nem mész a játszószobába, mert takarítani akartam.
- Takarítás előtt segíts nekem kijutni az erdőből – azzal Dani megfogta kedves néni kezét, és vidáman nekiindultak az erdőnek. Egy órája lehettek úton, amikor a Dani egy jól ismert tisztásra ért kedves nénivel.
- Innen egyedül kell menned, mondta kedves néni. Tudod, nekem takarítanom kell, hogy ha más is arra téved, tudjon az is játszani. De te is eljöhetsz bármikor – azzal útjára bocsátotta a kisfiút.

- Itt van!!! – kiáltotta egy férfi, akit Dani többször látott már a faluban. Hahóóó! Erre. Itt van, meg van.
Kisvártatva mindenhonnan emberek tűntek fel. Egyszer csak Anyát és Apát is megláttam amint felé, szaladnak. Anya ért oda előbb és felkapta.
- Danikám, édes kisfiam, de jó, hogy épségben előkerültél.
- Ne haragudj anya, hogy ilyen sok nap után jöttem csak haza, de kedves néninél voltam.
- Hol voltál? Danikám, kiscsillagom milyen kedves néninél?
- Aki az erdőben lakik a kisházban, de a játszószobája nagyon nagy.
- Danikám, az erdőben nincs egyetlen ház sem – válaszolta Apa. Én csak tudom kisöreg, hiszen én vagyok az erdőkerülő.
- Na de Apa, Anya, nem gondoljátok, hogy füllentek?



2008. május 23.

[naiva]

2008/20-21/ 07

Julianna: Az erdőben

Az "erdő" szó számomra egy gyermekkori eseménnyel, vagyis élménnyel kapcsolatos. Kisiskolás voltam, talán harmadik osztályba jártam akkor. Tanév közepén egy új osztály társunk lett. A tanítónénink a hosszú szünetben bekísérte őt az osztályba, bemutatta nekünk azzal, hogy figyelmesek legyünk hozzá és segítsünk neki a tanulásban is. Én nagyon komolyan vettem ezt az intelmet, mert egyike voltam a kitűnő tanulók közül. Ezenkívül a mi házunk volt legközelebb a Vikiék (így hívták az új kislányt) házához. Nemsokára meg is tudtam, mennyire van "közel"!
Viki hamarosan népszerű lett az osztályban, mert messziről költözött szüleivel erre a vidékre és érdekes dolgokról tudott mesélni az újdonsült társainak ez a beszédes kislány. Szülei erdészek, és ezért az erdő szélén levő házba költözött be a család.
Engemet kissé irigyeltek a többiek, mert iskolából mindig egy irányba indultunk el Vikivel, ő pedig elkísért engemet egészen hazáig és ment tovább hazafelé a kacskaringós Kálváriai úton, amelynek mindkét oldalán temető volt. Félelmetes dolgokat meséltek erről a temetőről. Abban az időben még nem volt televízió, az emberek többet szomszédoltak, beszélgettek. Nekünk gyerekeknek is volt egy kedvenc helyünk az utcánkban. Késő délután ott gyülekeztek a környékbeli gyerkőcök és az idősebbek fantasztikus dolgokat meséltek. A kisebbek száj tátva hallgatták a történeteket és elhittek mindent. Én is. Anyukámnak meséltem el mindent még jobban kicifrázva a dolgokat. Én ültem a konyhai hokedlin, ő pedig főzött, és így nem unatkozott. Olyan is volt, hogy a meséim miatt odaégett a rántás, meg a tej is futott a világba!
Vikivel megbarátkoztunk. A téli szünetben aludt is nálunk. Az anyukánk is találkoztak a szülői értekezleten, nem kifogásolták a barátságunkat, így gyakran megengedték, hogy együtt írjuk a házi feladatot.
Viki megbetegedett, nem járhatott iskolába egy hétig. Én készségesen elvállaltam, hogy elviszem neki a házi feladatot és segítek a tanulásban. És mivel szombat volt, anyukám megengedte, hogy az éjszakát Vikiéknél töltsem.
Viki már elmondta egyszer, hogy az erdő szélén laknak, és az erdő mentén kell menni a házukig. De nekem fogalmam sem volt a távolságról. Úgy gondoltam, ha Viki 9 éves létére mindennap megteszi ezt az utat az iskoláig, én 8 évesen miért ne tenném meg.
Tehát elindultam. A Kálvária út elején még voltak házak, azután meg a temető, temető...Csak sűrű bokor választotta el az utat a temetőtől. Ha megmozdult a bokor, én már megrettentem.
- Jaj, mindjárt valami kiugrik a bokorból!
Egy nagy kapu, felírat óriási betűkkel:FELTÁMADUNK!
- Jaj, valaki itt feltámad és megtámad!
Ilyen gondolatokkal ijesztgettem magamat, de ígértem valamit és ezt teljesítem! Minden akadály ellenére! És mentem tovább, mentem. Már kezdtem elfáradni. Egy ösvényhez érkeztem.
"Ha itt végig megyek, talán rövidebb lesz az utam. Apukámmal már jártam erre." És tényleg, az erdő széléhez értem. De most merre menjek? Szerencsére, jött egy ember, meg is kérdezte, hová megyek. Mert ő még nem látott engemet erre. Mikor megtudta, hogy Vikiékhez megyek, útbaigazított.
- Menj ezen az úton keresztül az erdőn és pontosan a házukhoz érsz. Nem félsz egyedül?
- Nem ám! - hősiesen válaszoltam, de megbántam, mert már kezdett sötétedni és elfogott a félelem, minden mozzanatban, zajban valami veszedelmet sejtettem. Egy fatörzs mögül szemek világítottak. Hátulról valami a magasból zuhant le. Lehet, hogy csak egy törött ág esett le. De akkor én egy szörnyet képzeltem. Visítva futásnak eredtem. Hamarosan meg is láttam Vikiék házát, nyitva volt a kapu. Vikinek elmondtam a félelmeimet, ő egyszerűen kinevetett engemet.
- Az erdő csodálatos, ott nincs mitől félni. Majd holnap kimegyünk sétálni.
Úgy is volt. Este mindent megtanultunk. Viki hétfőn már mehetett iskolába. Ez a kislány nagyot nőtt a szememben.Ilyen messziről jár egyedül iskolába! Tanul is rendesen. Otthon pedig gondozza az állatkáit. Ha talál sérült madárkát, mókust vagy más állatot, gondozza, ha az meggyógyul, elengedi az erdőben.
Másnap nem keltünk fel korán. Szép napfényes májusi nap volt.
- Lányok, ideje reggelizni! - kiáltott az udvarról Viki anyukája és hozta a finom házi kenyeret és a habos, friss kecske tejet. Hát az finom volt.
Az erdő tényleg mesés volt. A szivárvány minden színe jelen volt. Levettük a cipőnket és gyalogoltunk a puha erdei úton. Tiszta és illatos a levegő!
- Viki, nézz csak oda! Ott, ott a fán! De szép farka van! Nagyot ugrott...
- Te butuska, ez egy mókus. Gyere, menjünk a tölgyesbe.
Megcsodáltam a magas tölgyfákat. Felhajtottuk a kötényünket és teleszedtük szép nagy barna gombákkal. Viki anyukája egy kosárba rakta. Nemsokára hazajött az apukája és kerékpárral hazaszállított engem a kosárral együtt. Örült az én anyukám a gombának!
Már nem félek az erdőtől, de inkább társaságban szeretek ott sétálni. Régen felnőttek vagyunk, de Vikivel barátok maradtunk és maradunk.

[naiva]

Lehet szavazni!

A prózaverseny szabályai annyiban változtak, hogy a szavazásra szánt időt meghosszabítottuk, a művek mennyiségére és terjedelmére való tekintettel! Az új szavazási határidő: 2008.június 1. vasárnap 22 óra.
Természetesen az új témában addig is lehet küldeni az írásokat!

Jó olvasgatást, jó szavazást!

[anyatka]

1
5
7

[lena1]

1

6

7

[LEKA]

1
5
7

[zsuka49]

1
5
6

[AngyaliAndi]

1
5
7