Elküldve: 2009 Nov 22 Vas 21:58 Hozzászólás témája: 48-51. heti prózaverseny
Kedves Fullos alkotók! Az anonim vers és próza versenyek szabályai a következők:
– A versenyek anonim formában fognak zajlani, a művek beküldése és a szavazás tekintetében is.
– Négy hetenként 1 alkalommal kerülnek megrendezésre a próza és a vers kategóriában is.
– A művek az eredményhirdetés előtt nem jelenhetnek meg a Fullextra semmilyen felületén.
– A megadott témához kell kapcsolódniuk.
– Próza esetén, hossza kb. 80-100 sornál lehetőleg nem lehet több.
– A megadott témára 3 hét áll rendelkezésre a művek beküldésére, és 1 hét a szavazatok leadására.
– A győztes műveket két hétig kiemelt helyen olvashatjátok a főoldalon.
– A versenyeken több művel is indulhat egy alkotó.
– A műveket és a szavazatokat is naivának kell privát üzenetben, a minden témakiírásnál megadott időpontig elküldeni.
– Aki indul a versenyen, kötelező szavaznia, de függetlenül attól, hogy hány művel indul, csak egyszer szavazhat.
– A szavazat akkor érvényes, ha három különböző mű azonosítószáma szerepel benne, és a beküldési határidőt nem lépte túl.
– Önmagára nem szavazhat senki!
– Szavazásra minden tag jogosult egyszer, aki a verseny indításakor már regisztrált tag volt. Kivétel azok a tagok, akik a kiírás napja után regisztráltak, de az adott versenyre művükkel beneveztek.
– A résztvevőknek MINDKÉT KATEGÓRIÁBAN kötelező szavazni. Aki nem szavaz , az kizárásra kerül.
– Az a vers nyer, aki a szavazáson a legtöbb jelölést kapta, holtverseny esetén, a zsűri pontszáma dönti el melyik lesz az első.
– Az eredményhirdetés után a leadott szavazatok nyilvánosságra kerülnek.
– A közönség szavazása mellett egy állandó zsűri is dönt a versenyekben.
A zsűri tagjai:
Si
mango
Lacoba
Jega
Végh Sándor
Hori
- Ők 1-5 pontig értékelhetik a műveket.
- Nem ismerhetik a szerzőket és egymás leadott pontjait.
- Az eredményhirdetéskor a zsűri összesített pontszámait is nyilvánosságra hozzuk.
Tehát négy hetente, 4 győztes mű díszítheti a főoldalt, mindannyiunk örömére.
Kedves alkotók!
A 48- 51. heti prózaverseny témáját Anna adta:
Végtelen küzdelem
A műveket december 13-a (vasárnap) este 8 óráig kérjük elküldeni winnernek privát üzenetben!
FIGYELEM!!! Decemberben nem Naivának, hanem winnernek kell küldeni a műveket és a szavazatokat is.
Szavazni december 14-től 20. este 8 óráig lehet, szintén winnernek küldött privát üzenetben, kötelezően az általatok legjobbnak ítélt három mű sorszámának megjelölésével.
Ne feledjétek, aki benevez a versenyekre, annak kötelező szavaznia mindkét kategóriában!
Kellemes alkotást, jó munkát a versenyzőknek![/quote]
Elküldve: 2009 Nov 29 Vas 11:45 Hozzászólás témája: Modern Sziszifusz
01.
naiva: Modern Sziszifusz
Először a tenyerével igyekezett megmozdítani az előtte tornyosuló szikladarabot. Lábait kitámasztva nekifeszült a kőnek és teljes erejéből nyomni kezdte. Érezte, ahogy izmai megkeményednek, minden erejét latba vetve, száját összeszorítva erőlködött. A szikla nem mozdult. Fel kell tolni a hegyre! A tetőre! Megfordult és hátát vetette neki a göcsörtös felületnek. Folyt róla a víz, homlokán veríték gyöngyözött az iszonyatos erőfeszítéstől. Összeszorított fogakkal veselkedett neki a munkának. Szíve egyre hevesebben kalapált, fülében zúgott vérének súlyos lüktetése. Egész testét megfeszítve, szinte minden izmát igénybe véve igyekezett a sziklát megmozdítani… Végre az kimozdult a helyéről és egy arasznyit feljebb került. „ Nem állhatok meg! Messze még a csúcs! Nincs pihenés, tovább, tovább!”
Laci heves szívdobogásra ébredt, verítéktől átizzadt ágyneműjében. Megint rosszat álmodott! Az utóbbi időben szinte minden ébredése ilyen… Csatakokban folyik róla a veríték, és a szíve, mint a gőzkalapács, úgy dolgozik mellkasában. Nem emlékezett az álomra, de megnyugodva konstatálta a reggel, redőny résen bekandikáló fényeit. Mélyet sóhajtott, próbált kicsit ellazulni és felkelt az ágyból. Míg öltözött megállapította: új nadrágot kellene vennie, ez a másik leesik róla. Fogyott mostanában, de ez nem is csoda. Most is üres a hűtőszekrény! Az asszony éjszakáig dolgozott nem vásárolt be. Mérgesen csapta be a hűtőajtót, még bele is rúgott. Érezte, hogy kezd elhatalmasodni rajta a düh. Hát ezt érdemli ő? Dolgozik látástól vakulásig, és még reggelit sem talál a lakásban! Feszülten kapkodta össze cuccait, arca lángolt a méregtől.
Kisfia felébredt a hangzavarra. Pizsamában, álmos szemekkel állt meg az előszobában.
– Apa! Szia! – mosolygott a férfira és már szaladt volna, hogy megöleli mikor az ráripakodott.
– Azonnal vedd fel a papucsodat! És mond meg anyádnak: kösz a reggelit! – sziszegte a megszeppent gyerek felé majd köszönés nélkül, hatalmas robajjal bevágta a bejárati ajtót maga után.
Ziláltan érkezett munkahelyére. Bő nadrágjából félig kilógott az inge, nyakkendője félrecsúszva, haja csapzottan hullott a homlokába. A folyosón összefutott a főnökével. Az végigmérte, majd így szólt:
– Gyere az irodámba Laci! Azt hiszem, beszélnünk kellene!
A férfi szusszant egyet és követte főnöke kimért lépteit.
Szemben ültek egymással, főnöke kutató, majdhogynem szánakozó tekintettel méregette beosztottját.
– Mi a baj Laci? Mostanában szétszórt vagy és szemmel láthatóan rosszul nézel ki. Beteg vagy talán?
A férfi mély sóhajjal hátradőlt a széken. Ha tudná a főnök, neki mennyi baja, problémája van! A beosztottjai gyűlölik, igen, látja az arcukon, félnek tőle, nem szeretik. Hatalmas a felelősség rajta, lehet nem is való erre a posztra. Nem éri utol magát, munkája értelmetlen erőlködés a továbblépéshez. Érezte, ebben lassan felőrlődik. És otthon is! A felesége nem foglalkozik vele, neki is megvannak a maga gondjai, a gyerekkel nem találkozik jóformán, mert mikor elmegy még, mire hazaér, már alszik. Hát milyen élet ez? Csoda, hogy így néz ki?
– Nem vagyok beteg főnök. Kicsit talán túlhajszolt, de ki nem az ebben a mai világban?
– Otthon minden rendben van? – vizslatta tovább összehúzott szemöldökkel a főnöke.
– Persze! Igaz a családomat alig látom, de semmi gond! Lehet, még örülnek is neki! – húzta fanyar mosolyra a száját.
Főnöke is elmosolyodott. Felállt, kezét nyújtotta a másik férfi felé.
– Szedd össze kicsit magad! A beosztottjaid is panaszkodtak rád. De én továbbra is bízom benned! Jó munkát!
– Köszönöm!
Laci felállt, kezet ráztak és kisietett az irodából. A sajátjába érve káosz fogadta. Csörögtek a telefonok, munkatársai ideges arccal hol ide, hol oda kaptak. Őt meglátva még idegesebbek lettek.
– Laci! – lépett hozzá egy szőke irodistalány riadt tekintettel. – Az egyik számítógép nem működik. Már próbáltam hívni a rendszergazdát, de nem tudom elérni.
– Mi az, hogy nem tudod elérni? – a férfi feje vörösödni kezdett, a lány önkéntelenül hátralépett.
– Ezért fizetjük őket? – hördült fel, és idegesen előkapta a telefonját. Többszöri csengés után sem vették fel. Érezte, hogy megfájdul a feje, testének izmai megfeszülnek.
– A rohadt, trehány népség! Hol vannak, mikor szükség lenne rájuk? – üvöltötte és az asztalra csapta a telefont.
Késő este ért haza. Egész nap csak egy szendvicset evett, fájt a gyomra, keze reszketett. Fia már aludt, felesége a számítógépnél könyvelt.
– Főztél valamit? – mordult rá köszönés helyett.
Az asszony ránézett olvasószemüvege felett. Az ő szemeiben is megbúvó félelmet vélt felfedezni a férfi.
– Most értem haza nemrég. Elrendeztem a gyereket, de ezt még be kell fejeznem holnapra. Nem értem rá főzni Laci. A hűtőben találsz felvágottat.
A férfi válaszképpen hatalmasat rúgott a mellette álló székbe, mely vészjósló csattanással zuhant a parkettára. A gyerek szobájából mocorgás hallatszott, felesége azonnal besietett hozzá. Hallotta gyengéd, nyugtató mormolását, ahogy az ijedt fiúcskát igyekszik lecsillapítani.
– Francba az egésszel! – morogta fogai között, míg két tenyerét lüktető halántékára szorította. Fürdés nélkül lefeküdt aludni.
Már majdnem félúton volt… A hegycsúcs egyre közelebb látszott. Emberfeletti erővel tolta hol hátával, hol vállával a sziklát. Teste verítékben fürdött, minden porcikája fájt. Lábát véresre karmolták az útjába kerülő bokrok tüskés ágai. Tüdeje összeszorult, levegő után kapkodott, úgy érezte, megfullad Izmait éles fájdalom hasogatta. De haladt… Ha lassan is, de felfelé tört, maga előtt tolva a hatalmas sziklatömböt. Fel kell jutnia a csúcsra! És már olyan közel van! Kínszenvedésének ellenére elmosolyodott. Fel fog jutni! Ebben a pillanatban engedett ereje, és a sziklával együtt zuhanni kezdett a mélybe. Bukfencezve, bokrokba beakadva, hullott alá a nehéz munkával felért úton. A domb alján hanyatt fekve ért földet, és az eget nézte. Eddig észre sem vette milyen ragyogó azúr színben játszik felette. Nem sokáig gyönyörködhetett. A hatalmas szikladarab utolérte és a mellkasára zuhant. Erős fájdalmat érzett belül, a szíve tájékán. Szája kiszáradt, ökle összeszorult. Szíve egyre hevesebben vert, a világ megvadult körhintaként forogni kezdett vele…
– Laci!! Mi történt, mi van veled? – hallotta felesége izgatott hangját a távolból. Kinyitotta a szemét. Már ébren volt, de a szikla még nyomta.
– Vedd le rólam! Vedd le rólam ezt a nagy követ! Nem kapok levegőt!
A férfi zilált, szája elkékült, homlokán verejtékcsíkok csordogáltak…
A következő, amire emlékszik, a mentőautó szirénázása volt. Ő feküdt benne, karjába infúziós cső volt bekötve. A fájdalom enyhült, de nem múlt el. Tisztában volt vele nagy bajban van. Már nem a sziklával kell küzdenie, a szikla legyőzte őt, és most meg akarja ölni. Lehunyta a szemét. Csődöt vallott… Nem tudott a tetőre feljutni… Kilátástalan küzdelem volt, már tudta. Kezdett tisztán látni. Míg felfelé tört megfeledkezett arról, hogy megőrizze emberségét ebben az embertelen küzdelmeket megkövetelő világban. Most újabb harc vár rá, és ezúttal sokkal nagyobb a tét.
Az élete.
Legutóbb winner szerkesztette (2009 Dec 23 Szerd 11:36), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2009 Dec 5 Szomb 8:45 Hozzászólás témája: Spiritiszta szeánsz
02.
Prayer: Spiritiszta szeánsz
A ráncos este gyűrt lepedője kisimult az éjjel, s a vásznak feszességét elirigyelte a Hold. Éppen csak kidugta fejét, fénye tán jajongott, de krátereit eltakarta szégyenében. Nem volt láza, nem volt lüktetése, épp úgy szűkölt, mint a kint hagyott kölyökkutya a ház előtt. Ladikon evezett a szél óriása, lapátjaival meg-megborzolta a nyugodt bokrokat. Hálóban a csillagok sokasága lotyogtak maszatos egymásaikon, majd bő fogással karján elsietett egy Zeusz hírnök. Fellegekkel hullámzott az ég óceánja, csendben könnyét ejtette minden halottért. Lábnyomok teltek, majd kiöntöttek s a tócsák végül elillantak a föld pórusain.
A templom ott állt a dombtetőn. Falait már megviselték a letűnt századok, erózió bomlasztotta a hitet is, de a lány arcán ez csöppet sem látszott. Sötétben indult útra minden hajnalon, s ahogy haladt, madarak dalát ébresztette zörgő járásával: kavicsok ropogtak, majd koccanva gurultak szét. Reggelente gyertyával lobbantotta a kelő Napot, s az olyankor még szikrázóbban ragyogott be a kitört ablakon. Az éjszakától már csak álmai vacogtak. De ahogy megbabonázva nézte az apró lángot, szívében kabbalai misztikával új erőre kapott a „Rózsakeresztes Rend”. Hiába, művész volt maga is. Rajzaival borította a csupasz falakat, verseit már dúdolták több falun keresztül. A templom neki nem csak lelki menedék volt. Hitte, ha a kopott oltárkő előtt fogadalmat tesz, segítik őt abban az Istenek. Így történt akkor is. S ahogy kedvesét körvonalazta a láng szemében, tudta, hogy e látomás örökre szól. Ó, bárcsak értené, miért zarándokolja át az éjszakát minden nap, mintha már otthona lenne a dombtetőre hordott kápolna.
Ekkor gondosan összehajtogatott levelet vett elő, és hangosan ismételte annak szavait:
A Tengerműves
...Hát mégis közelít’sz felém, ha "zeném" hallgatod. Látlak, ahogy benne állsz, és táncolsz nekem valami hihetetlen szépet, hogy férfiszívem megtelhessen Veled.
Elhiszem, ha mondod, hogy találkozunk még. S én nyughatatlan türelemmel viselem várakozásod.
Kellenek a titkok, amik szunnyadásai életre kelve küszöbig hozzák a szerelmes órákat, hogy perceik bennünk robbanjanak szét, s az összefolyt csókok hígsága kidörzsölt ajkunkon pihenjen el.
Igen, ma sokat hajóztam, de míg szorgos kezem ampává nőtt, ritmikád libbenését csodáltam a ficánkoló halrajokban és szememmel mindenhol érintettem tested.
Most martján ülök valami bársonyos fellegnek, a rózsaszirmok utat vetítnek a homokba és vitorlám fújom feléd. Kishajóm karcsú, fürge, víg szélzenére dagad a szunnyadó lég benne, s míg kotyogásán ringnak a habok, palackom előre hajítom versemmel, hiszen a legszebb nőről kántál éneke, ha kihúzod annak dugóját:
Válladon valami láng fut végig,
bokádon zsarátnok hempereg.
Pernyetáncod tűzzománc, s az égig
növő szerelem ellepetten
terül szét a felperzselt számon.
Hát tűzzé válok, véled egy leszek,
s a pattogó szikrák homálya
eltakar. És összeforrt testek
vöröslő kéjjel: a határba
kilépve óriási lábnyom.
De csitt!.. Ne még… Először felszántom a köztünk lévő óceánt!
Legutolsó üzenet volt ez, amit kapott, ami imára késztette minden reggel, hogy hite ne hagyja el. A maradék gyertya masszaként zuhant a megolvadt viaszba, kanócán megdőlve erőlködött a fény, s a túlcsordult tégely elengedte forró tartalmát. A lány keresztet vetett, a papír már magától csukódott össze az élek mentén, s az univerzum duális selyme kifeszült reszketeg térde alatt. Mindennél erősebb késztetést érzett valami másra, valami újra, ami levitáló erővel bír, ami megmagyarázza holdkóros lépteit. Fogai közt kétségbeesett szavak morogtak: „… és ne vígy minket kísértésbe…” Felállt, odament a tengerre néző ablakhoz, már látni vélte kapitányát, ahogy az elő jő a habokból, a tajték nekicsattant a sziklának, freccsenő permetben szárnya nőtt a víznek, s a kabócák egyre erősödő segélykiáltásában kinyújtott karral, megkapaszkodott az ég vitorlájában…
Legutóbb winner szerkesztette (2009 Dec 23 Szerd 11:37), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2009 Dec 6 Vas 16:41 Hozzászólás témája: Re: Spiritiszta szeánsz
03.
anyatka: Pillanatok egy életből
De jó itt lenni! Anyu épp egy csoki tortát szeletel, a mama is segít neki, rajtam szép rózsaszín pörgős szoknya van és fehér kopogós lakkcipő. Mama átölel és puszilgat, dicséri, milyen szép, és okos kislánya vagyok...
- Ébresztő! Kelj fel Katikám! Hallod? Nyisd ki a szemed, gyorsan öltözni, mindjárt el kell indulni!
Jajj! Ezt mintha anyu mondaná.
- Gyere, nem érünk rá!
- Neee! Én olyan álmos vagyok még! És hideg is van - panaszkodok sírósan.
- Ne nyafogj! Lekésitek a buszt, ha nem indultok el! Este le kellett volna feküdnöd és aludni, amikor szóltam! - anyu hangja szigorú, és ellentmondást nem tűrően pakolja testemre a ruhákat.
Már a konyhában ülök, félig csukott szemmel kortyolom a kakaót, és dideregve gondolok arra, milyen lesz, ha kilépünk az ajtón. Hallom, ahogy szüleim beszélgetnek.
- Megint esett a hó, nehéz lesz az út - mondja apu.
- Vigyázz a lányra!
- Mindjárt fél öt, indulni kell. Add rá a kabátot, siess!
Anyu hozza is a kabátom, a csizma már rajtam van.
- Ne kösd a sálat a szám elé! Alig kapok tőle levegőt - kérem anyut.
- Muszáj, különben megfázol - és nem kegyelmez, csak a szemem látszik ki az öltözékből.
- Jó legyél, tanulj rendesen, és fogadj szót! Szombaton megy apád eléd! - búcsúzik anyu és egy puszit nyom a sapkámra.
Elindulunk. A sok ruha miatt alig tudok mozogni, de mégis fázom, a sálam nedves lett a leheletemtől, próbálom elszedni a szám elől, de anyu többször áttekerte a nyakam körül, nem tudok vele mit kezdeni. Nagy a hó, majdnem ellep, nehéz lépni. Apu megy elől fogja a kezem, én mögötte, így tapossa az utat. Az erdő gyönyörű, szikrázó fehér csipkébe öltöztek a fák. Azt hiszem, valami csoda biztosan kell, hogy történjen, hiszen máskülönben nem lenne ilyen szép itt minden. Talán egy tündérke vár majd ott az erdő végén és egy kívánságomat teljesíti, de talán még hármat is, hiszen igyekszem mindig, hogy jó gyerek legyek. Csak ez a bagoly ne huhogna! Olyan ijesztő.
- Mi ez a hang? - kérdezem aput.
- Milyen hang? Nem hallok semmit, de talán egy őzike szaladt amott, ne félj tőle, nem bánt és én is itt vagyok.
Próbálok nem gondolni arra, hogy lehet, nem is őzike, hanem egy gonosz boszorkány. Inkább a tündért képzelem el. Biztosan kék a szeme, rózsaszín csupa fodor a szoknyája, szőke a haja, és csupa meleg a hangja. Majd hozzábújok és a fülébe suttogom a kívánságaimat.
Először is azt kérem, hogy szülessen egy kistestvérem! Mindegy, hogy fiú, vagy lány, én mindenképpen szeretni fogom.
Aztán azt kérem, hogy költözzünk el innen, és járhassak úgy iskolába, mint a Móni, az osztálytársam. Neki nem kell kollégiumban laknia, hazamehet minden nap. És van szobája, ahol egyedül alszik, a mi hálónkban összesen tízen vagyunk. A barátnőm, az Ildi ott alszik a mellettem lévő ágyban. Egész nap jóban vagyunk, este meg a takarodó után jól megcibálja a hajamat, és pofozni is kezd. Soha nem adom vissza a taslikat, hiszen az ember nem veri a barátját, igyekszem a takaró alá bújni, hogy megvédjem magam. Nem értem ő miért ilyen velem.
Meg a tanító néni sem szeret, érzem én azt. Soha nem tetszik neki a füzetem, pedig gyönyörű díszítősorokat tudok írni, és megtanultam már a szorzótáblát is, de mindig leszid valamiért. A délutános nevelő kicsit kedvesebb, néha mesét is mond. Nagyon lassan telik el a hét, és ezek a hétfő reggelek, ezek a legborzalmasabbak. A busz a szomszéd faluból indul, nekünk át kell gyalogolni az erdőn. Szombaton meg, mikor hazajövök, akkor is ez az út vár rám. Volt olyan, hogy apu nem tudott elém jönni, és ketten, a Sanyival mentünk haza. Igaz akkor nem tél volt, hanem tavasz, és nem volt ilyen félelmetes sem, mert világos volt. A Sanyi kettővel feljebb jár, mint én, ő most harmadikos. Éppen beteg, jó neki, nem kellett ilyen korán felkelnie, azt hiszem tüdőgyulladása van.
Már látom is az erdő végét, de a tündér sehol nincs, pedig többet nem is akartam kívánni.
Ülök a vonaton, nagy fekete, otromba táskám mellettem. De sok ilyen utat megtett már velem! Nyolcig kell beérni a kolesba, én már hatkor ott leszek. Olyankor még nagy a csend, a többiek nem sietnek ennyire. Igaz éppenséggel én sem, de nincs semmi, amivel elüthetném az időt. Otthonról is el akartam húzni a csíkot, eléggé feszült volt mára a légkör. Tegnap kimostam a szennyest, kivasaltam, ma meg én sütöttem a rántott húst, és még fel is porszívóztam a szobákban. Mégis azt kaptam a fejemhez, hogy milyen lusta vagyok, mert a mosogatást el akartam kicsit halasztani. A tv-ben akkor ment pont az a műsor, amiben tök jó klipeket mutatnak, ráadásul a kedvenc együttesem szerepelt ma. Fél órát igazán várhattak volna azok a tányérok! De nem!
- Kati! Miért kell mindig ellenkezned? Mosogass el, aztán azt csinálsz, amit akarsz!
- De anyu, most megy pont a kedvenc műsorom, ha vége, megcsinálom.
- Azt mondta anyád, hogy mosogass el! Nem vitatkozom! - jött be apu és lekapcsolta a tv-t.
Persze, hogy nem tetszett, puffogtam is rendesen, pechemre meghallották. A helyzet csak fokozódott, amikor aláírattam az ellenőrzőm.
- Mi ez a kettes?
- Magyarból feleltem.
- Nem szégyelled magad? Hogy fogsz így leérettségizni?
- De anyu, ez érettségiig még két év van.
- Mi az a két év? Ne szemtelenkedj! Nem elég, hogy lusta vagy, rosszul tanulsz, még pofátlan is vagy!
- De nézd meg jobban! Nem csak kettest kaptam, fizikából négyes lett a dolgozatom, kémiából meg ötösre feleltem - próbálkoztam tovább, hogy enyhítsem a helyzetem.
Hát nem jött be. Enyhén szólva eléggé barátságtalan hangon búcsúztak el tőlem, mikor elindultam a vonatra. Csak tudnám mi jó nekik? Mit kellene tennem, hogy megfeleljek?
Sűrű volt ez a nap, már a reggel is rosszul indult. Tomikát alig bírtam kirángatni az ágyból, majd az óvodáig végigbőgte az utat, ráadásul otthon felejtettem a WC papírt és a papír zsebkendőt. Az óvonéni meg csak csóválta a fejét mosolyogva, közben meg tutira arra gondolt, hogy milyen szétszórt, figyelmetlen anyuka vagyok, hiszen már két hete kérték, vigyük be ezeket a dolgokat, mert az óvodának kevés a pénze. Próbáltam nem figyelni rá, így is nehéz volt a fiamra rácibálni a váltócipőt. Szerencsére pont akkor lépett be az ajtón az a szőke copfos kislány, azt hiszem Kirának hívják. A fiam maszatos képe átlényegült, és villámgyorsan elapadtak a könnyei, a következő pillanatban már a kislány kezét fogva a csoportszoba felé tartott, mikor eszébe jutott valami és visszaszaladt hozzám. Átölelte a nyakam és adott két hatalmas puszit, majd a fülembe suttogta:
- Anya, légyszí vegyél csokit, hogy holnap tudjak hozni a Kirának! Köszi, és szeretlek!
Ez a kis fickó pontosan tudja, hogy lehet levenni a lábamról. Innen már jókedvűnek ígérkezett a napom, egészen addig, míg beértem a munkahelyemre, és megláttam az íróasztalon halmozódó papírhegyet, és hozzá a főnökasszony vigyorát, miközben rám nézve ezt rebegte:
- Ugye meg tudod csinálni? Holnapra kellene a prezentáció, a délutáni értekezleten megnéznénk. Bízok benned, tudom, képes vagy rá!
Hogyne lennék képes? Akkor már tudtam, hogy a mai is diétás nap lesz, előrelátóan mindig van a táskámban egy-egy csoki, vagy cukorka, gyors vércukor emelőnek. Naná, hogy délutánra megcsináltam! Őszintén bevallom, hogy ugyan elfáradtam, égett a szemem, korgott a gyomrom, de mégis büszkének éreztem magam, mikor bemutattam az anyagot és kiderült, hogy feletteseimnek is tetszik a munkám.
Elrontotta az érzést, hogy mikor hazaindulás előtt még betértem az illemhelyre, fültanúja lettem egy beszélgetésnek. Épp a WC-n csücsültem, mikor az Ica és a Zsuzsi nem tudva, hogy ott vagyok, smink igazgatás közben csevegtek rólam.
- Ez a Kata! Olyan talpnyaló!
- Ja, mint egy pincsi kutya. Nagyra van magával!
- Megjátsza, hogy ő a legjobb munkaerő, hogy pótolhatatlan.
Huhh! Látni kellett volna az arcukat, mikor melléjük léptem kezet mosni. Rájuk mosolyogtam, s csak ennyit mondtam:
- Sziasztok lányok! További kellemes cseverészést!
Azért nem esett valami jól, de nem baj, hogy meghallottam, legalább tudom hányadán állunk.
Tomiért ma az apja ment, útközben meglátogatták a nagyit is, rám a bevásárlás feladata hárult. Azt hittem gyorsan végzek, tulajdonképpen nem volt meglepő, hogy nem így történt. Igaz, én tehetek róla, minek akartam húst is venni! Ott álltam huszadikként a sorban, már- már feladtam, de olyan szép volt az a szűzpecsenye, és én úgy ettem volna már valami finomat, tehát türelmesen várakoztam. Előttem egy feltűnően festett, középkorú nő állt már csak, azt hittem pár perc és vihetem a szüzet. Ez történt:
- Kérek öt kiló csontos karajt.
A pult mögött a fiú lemérte, majd csomagolta, mikor megszólalt ismét a hölgy:
- Lenne szíves felvágni úgy, hogy húsz szelet legyen belőle!
- Rendben, de lehet, hogy az öt kilóból nem jön ki, mert a csontok mentén tudom csak szeletelni.
- Nem baj.
Ügyes volt a hentes fiú, meglettek a szeletek, már pakolta is a zacskóba, az az csak pakolta volna. A nő ismét megszólalt:
- Legyen szíves, vágja le a csontokat a húsról!
Ekkor éreztem úgy, hogy meg kell szólalnom:
- Legyen szíves ki is klopfolni, majd panírba forgatni, és vasárnap 12-re kisütve a hölgy lakására szállítani.
Na, a hölgy nem zárt a szívébe, viszont a hentestől a szűzpecsenyém mellé egy gyönyörű mosolyt is kaptam.
Így is előbb értem haza, mint a fiúk. Gyorsan belebújtam a macinacimba, és felhúztam a kedvenc itthoni pólómat, felkötöttem a hajam, és belekezdtem. Először elmosogattam a tegnap esti és a ma reggeli itt maradt csetreszt, majd nekiálltam a főzésnek. Már finom illatok szálltak, mikor hazaért a férfinépség. Gyermekem a nyakamba ugrott, és megígértette velem, hogy főzés után legózunk egyet. Kedvesem megcsókolt, és mosolya mögül azt mondta:
- Azt hittem ezt a pólót már kiselejteztük - ráadásnak még hozzátette: - az ezelőtti fodrászod jobban értette a dolgát!
Szerencsére a macinacit eltakarta a kötényem, amit a mosogatás miatt kötöttem magam elé. A gombás szűzpecsenye finom lett, a legoautó gyorsan szelte a kanyarokat, a férjem megsajnálhatott, mert eltüntette a főzés és a vacsora nyomait a konyhából.
Miután a fiúnk a három mese után végre elaludt, kettesben maradtunk a párommal. Szerelmeskedésünk csodás volt, igaz kicsit sietni kellett, mert Tomi felébredt, és áttipegett a mi ágyunkba. Alig férek el tőle, lábacskái a gyomrom tájékán érzik jól magukat.
Nyolcvan gyertya lángja táncol a félhomályban. Sürgetnek, hogy kívánjak valamit és fújjam el, biztosan szeretnének már enni a tortából.
Engedelmeskedem.
- Mit kívántál dédi?
- Gyönyörűséget kicsim.
A legkisebb Kata csak néz rám, csillogó, huncut a tekintete.
- Mama, kóstolja meg, nagyon finom ez a csoki torta!
A hátam közepére sem kívánom, s tudom, hogy úgyis kijön belőlem nemsokára, de azért elfogadok egy vékony szeletet, s közben azt kérem a mindenhatótól, hogy bírjam ki az ünnepség végéig.
Olyan szép! Jó itt lenni! Mind eljöttek, itt a fiam a feleségével, az ő két gyermeke, akik az unokáim, és a dédunoka a kicsi Kata. Nem szeretném elrontani az örömüket. Annyit készültek, ez a kései ebéd is sok munka volt, mindent szépen elrendeztek Az ajándékok is kedvesek. Kaptam egy mamuszt, egy vastag kardigánt, és egy fotóalbumot. Régi képekkel kezdődik, nem is tudom honnét szedte elő Tomi, még kislány voltam. Kifakult már, de látszik a foghíjas mosolyom, abc-s könyvet olvasok, emlékszem, elsőben készült. Lesz mit nézegetni, azt mondják azokat is beleteszik, amiket ma fotóztak. Jaj, de fáj a gyomrom! Mégsem kellett volna az a torta.
Sok minden nem kellett volna, másképp kellett volna, de nem bánok semmit. Csak ne görcsölnék, csak bírjam még egy kicsit.
- Anya, lassan elmegyünk. Biztosan fáradtak vagytok már. A lányok mindent elmosogattak, elpakoltak. Magatokra hagyunk benneteket, ünnepeljetek kicsit apával is.
Jó fiam van nekem, mindig tudja mire van szükségem. Alighogy becsukják maguk mögött az ajtót, én is megszabadulok a bántó dolgoktól, megkönnyebbülten hagyom el a fürdőszobát.
- Megint hánytál. Mikor mész vissza az orvoshoz? - kedvesem mindig aggódik.
- Kedden.
- Elkísérlek.
- Jó. De újat úgysem mondanak.
- Nem mondtad el nekik.
- Minek? Mikor? Nem gondolod komolyan, hogy a születésnapomon eléjük állok azzal a hírrel, hogy rákos vagyok!?
- Igaz. De már egy jó ideje tudod.
- Rendben. Majd szerdán elmondom. Most lepihenek, fáradt vagyok.
Végigdőlök a heverőn, s becsukom a szemem. Nem is vagyok igazán fáradt, álmos sem, de jobb így. Nem tudok, és nem is akarok beszélgetni a betegségemről. Nyolcvan évet így is kaptam, van akinek fele sem jut. Persze nem adom magam könnyen, magamért sem és az én kedvesemért sem adhatom fel. Érzem a kezét, ahogy rám teríti a takarót, majd végigsimítja a hajam. Azt hiszi elaludtam. Eszembe jut a tündér, szőkén, kék szeműen, csupa fodor rózsaszín szoknyájában vár rám. Talán most kívánhatok.
Legutóbb winner szerkesztette (2009 Dec 23 Szerd 11:37), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2009 Dec 6 Vas 23:16 Hozzászólás témája: Re: Spiritiszta szeánsz
04.
Anne20: Végtelen küzdelem
Lenn a téren tömeg kavargott. Vegyesen, válogatás nélkül összecsoportosult emberek.
Minden irányba próbáltak haladni, de nagyrészt inkább akadályozták egymást. Szinte mindenki kezében volt valami ennivaló, vagy ital. Ezért is kellett óvatoskodni a másik kerülgetésével, hogy ne kenjék össze egymás ruháját a lángossal vagy ne borítsák egymásra a sört.
A sátrak szabályos rendben sorakoztak: volt, ahol könyveket árultak, a másiknál porcelánokat, a harmadiknál faárut. Néhol pedig zene szólt.
Két sorban álltak a sátrak, közöttük tolongtak a nézelődők. A sorok végén keresztben bódék voltak felállítva: itt sütöttek és főztek.
Az idős férfi először a csukott ablakon keresztül nézte a kavalkádot, majd kíváncsian kinyitotta az ablakot és kihajolt. Már pár másodperc múlva érezte, hogy nagyon rosszat tett magának.
Amikor a sült kolbász és lángos, és különböző sült finomságok illata eljutott szaglóérzékelőihez, óriásit kordult a gyomra. Ma még csak egy kefírt evett. És már csak egy árválkodott a hűtőben. A nyugdíjra még várni kellett pár napot...
"Még hogy szegénység van! - elmélkedett magában. - Ha igazán nélkülöznének az emberek, nem tudnának 400 forintos lángost enni! Fogalmuk nincs, mi az, hogy nyomor!"
Könnybe lábadt a szeme, miközben lassan körbejártatta tekintetét a sátrak előtt tolongókon.
"Istenem, add, hogy legalább egyszer én is egy jót ehessek ott lenn..." - fohászkodott.
Elszorult szívvel és szinte fájó gyomorral csukta be az ablakot. Kedve lett volna megenni a maradék kis kefírt, de akkor mi lesz holnap?
Leült és gondolkodni kezdett. Pár perc múlva átsuhant egy mosolyféle az arcán, mutatva, hogy eszébe jutott egy ötlet. Megvárja az estét, amikor már sötétebb lesz kicsit, és akkor lemegy... Hátha szerencséje lesz.
Ismerte már ezt a kirakodást: minden évben itt voltak az árusok. Úgyis nyitva lesznek sötétedés után is. Viszont a tülekedés kisebb lesz, várhatóan.
Először félve hagyta el a ház biztonságos nyugalmát, és torkában dobogó szívvel indult útnak. Nem tudta, mi fog történni, rábízta magát a vakszerencsére - vagy szerencsétlenségre. Ennél rosszabb már nem nagyon lehet a helyzet.
Elindult az első sátornál, a könyvesnél. Elolvasgatta a címeket, és közben néha rátekintett a többiekre.
Kis idő múlva azt figyelte meg magán, hogy hasonlóan kezdett viselkedni, mint mások: nézegette az árukat, némelyiket kezébe vette, szkeptikusan forgatta, mintha kifogásolná a minőségét, végül visszarakta. Aztán ment a következő sátorhoz.
És így sétált végig az egyik oldalon. De még mindig nem történt semmi olyasmi, ami közelebb vitte volna az ötletéhez. Szándékosan kihagyta a forróságot és füstöt árasztó bódékat. Aztán áttért a másik oldalra és akkor meglátott valamit, amitől a torkába ugrott a szíve, és a pulzusa az egekbe emelkedett. Reménykedni kezdett... De izgatottságát nem mutatva odalépett a sátorhoz, ahol apró csecsebecséket árult egy középkorú nő. Senki nem téblábolt a sátra körül, a férfi egyedül állt neki nézelődni, és fel is emelt néhány ékszert. A nő érdeklődve köszöntötte a potenciális vásárlót. A férfi visszaköszönt, nehogy udvariatlannak tűnjön, és közben azon imádkozott, hogy nehogy idetévedjen valaki, és megzavarja.
Letette a kezében lévő bizsut, és felemelt egy másikat. Addig forgatta a kezében, míg kiesett a kezéből.
- Jaj, bocsánat, kétbalkezes vagyok! - szidta magát, és már hajolt is le, hogy felvegye.
Nem látta, a nő hogyan reagál az ő ügyetlenségére, mindenesetre biztos volt benne, hogy mindössze pár másodperce van...
Amikor behajolt az asztal alá, pillanatok alatt begyűrte a fűben heverő ötszázast a pulóvere ujjába. Aztán diadalittas mosollyal visszaadta a leejtett ékszert.
- Megtaláltam! Még egyszer, ne haragudjon!
- Semmi baj, a lényeg, hogy megvan.
- Meg bizony...
Elköszönt, és lassú léptekkel elballagott a következő sátor felé. Meg akarta várni, míg a pulzusa visszaáll a rendes ritmusba.
Nem gondolta volna, hogy imája ilyen gyorsan "célba ér". Mindenesetre most már végignézeget mindent, hisz amiért jött, már itt van a kezében. Már szinte érezte a lángos ízét a szájában...
A pénzt közben kihalászta a pulóver ujjából, és áttette a zsebébe. Innentől el nem engedte, végig a markában fogta, mintha attól félt volna, hogy most kilopják tőle, vagy ő is elveszíti. Végigtapogatta az ujjaival, csak hogy érezze, hogy tényleg VAN pénze.
Utoljára a lángosos bódéhoz ment. Megnézte az árakat, és KÉT sima lángos fért bele az összegbe. El sem akarta hinni! Ez azt jelenti, hogy holnap is lejöhet…
"Istenem, köszönöm!" - motyogta. Amikor sorra került, egy lángost kért. Gondosan megnézte, hogy tényleg jól kapta-e a visszajárót, és beletette a zsebébe.
Amikor kezébe kapta a szalvétába csomagolt finomságot, úgy nézett rá, mint valami csodára. Egy beteljesült álomra.
Földöntúli öröm terült szét arcán, miközben szinte rágás nélkül nyelte a falatokat. Aztán szalvétájával megtörölte a száját, és csendesen maga elé mosolyogva visszaindult a házhoz. Kinyitotta a kaput, és lassan felballagott a lépcsőn. Amikor becsukta maga mögött a lakása ajtaját, nekidőlt az ajtónak és jólesően végigsimogatta a pocakját. Hát a holnapi nap már csak könnyebben telik...
Abba most még nem mert belegondolni, hogy amikor a kirakodás pár nap múlva véget ér, számára folytatódik tovább a végtelen küzdelem az életben maradásért...
Legutóbb winner szerkesztette (2009 Dec 23 Szerd 11:38), összesen 1 alkalommal
A vihar karmai darabokban vájják bele tépett jelenem bőrömbe.
Zeusz szórja vakító villámait, mint megannyi hasító késpenge. Aiolosz milliárdnyi eső-tűszúrással csipkézi rothadó hámsejtjeim az időtlenség megfestett emlék-vásznán. Ez lesz egy klasszicista stílusban készült festmény milliókra biztosított példánya egy pszichopata műgyűjtő falán?
Hideg van. A bilincs alatt csuklóimról már vér sem folyik. Megittam az esőcseppekkel együtt jelenem maradványait. Nem jut a létezésnek jövő.
Arcom a feledésbe merült, leheletem köddé vált. Az éjszaka sötét színei átadják helyüket a szavak tengerének.
Nyugodt vagyok.
Ethon hamarosan jön, hogy tegye Isteni küldetését. Újra rám borul hatalmas súlyával, és éles csőrével, mint a végzet pallosa, tépi. Szaggatja májamat. akár egy precíz mesterszakács.
A múltban, vagy a jövőben élek?
Isteni atyám, Zeusz harmincezer év szenvedést rótt ki rám vétkemért. Elloptam a tűzet, hogy az ember az állatok ura lehessen.
Az emberek, szánalmas, földi halandók. A mai naptól visszafelé figyelve az idő járását, egykor még állatbőrben éltek. Utána, levetve takarójuk, továbbra is megragadtak e lét vérrel itatott vermében. Szörnyű tett! Megölni saját fajtársaikat önnön kedvükért! Még az állatok sem tesznek ilyent.
Rosszul döntöttem, hogy elhoztam számukra a tűzet, mint a reményvöröslő virágát?
Most már mindegy. Megszenvedek vétkemért.
Dörgő vihar, mint egy katasztrófafilm díszelőadásán. Az ezredéveken átkelni nem tudó néző úgysem tud mit kezdeni e sorokkal.
Tudom bűnöm sokaságát. Az Istenek képére teremtem az embert, de emberséget már nem volt érkezésem adni hozzá. Elloptam hát Héliosz tüzét, hogy az ember az állatok fölé emelkedjen. De az ember nem lett jobb az állatoknál, sokszor még hitványabb tettekre képes azoknál.
Bűnömet Zeusz még tovább torolta azzal, hogy megalkotta Pandorát, az első asszonyt. Szelencéje minden bánat hordozója volt. Ez is miattam zúdult a Földre.
A Kaukázus sziklájáról nézek le a völgybe, s látom tetteim szörnyű következményeit. Magam megtépázott nyomorúsága nem ér fel az emberek nyomorával. Ezért is lettek embertelenek valóságos mivoltukban.
Tépett húsom nem lehet feloldozás a számomra. Büntetésnek kevés, az élethez sok. Várom időm végét. Fájdalom-kiáltásom túlharsogja a vihar bömbölését, és belehasít a fellegekbe.
Zeusz! Könyörülj rajtam.
Legutóbb winner szerkesztette (2009 Dec 23 Szerd 11:39), összesen 1 alkalommal
Csak állok a diszkontban. Szeretnék mondani valami okosat, valami „jót”, de nem megy.
Szavak nélkül küzdök. Lesek ki a sörös rekeszek mögül, de nem érkezik a megváltás.
Ő a pultnál könyököl, és olvassa az újságot.
Igyekszik tudomást sem venni rólam. A fél órán belül elfogyasztott alkoholmennyiség bőven elegendő ahhoz, hogy mindent jóvátegyen, vagy mindent elrontson.
Elég egy rossz szó, de egy kevés kis kedvesség is végzetes lehet.
A szakadék szélén állok. Várok. Pár perc múlva közelebb lépek, és a köztes utat választva így szólok:
- Most akkor mi legyen? – teszem fel az erőltetett kérdést.
- Mire gondolsz? – kérdez vissza sóhajtva, miközben lapoz egyet az újságban. Még most sem néz rám.
- Kettőnkre. Húzzak haza a fenébe, vagy mit tegyek? – tárom szét karjaimat.
- Nem tudom.
- Akkor erőltesd meg magad! – szólítom fel. Megvonja a vállát, de nem válaszol.
Bejön egy vevő. Talán jó is ez így. Felsóhajtok, majd türelmesen várom a kiszolgálást. Elkezd viccelődni, nevetgélni. Rabolja drága időmet.
„Menj már a francba, pengeélen táncolok!” – gondolom magamban, de csak nagyon nehezen tágít a vevő.
Ő egy gyors pillantást vet rám, mintha élvezné a dolgot. Jól tudja, mi zajlik le bennem.
Nem követtem el nagyobb hibát, mint ő, csak én képes vagyok belátni, ha ne adj Isten, tévednék. Neki nincs meg ez a „kivételes” képessége. Tán soha nem is volt.
Lassan verejtékes lesz a homlokom. Kezeim remegni kezdenek tehetetlenségemben.
„Vajon mit mondhatnék még neked?” – teszem fel újra a kérdést.
A raktárajtónak támaszkodva nézem gyönyörű fürtjeit. Látom magunkat tegnap este. Szeretkezünk. Boldogok vagyunk. Ma pedig egy banánhéj elegendő ahhoz, hogy mindent elrontson.
„Miért nem értesz meg engem? Miért nem vagy képes belátni, hogy olykor te is tévedhetsz? Miért kell egyből arra gondolni, hogy talán véget kéne vetni az egésznek? Miért van az, hogy te megharagudhatsz rám minden apróság miatt?”
Kérdések sorai merülnek fel gondolatban. Próbálom kiválasztani azt, amelyik a legmegfelelőbb lehet a kényes szituációra.
Látszólag hidegen hagyja, hogy ott vagyok. Pedig valójában most zavarja jelenlétem, de csak azért sem tágítok.
Lassan a pulthoz lépek. Nem néz fel, csak olvassa a szennylapot.
Lesz, ami lesz alapon az újságért nyúlok, és kihúzom előle.
Gyilkos szemekkel felnéz. Megpróbálok mosolyogni, majd halkan felteszem a kérdést:
- Miért vagy te ilyen?
- Milyen? – értetlenkedik.
- Ilyen hideg. Hideg, mint a kő. Tényleg ezt a hozzáállást szeretnéd továbbra is folytatni? – kezdem elveszteni a türelmemet.
- Nézd, mi nem vagyunk egy hullámhosszon!
- Ezt tegnap estéről ma délutánra döntötted el? – kérdezem, de nem érkezik válasz.
Csak húzza a száját. Felsóhajt, és a raktár felé indul.
Végképp kezd elegem lenni ebből a gyerekes játékból.
Már csak a bohócsapka hiányzik rólam. De nem fogom megvárni, amíg virtuálisan fejemre teszi.
Utána megyek a raktárba. Érzem a bentről áradó cigarettafüstöt.
Ott áll a kijelölt helyen, és pöfékel. Talán ettől megnyugszik valamelyest.
Most kell kicsit ellentmondásba ütközően cselekedni. Nem megyek oda hozzá, csak intek kezemmel:
- Ha kiheverted a dolgot majd hívj fel. Nem fogok könyörögni. További szép napot! – majd mielőtt bármit is mondhatna – ha mondana egyáltalán – eltűnök az ajtóból, majd a kijárat felé veszem az irányt.
Megnyitom az ajtót, és várok pár másodpercet. Nem jön utánam. Akkor egyelőre ennyi. Talán épp most gondolkodik el a dolgokon.
Fáj ez az egész, de nem hagyom, hogy bolondot csináljon belőlem.
Innentől kezdve nála a labda. Lassan becsukódik mögöttem az ajtó.
Úgy tűnhet, mintha megfutamodtam volna. Pedig szó sincs erről. Azt hiszem, helyesen cselekedtem.
Ebben rejlik vélt, vagy valós meddő fölényem…
Legutóbb winner szerkesztette (2009 Dec 23 Szerd 11:39), összesen 1 alkalommal
Szörnyű görcsei támadtak és erősödtek. Csengeriné sietni akart, azonban a nagy hasa akadályozta a lehajlásban, valahogy a papucsai nem akartak a lábára csúszni. Hát nem könnyű az élet! Ha tudta volna akkor, hogy ezen kívül még milyen gyötrelmes percek várnak rá. Na végre a célhoz ért. A nehézségeket most egyedül kell megoldania. Minden erejét bevetette, hogy ezt a nehéz tevékenységet véghez vigye. Annyira erőlködött, hogy szemei is kidülledtek. Az eredmény sehol. Kissé megpihent az asszonyság, és ismét ... a küzdelem, és ismét.
"Jaj istenem! Mi lesz velem? Itt a sivár körülmények között fogok kimúlni! Nem, az nem lehet. Addig küzdök, amíg nem sikerül." Görcsei erősödtek. Ha valaki a szomszéd helyiségben lett volna, hallotta volna Csengeriné reménytelen jajveszékelését, nyögését. Ki tudja, meddig tartott ez a határtalan erőfeszítés. De végül éles sikoly, megkönnyebbülést jelző sóhaj vetett végett ennek a szenvedésnek. "Azt hittem, ez a küzdelem végtelen lesz". Napok múlva következőképpen magyarázta az esetet:
- Az történt, hogy a szomszédban disznó vágás volt. Kaptam finom kóstolót, egy nagy tányér sült vért, rizzsel elkészítve. Megettem. De jó volt! Sajnos, az eledel bennem csecsemő fej nagyságú csomóvá állt össze. Alig tudtam megszabadulni tőle. Megfogadom, a sült disznóvért többé el nem fogyasztom!
Legutóbb winner szerkesztette (2009 Dec 23 Szerd 11:40), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2009 Dec 20 Vas 21:00 Hozzászólás témája: Re: Spiritiszta szeánsz
Kedves Fullos alkotók, versenyzők és szavazók!
A 48-51 heti prózaverseny végére értünk! Köszönjük a beérkezett versenyműveket, remek írások születtek!
7 alkotás érkezett z szerzőtől melyre 15-en szavaztatok az írásokra.
A közönség szavazatai alapján a 1-as valamint a 4-s egyaránt 10-10 szavazatot kapott.
A zsűri szavazata alapján, a legtöbb pontot, 20-t az 1-es számú próza kapta, és ezzel a közönség versenyét is ő nyerte!
A " szerencsés nyertes" tehát mind a két kategóriában: naiva: Modern Sziszifusz című alkotása lett
Szívből gratulálunk kedves Zsuzsi a dupla győzelmedhez!
Legutóbb winner szerkesztette (2009 Dec 20 Vas 22:50), összesen 3 alkalommal
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
