03 -06. heti prózaverseny

[winner]

Kedves Fullos alkotók!

Az anonim vers és próza versenyek szabályai a következők:


– A versenyek anonim formában fognak zajlani, a művek beküldése és a szavazás tekintetében is.
– Négy hetenként 1 alkalommal kerülnek megrendezésre a próza és a vers kategóriában is.
– A művek az eredményhirdetés előtt nem jelenhetnek meg a Fullextra semmilyen felületén.
– A megadott témához kell kapcsolódniuk.
– Próza esetén, hossza kb. 80-100 sornál lehetőleg nem lehet több.
– A megadott témára 3 hét áll rendelkezésre a művek beküldésére, és 1 hét a szavazatok leadására.
– A győztes műveket a következő verseny végéig kiemelt helyen olvashatjátok a főoldalon,
– A versenyeken több művel is indulhat egy alkotó.
– A műveket és a szavazatokat is naivának, vagy winnernek kell elküldeni privát üzenetben, a minden témakiírásnál megadott időpontig.
– Aki indul a versenyen, kötelező szavaznia, de függetlenül attól, hogy hány művel indul, csak egyszer szavazhat.
– A szavazat akkor érvényes, ha három különböző mű azonosítószáma szerepel benne, és a beküldési határidőt nem lépte túl.
– Önmagára nem szavazhat senki!
– Szavazásra minden tag jogosult egyszer, aki a verseny indításakor már regisztrált tag volt. Kivétel azok a tagok, akik a kiírás napja után regisztráltak, de az adott versenyre művükkel beneveztek.
– A résztvevőknek MINDKÉT KATEGÓRIÁBAN kötelező szavazni. Aki nem szavaz, az kizárásra kerül.
– Az a vers nyer, aki a szavazáson a legtöbb jelölést kapta, holtverseny esetén, a zsűri pontszáma dönti el melyik lesz az első.
– Az eredményhirdetés után a leadott szavazatok nyilvánosságra kerülnek.
– A közönség szavazása mellett egy állandó zsűri is dönt a versenyekben.


A zsűri tagjai:
Si
mango
Lacoba
Jega
Végh Sándor
Hori


- Ők 1-5 pontig értékelhetik a műveket.
- Nem ismerhetik a szerzőket és egymás leadott pontjait.
- Az eredményhirdetéskor a zsűri összesített pontszámait is nyilvánosságra hozzuk.

Tehát négy hetente, 4 győztes mű díszítheti a főoldalt, mindannyiunk örömére.


Újévi ajándékunk a 2010-es év nyerteseinek:

Minden győztes automatikusan szerepelni fog a 2011 évben megjelenő antológiában.
Így nemcsak az Interneten, de nyomtatásban is olvashatják remek műveiteket!

Abban az esetben, ha egy szerzőnek 4-nél több műve ért el sikert az év folyamán, úgy az általa megjelölt 4 mű kerül be a válogatásba.




Kedves alkotók!


A 03-06.heti prózaverseny témáját Fényesi adta:

Egy asszony könnyei


A műveket február 7-e (vasárnap) este 8 óráig kérjük elküldeni winnernek privát üzenetben!
FIGYELEM!!! Januárban nem Naivának, hanem winnernek kell küldeni a műveket és a szavazatokat is.

Szavazni február 08-től 14. este 8 óráig lehet, szintén winnernek privát üzenetben, kötelezően az általatok legjobbnak ítélt három mű sorszámának megjelölésével.

Ne feledjétek, aki benevez a versenyekre, annak kötelező szavaznia, mindkét kategóriában!

Kellemes alkotást, jó munkát a versenyzőknek!

[winner]

01.

cocko23: Egy asszony könnyei


Ebbe a szerelembe fogok belehalni. Ebbe az eget-földet megrengető, részecskéimet bizsergető boldogságba, ebbe a szívbeszúró fájdalomba, ebbe a könnyfacsaró kilátástalanságba.
Szeretni valakit ennyire, ez maga a pokol. Elhatárol a boldogságtól, csak önmagát hagyja meg nekem. Semmi és senki nem jó, csak ez a különleges érzés. Annyira hihetetlen, hogy létezik ilyen, hogy lehet valakit ennyire szeretni.
Csak szeretni és szeretni…a semmiért. Hisz nincs semmi, nincs hétköznap, csak egy lebegő érzés, a várakozás, a reménykedés. És a remegés, a szívdobogás, ha meglátlak. Az érzés, hogy megveszek a csókodért, az érintésedért, az érzés, hogy a közeledben akarok lenni.
És ennyi. És vége. Mert ez másról nem szól. Nincsenek hétköznapok, nincsenek földhözragadt, jelenben lépkedő állandósult mozdulatok. Egy kevésbé rózsaszín, inkább már vörös gömb van csak, túl a józan gondolkodás határán, túl a jelenen, túl a mindennapokon. Egy kis világ az álomvilág határán. Ez vagy te. A kis saját burkodban. Ha elbírnám, felkapnám ezt a burkot, és magammal vinném. A hétköznapjaimba.
Az élet nem túl egyszerű szintér. Egy játszótér, ahol kell, aki felsegít a mászókára, aki odaadja a homokozó lapátot, aki meglöki a hintát. Egyedül is megy, csak lassabban. Mert van, aki megállítja azt a hintát, aki eldobja messze a lapátot, és aki elfoglalja a mászókát. Ilyenkor harcolni kell.
Az életemet nem harcolni akarom, hanem lejátszani. Te harcolsz velem. Majd a mennybe repítesz. Problémákat gyártasz, nem segítesz fel a hintára, végignézed, ahogy erőlködök. Fellépek hármat, de visszaesek kettőt. Fellépek hármat ismét, majd megint kettőt vissza. De már végre a második lépcsőfokon állok. Erre lelöksz, hogy kezdhessem elölről.
Lenne, aki felsegít, de nála nincs vörös gömb. De működnek a hétköznapok, lenn a földön, a mindennapi problémák között. Naponta ad valami kicsit, hogy könnyebb legyen az élet.
Csak a felhőbe nem visz fel soha. A felhő a tied. A felhőben te vagy egyedül. És én könnyes szemmel mindig a vörös felhőről fogok álmodni.

[winner]

02.

Julianna: Könnyek

Gyuszi papi szerette az unokáit, de a legkisebb Virág iránt különös érzelmeket táplált. Mind az öt unokának a kívánságaikat igyekezett teljesíteni , állandóan valamilyen meglepetéssel fogadta vagy egyiket, vagy másikat. A fiúknak kis járműveket farigcsált, a lányoknak pedig érdekes kis mesefigurákat készített.
Mikor Virág világra jött, nagypapit a hír különösen nem izgatta, de ahogy megpillantotta a csöppséget a babakocsiban, és megszemlélte a hosszú sötét haját, hatalmas fekete szemeit, tudta, hogy egy új fejezet nyílik mindkettőjük életében. Azóta nem telt el egy nap sem, hogy papi ne menjen át gyönyörködni a csodálatos kis unokájában, későbbiekben pedig játszani vele. Senki nem tudott úgy bánni a gyerekkel, mint ő. Ilyenkor a gyerekszobából nevetés, örömteljes sikítás, hangoskodás hallatszott. Később a papi volt az, aki kísérte a kislányt oda és vissza, az oviba, pár év múlva pedig az iskolába.
Gyuszi papi egész életében egy tevékeny ember volt, nyugdíjazás után is az maradt, korán kelt, mindig talált magának munkát a ház körül. Nem szégyellte elmosni az edényeket sem, ha a nagyinak más dolga akadt. De este 7 órakor mindig bevetette magát a heverő egyik sarkába és ilyenkor mindenki tudta, hogy a papi tévézik vagy rádiót hallgat, és ha nem muszáj, ne zavarja senki. Kivétel a kis Virág. A kislány ahogy megjött, egyenesen a papi nyakába ült, papi fogta a kis lábait, és így mind a ketten kitűnően érezték egymást. Papi széles vállain nincs is jobb hely a világon! És egy ilyen kíváncsi kislány minden kérdésére kap ott választ. Emlékszem, sokáig így volt ez. Nagyapa és unoka valamilyen különös nyelven beszéltek, csak ők ketten értették egymást.
- Kicsi virágszál, Mi újat tanultál?
- Papi, van egy titkom, elmondom, de el ne áruljál!
- Dehogy, dehogy! És most hogy vannak a szirmaid? Megsimogathatom?
- Persze, papikám. Ragasztok ide neked is szép világos szirmokat. Anya hív, muszáj menni, majd holnap eljövök és megsimogatom a szirmaidat. Jó?
Ez a különös vonzalom megmaradt e két ember között akkor is, mikor Virág már felnőtt lett. Papi számára ünnep volt, mikor a kedvenc unokája meglátogatta őt.
- Papikám, hétfőn vizsgázok, eljöttem hozzád, hogy segíts nekem. Elsősorban kezeld le a szirmaimat, hogy jól menjenek a dolgaim.
- Nagy örömmel, drágám, gyere ide.
Ezeket a szirmokat csak ők ketten látták, ilyenkor mosolyogtak és kacsingattak egymásra, szavak nélkül is olvasták egymás gondolataikat.
Egyszer egy őszi hétvégére Virág hazajött, és első útja a nagyszülőkhöz vezetett. Mami valami finomsággal kínálta Virágot.
- Papi, gyere te is ide, ülj az asztalhoz.
- Kicsit lepihenek, majd megyek.
Papi lefeküdt, el is aludt. Ez szokatlan volt Virágnak is. Nagymama elmondta, hogy papi mostanában gyakran panaszkodik a fáradtságra, azt mondja, hogy fázik akkor is, mikor mindenkinek melege van. Következő látogatásnál Virág azt vette észre, hogy papi sokat fogyott, köhög is. A körzeti orvos adott neki gyógyszert, de nincs semmilyen változás.
Nagy csapás volt Virág számára, mikor megtudta, hogy a papi kórházban van, nagyon beteg, lélegeztetik. Kétségbeesetten utazott haza, hogy a következő napon szüleivel együtt bemenjen papihoz.
A kórteremben nem kellemes, inkább ijesztő látvány fogadta őket. Lélegeztető készülék segítségével kapkodta papi a levegőt, aludt.Egy darabig csendbe voltak a látogatók, azután próbálkoztak az ébresztéssel. Nem sikerült. Megtudták, hogy éjszaka erős fájdalmai voltak papinak, kapott gyógyszert, és mélyen elaludt.
Virág először állt az ágy végében, nézte papit. Az arca nem árult el semmit, mit is érezhetett akkor. Odament a papihoz, megtörölte az öreg orrát, száját, megcsókolta homlokát, gyengéden megsimogatta, valamit suttogott, de papi még mindig mozdulatlan volt. Virág ismét az ágy végéhez ment, de háttal fordult az ágynak. Arcára sütött a nap,és akkor lehetett jól látni a szeméből záporszerűen hulló gyémánt cseppeket. Éjszaka a drága papájának megállt a szíve. Mikor hazahozták a papi holmijait a kórházból, szegény nagymama talált közöttük egy füzetből kitépett lapot, a következőt olvasta el és sokáig zokogott: "Édes Papikám, eljöttem hozzád, hogy megigazítsam a szirmaid, és te nem ébredtél fel! Nagyon szeretlek! A te Virágod!"

[winner]

03.

imoen: Könnyeim

Februári hideg estén a céges autóból kiszállva vonszolom a kapu felé dolgaim. Egy nagy válltáskámat, sok kis dologgal telve, egy nagy laptop-táskát, benne elintézetlen iratok tömege. Bizony, egy dolgozó nő kelléktára. Miért is nincsen Siványi kezem? Nehéz a vállnak, nyomasztó a szívnek; érzem, hogy megrian a mélyben a látszat-nyugalom kéreg.

Kulcs a zárban, forgatom, cibálom, s nagy nehezen túljutok az első akadályon. Havas úton csoszogok a második zár felé. Akadozik az ajtó, paprikázott hangulattal, szemfelsütve fohászkodom: Hadd jussak be, hé! Harmadik ajtó, újabb kín; sötétség, egy nagy kulcs-csomó. Melyik fém a jó?

Benn vagyok, itt vagyok. Végre, magam lehetek. Leteszem a batyuimat, cipő, kabát is mind le gyorsan. De hideg van! - morgom félhangosan. A konvektort négyesre tekerve toppantok haragosan. Hahh! Szakad fel a sóhaj, fáradtan az ágyra ülve, roskatagon elmerülve remeg bennem a düh. Körbenézek, s nem lennék már egyedül. Az energia-takarékos félhomályú szoba csendje még jobban feldühít, vágyom a melegségre, bókra, fényre, párom ölelésére. Majd téblábolva a szoba-konyhában, le- s fel csámborgom, fennhangon mélázva, mi is lehet a bajom?

Hiszen a megszokott napi rítus végre lezajlott, a jövés-menés elmúlik. Nyolcórányi munka, felelősség, sziszifuszi harcok, felém áramló álnok szavak, és tettek után a nyugalom vár itt.
Kész csoda, hogy időben, még a beszélgetős műsorok előtt hazaértem. Ide, haza. És újabb rengés érkezik. Biztos, hogy jó ez így? Bérleményben élve, kicsinységek válnak hirtelen Csomolungma-szépre. Felmosó vödör a szobaajtóban, rest volt, ki padlót tisztított.
Kosz, szemét és romlott étel a konyhai szemetesben; de miért éppen ott ömlik túl? Holnap végre kukanap lesz, miért nem abban bomlik el jól?
A fürdőbe lépve ér a következő stressz, automata mosógépünk piros fénnyel jelez. Hahó, dolgomat elvégeztem, a tiszta ruhák teregetésre készek.

Na, nem, ez már sok! Kezet mosok, és kifordulok. Cserepesre száradt szám kívánom finom nedűvel hidratálni; de ni! Hol van? Hová lett? A palack reggel még szemmagasságban a pulton integetett. Sebaj, látom már. Leköltözött délre, hogy meleg érje, lehajolok érte.

Kész. A szobába érve a beszélgetősre kapcsolok, bár ez sem egyszerű dolog. Perceken keresztül izzítja magát a zajláda, így a hangyafutamot némán bámulva dőlök az ágytámlára. Lassan pakolom a párnákat, a takarót, s kezembe akad egy-két puha dolog.
De végre, megjött a kép és a hang; agymosott lehetnék-e? Párjukat megcsalás okán a piedesztálról letaszították, kínok között kapcsolatukat megszakították. Gyermeküket bíróságra citálva, pert nyerhet az ellenük. Ezt a sok ostobaságot mi tényleg nézzük?

Bambán meredek a kezemben tartott puhaságokra. Egy piros pulcsis sárga, és egy nagy orrú barna, gombszemű és lomha, maciforma.
És végső csapást mér rám az élet, elönti gyomromat a lávaszerű méreg. Elfojtott harag, fáradtság és bánat, emelkedik magasra, töri át a gátat. A gátat, mi elválasztja lelkemet agyamtól, itt már csak a szenny parancsol. Hűsítő csatornán keresztül bukik ki szemeimből a könnyekké fagyasztott méreg, tiszta, fehér zsebkendőbe és a mackók testére omlik rá a kéreg. Megvan hát a bajok oka. Bizony, más itt szóba sem jöhet. Hiányzik nagyon, kitől a kedves macikat kaptam, Ő, a nagy Ő, aki még órákon át igában hajt a jattra. Ölelem a mackókat, sírok és nevetek, aztán újra sírok, és újra nevetek. A kedves macitestektől kiárad feszültségem, lassan újra visszatér belém az élet. Hiszen hamarosan, cirka öt óra múlva, Papamaci párom ideér, és bújva, bűzösen a munkától, ’Jó éjt’ csókot cuppant könnyes arcomra.
Így nincs is mitől félnem, harag, fáradtság és bánat, nagyon gyorsan válasszatok más gyomrot, ágyat! A könnyek gyorsan eltűnnek, marad a zajládából áradó őrület, és a békés, családias, macicsődület.

[winner]

04.

Julianna: Sírás, könnyek


Már csecsemőként is kítünt a többi kisded közül, olyan keservesen tudott sírni, hogy a környezet azonnal megmozdult, hogy azt a kis éhest megetessék vagy szárazba tegyék. Később a gyerek rájött arra, hogy sírásával zsarolhatja a szülőket, a három bátyust. Így kívánságai gyakran teljesültek. Az oviban is gyakorolta ezt a "tehetséget". Nem kellett dörzsölnie szemeit, sem valami csípős anyagot használnia. Mikor csak akarta, máris potyogtak a könnyek, mint a záporeső. A szigorú ovónőnek is megesett rajta a szíve, és Panni megkapta az általa kiszemelt játékot. De a gyerekektől is megkapta a "Síró-pityogó, óvodába nem való!" csúfolódót.
Nem volt változás az iskolában sem. Az első elégtelent hangos zokogás követte, a könnyek eláztatták teljesen a matek füzetet. Hogy ne sajnálná meg őt a tanítónő is! A barátai is igyekeztek kedvében járni, hogy ne sérüljön az "érzékeny lelki világa".
De későbbiekben az élet már nem kényeztette. Zokogott a szülők sírjánál, akik balesetben haltak meg. Könnyei már igaziak voltak. Úgy érezte 15 évesen, hogy az édesanyja nélkül összeomlik körülötte minden.
Bátyjai már felnőtt korúak voltak, hamarosan megtalálták helyüket az életben. Panka a nagynéniékhez került. Számára minden új volt, a kis város, az iskola, az emberek. Napokig csak sírt, ez a sírás már mélyről jött, nem tudta csillapítani nagynénje vigasztalása sem. Reggelre vizes lett a párnája a sok könnytől. Anya nagyon hiányzott. Nagynéni férje Zoli bácsi többször rámosolygott a szomorú lányra, különösen gyengéd volt Pankával szemben a néni távollétében. Simogatta a fejét, szorongatta kezeit, nyájas mondatokkal vigasztalta. Panni érezte, hogy a bácsi mosolya nem őszinte, valami van az ember fejében. Nem is tudta előszór , hogyan is viselkedjen a bácsikával szemben.
Egy szombati napon nagynéni elment rokoni látogatásra. Zoli bácsi fáradtságra hivatkozva itthon maradt. Panka várta egyik osztálytársát, hogy elmenjenek sétálni, készülődött a fürdőszobában, kissé hiányos öltözékben fésülködött. Felsikított, mert meglátta a tükörben a kedves bácsikáját.
- Csendbe, kislány, nem bántlak,- és ezzel átkarolta a lányt, hatalmas kezeit rászorította a lány melleire.
- Engedjen el! Engedjen el! - kiáltozott Panka, ki akart szabadulni a férfi öleléséből. Megpillantotta a tükörben a kéjesen undorító mosolyt.- Engedjen el, ha nem, megmondom a nénikének!
- Ne merd, mert megbánod.
Szerencsére egy csöngetés megzavarta ezt a kellemetlen történést. Ezt követően Panka csak titokban tudott sírni. Éjszaka. Panaszkodni nem mert. Nagynéni a vizes párnáról azt gondolta, hogy Panka a szüleit siratja. Zoli bácsit pedig a lány kerülte, ahogy csak tudta.
Váratlan fordulat történt. Egy este vacsoránál Panka tekintete találkozott a bácsika tettetett mosolyával. Mintha áram futott volna át a lány testén, ez tükröződött az arcán is. Zoli bácsi nézte őt, nézte, de már nem mosolygott, merev lett a tekintete, azután görcsös rángodozást lehetett észlelni az ember arcán, hírtelen Zoli bácsi összeesett, oldalra dőlt a széken.
Hívták a mentőkocsit, azonban a bácsi életét a kórházban sem tudták megmenteni.
Zoli bácsi komoly tekintély volt a munkahelyén, a nagy rokonság körében. Népes tömeg jelent meg a temetésén. Sokan könnyeztek, törölgették szemeiket. Panka állt a nagynéni mellett. Illedelem kedvéért neki is sírni kelett volna, de hiába erőltette, könnyei teljesen elapadtak nála. Hallgatta a bácsika címére dicsérő mondatokat, a megözvegyült néni zokogását, de Panni emlékezetében ott volt az a bizonyos fürdőszobai jelenet, és most feltette magának a kérdést: Nem én vagyok hibás a bácsi hirtelen halálában? De könnyeket így sem tudott kicsalni szemeiből...

[winner]

05.

prince60: Egy asszony, akinek csak egyszer láttam a könnyeit


Már akkor, amikor én először beszélhettem vele, akkor is idős asszony volt. Nekünk, gyerekeknek mindig mesélt a múltról, az életéről. Volt miből meríteni az emlékezés kancsójával, hiszen nagyon régen született, 1900-ban a század forduló hajnalán. Felnőtt koromban is csodáltam szellemi frissességét, memóriáját. Ha előfordult- nagy ritkán-, hogy kétszer is elmesélte a történetét, mindig ugyanúgy mondta el, mint előzőleg. Mi csak önfeledten hallgattuk, és még kérdezni is elfelejtettünk, mert olyan átéléssel és ízességgel adta elő mondókáját. Ahogy teltek az évek egyre többet tudtunk meg a régi korokról, a fiatalságáról, az örömeiről és a bánatairól. Érettebb fejjel még izgalmasabb volt hallgatni ezeket az elbeszéléseket, hiszen akkorra már meg is értettük a szavak, és a mondanivaló lényegét is. Sokat nevettünk amikor mesélt, de így utólag mégis az maradt meg bennem, hogy nagyon nehéz élete lehetett. Már nyolc évesen dolgozott, vizet hordott a munkásoknak. Tíz évesen forró téglákat pakolt a helyi téglagyárban, tizennégy évesen lovaskocsival szállította azokat a téglákat, amikkel ő maga pakolta tele a platót. De szerinte volt gyerekkora, és nem is akármilyen. Elképedtünk azon, hogy milyen egyszerű dolgokkal múlatták az időt az akkori gyerekek. Ám, akárhogy is gondolta, tudtam a saját hosszúra nyúlt gyerekkoromból, hogy az övé milyen rövid volt. Amikor mesélt, mindig az az érzésem támadt, hogy ezt az asszonyt semmi sem tudja megtörni. Mi, gyerekek, ahogy felcseperedtünk mellette, később értettük meg, hogy a gondoskodása, az áldozatkészsége mindig elég arra, hogy a mi saját problémáinkon átjussunk. Pedig, pedig...! Az ő életútjának keserve nem ért véget az ifjúságával. Húszévesen férjez ment. Az első két gyermekét eltemette. Az egyiket hat hónaposan, a másikat egyévesen. Akkor még a diftéria és a Tbc halálos kór volt. Másik két, később született gyermekével kárpótolta őt az élet. Átélte a Tanácsköztársaság ribillióját, a két világháború szörnyűségeit, a Román megszállás brutalitását, az Orosz megszállás fosztogatásait, és egy kaotikus Ötvenhatot. S még ki tudja mi mindenen ment át, amit a nagypolitika, és az évszázad szeszélyessége kavart élete során. S hogy még egy jó nagyot odasózzon a sors, negyven-egynéhány évesen eltemette a csapongó életű zenész párját. Férje halála óta férfiember nem ért hozzá, mint nőhöz. Végigaggódta fia ötvenhatos disszidálását. Majdnem beleőrült, amikor az a sapkája sildjét nyugat felé fordította, és addig követte azt, amíg Kanadába nem ért vele. De beletörődött, mert a hazaszivárgott hírekből azt hámozta ki, hogy ott sokkal jobban megy az imádott fia sora. Közben, míg a világ saját magával dacolt, ő csak dolgozott, és küzdött, és nevelt, és gondoskodott. Mindig másról. Mire én annyi idős lettem, hogy ebből bármit is felfoghattam volna, már hetvenen túl volt. Éltek még a régiek közül néhányan. Az ő korosztálya szinte mindenre emlékezett. Öreg barátnője mondta egyszer a távolba révedve:
- Érdekes én még sosem láttam sírni a Linát! - és hümmögött egyet, majd egyre elhalkulóbb hangon -inkább csak úgy magának- motyogta: -De tényleg, még sosem láttam! És mi tudtuk, hogy így volt. Mi sem láttuk sosem, hogy valaha is sírt volna. Mint akinek a sok megpróbáltatástól, fájdalomtól kiszáradtak volna a könnycsatornái. Pedig tudott szeretni és mindent megélt, ami ezzel együtt járt. Ő aztán igazán tudta, hogy miként kell szeretni, mert a tettei, a szíve mindig ezt igazolta felénk. Egyszerű asszony volt. Igaz, őszinte és hűséges. Láttam, amikor tehetetlen dühében tépte a haját, de könnyet nem ejtett. Láttam térden az Istenhez fohászkodni elkeseredésében, de könnyet akkor sem ejtett. Láttam, betegen, sérülten, fáradtan, de könnyet soha, de soha sem ejtett. Egyszer sem!

Amikor a lánya is elhunyt, akkor nagyon összeroppant. Életében talán először zavarodottá lett. Őrjöngött volna, ha lett volna rá ereje. Az a tény, hogy mindenkit eltemetett maga körül, úgy sújtott le rá, ahogy a messzi tájak tornádói teszik a bádog-városokkal. Csendben, megtörten temette el az utolsó embert, aki a testéből szakadt ki. De szürke szemei szárazzak maradtak. Örökös opál telepedett a fáradt tekintetre. A temetést követően átölelte unokáit, magához szorította mind a hármat. Azok meg csak zokogtak és zokogtak... Amikor mindegyikőjük elnyugodott, gondoskodó szelídséggel hazaterelte őket, és mint aki új célt tűzött ki maga elé, egy másik életbe kezdett, ami már csak az unokákról szólt.

Néha beszélt a fiáról, aki harminc éve elment szerencsét próbálni. Úgy mesélt a hallottakról, és a kapott levelek tartalmáról, mintha ő maga is átélte volna mindazt, ami rég nem látott fiával megtörtént. Ott valahol a nagyon távoli idegenben. Már nem is a leveleket várta, hanem, hogy mikor ül egy vadgalamb a kerítésre, vagy a kimerülő félben lévő sárgabarack fára, arra, amelyiket az ablakból is látni lehetet. Az ő babonája szerint, még azon a héten, de legkésőbb az arra következőn levelet kap Kanadából. És hihetetlen, de majdnem mindig így volt. Akkor kicsit boldog volt, de hamarosan elfoglalta magát a dolgaival és azzal, hogy lesse az újabb vadgerlét, amelyik után majd megjön a levél is.

Kitartása, reménykedése nem volt hiába. Egyszer csak megjött az a levél is, amit titkon mindig is olyannyira várt. Még emlékszem amikor felolvastam neki. (Azért nem ő, mert a téglahordás és a vonattetején utazás mellett az írás-olvasás tudományának elsajátítása kimaradt az életéből.) Azt hittem rosszul lesz a levél tartalmától, de ő tudott uralkodni magán. Ugyanaz a beszűkült, szürke szempár nézett rám, mint amilyen a lánya temetésén. Végighallgatta a levelet, s azt a részt, ahol a fia megírta, hogy hazajön, azt még egyszer felolvastatta velem. Majd felállt, és kiment a kertbe a rózsái közé, hogy azok leveleit bekenje dohánylével a levéltetvek ellen.

Az ócska fakerítés előtt állt meg a hatalmas, csillogó, bérelt nyugati autó. Jól öltözött fehér hajú ember szállt ki a volán mögül. Az autó másik oldalán egy csinos, a férfihoz öltözött, és korban is hozzáillő asszony alakja jelent meg. A fotókról felismerhető nő az idős asszony menye volt. Beléptek az elnyűtt kapun, és a téglákból kirakott keskeny járdán a bejárati ajtóhoz mentek. Mire kopogtattak volna az ajtón, az kitárult. Az ősz hajú asszony csak állt a jövevény előtt. Tekintetük olyan vadul kereste a másikét, mint ahogy villámok csapkodnak a viharos felhők mögül. Egy szó sem hangzott el. Én az asszony mögött álltam. Annyit láttam az egészből, hogy szemüvegét lassan leveszi, s lerakja az ajtó melletti kis asztalkára. Fehér, gyenge szálú haját két kezével hátra simítja és az öreg hát elkezd rázkódni. Egy darabig alig láthatóan, de egy kis idő elteltével már erőteljesen. Egyértelmű volt, hogy zokog. Mögé kellett lépnem és vállánál fogva tartani. Oly erősen, oly fájdalmasan sírt, mintha az egész évszázadban átélt fájdalmak és borzalmak elfojtott könnyei most egyszerre akarnának kifakadni belőle. Fia odalépett hozzá és átölelte.
- Itt vagyok édesanyám. No, ne sírdogáljon! Ugyan, már no! Most meg miért sír?
- Örömömben fiam, a boldogságtól - mondta halkan, és szép lassan megnyugodott a férfi karjaiban.

Életemben akkor láttam először, és utoljára sírni a világ legcsodálatosabb asszonyát, Echbauer Karolinát, a Nagyanyámat.

[winner]

06.

csitesz: Vonat-könnyek

H-val egy internetes portálon ismerkedtünk meg egymással, mert mindkettőnket érdekelt a művészettörténet, és egy teljesen véletlen eszmecsere során a világhálón egymásra találtunk, akár két egymásra találó hálót szövögető pók, és hosszantartó beszélgetések után rájöttünk arra, hogy közös az érdeklődésünk, maga a művészet, igaz, Őt inkább az absztrakt irányzat vonzotta, olyan kriksz-kraksz, engem pedig a realistább váll fajok, mint egy reáltanoda, de ezek a különbözőségek még inkább közelebb hoztak bennünket egymáshoz, olyan ez, mint amikor a mágnes pozitív és negatív oldalait közelítjük egymás felé, és hopp, összekapcsolódnak, akár a férfi, és a nő, ennek okán a Teremtő, és nevezhetjük Őt Istennek, Természetnek, vagy Földöntúli Civilizációnak, jól kitalálta ezt, hogy létrehoz két, egymástól teljesen különféle egyedet ugyanabból a fajtából,, és kiköti azt, hogy ne tudjanak egymás nélkül élni, ezt hívják szado-mazo Teremtésnek?, szóval, H-val éltük a távkapcsolat szokásos koreográfiáját, amit távnak a kilométerek hosszan futó csíkjai miatt hívnak az emberek, és több hónapon keresztül jól működött a kapcsolat, mert a kapcsolatokat azért hívják kapcsolatnak, mert az emberek azt hiszik, hogy olyan beakasztós kis fém van bennük, amiket összedugva jól működik minden, ám a távolság démona, valamint H. új munkalehetősége Pesten megváltoztatta a dolgok addigi folyását,és kevesebb közös napi beszélgetés az MSN-en, kevesebb találkozás havonta, távolodó hangok, bizonytalan lehetőségek a jövőt illetően, ekkor jött elő emberi gyengeségem, illetve B, aki szintén a művészettörténetet szerető Hölgy, éppen válófélben férjétől, egyedül magányával, gondolataival, így a két magányos lélek megérezte egymás, és saját magányát, és rövid időn belül személyesen beszéltük meg egymással a művészettörténet, azon belül pl. az erotikus szobrászat, festészet anatómiai ismereteit, tehát ahogyan az lenni szokott, H. megérezte nemcsak kapcsolatunk távolodását egymástól, hanem azt, hogy annak oka a fentebb felsoroltakon túl, egy másik művészettörténész kell, hogy legyen, én pedig vállalva a két szék közt a seggreesés művészetét - hogy ki írta a regényt, ne kérdezzétek, - szóval elismertem H-nak, hogy tényleg belépett a festészet keretei közé még valaki, és két nagyszerű szakember a tudomány területén, minden szempontból ideális alkotótársak a művészettörténet fejlődése szempontjából, és mindketten távol kicsiny vidéki világomtól, hogy együtt lehessek bármelyikükkel, és megváltsuk a világot a művészettörténet oltárán, ez nem működik, tehát mindezt le kellett rendezni, amint egy rendező pályaudvar szokta tenni a kószáló vonatokkal, ezen okból vonaton utazva föl Budapestre, - nem tudom, hogy a fővárosba miért fölfelé kell utazni, de mindegy -, szóval csörög a telefon, H. hív, hogy döntsem el, hogy kivel képzelem el tudományos pályafutásomat. és sír, mint egy óvodás, akinek Pistike megráncigálta a copfját, kizárólag azért, mert Pistike szerelmes belé, igazság szerint azért volt furcsa az egész szituáció, mert addig H. tudomásul vette hogy kölcsönös megegyezéssel más irányban kutatunk, és sír a telefonban, és én döntsek, és rám bízza a döntést, és H. annyira sír, hogy a telefonból már hullnak a könnyei, és szétterülnek a vonatfülkében, tisztára mosva az agyonkoptatott padlót, és évszázados kéményfüsttől az ablakon hagyott térképnyomokat, én meg csak állok csurom vizesen, telefonnal a kezemben, és útitársaim törölköznek saját emlékeikbe a csöpögő telefont látván, és nekem még nem mosta senki sem tisztára a telefonomat saját könnyeivel, hogy tisztuljon meg a sim kártyája, mert arra por került a szemem helyett, vagy fordítva, tehát könnyezik az a telefon, én meg csak állok a vonat-szagú fülkében átázott ruhában, útitársaim szemeinek vádló kereszttüzében, hogy miért hagyom sírni azt a szegény telefont, közben próbálok formázni szavakat törölközővé, mert érzem, hogy nem szabad sírnia annak a telefonnak, és már nekem is potyognak a könnyeim, hogy elállítsák ezt a vonatfülke-zuhatagot, mert akkor itt árvíz lesz, és a vonat nem beérkezik, hanem bevitorlázik a Nyugati pályaudvarra, és tudom már, hogy hogyan kell elállítani ezt a könny-folyást, mert inkább fürödjünk egymás könnyeiben, mintsem pazarolni azt a pályaudvar vizelet-lehelletű peronján, tehát tudtam, hogy megmondom neki, hogy elzárjuk azt a könny-csapot, és legyen tiszta, száraz az a só-ízű világ, és inkább édes szőlőszemeket együnk egymás szájából, amikor ismét egymáshoz bújunk a közös emlékek újravetett fehér lepedőjén.

[winner]

07.

prince60: Egy okos asszony könnyei


Hamar lebukom. Tudom, mert egy perc és kiderül, hogy férfi ember vagyok. Férfi ember lévén pedig, az asszonyi könnyek szakértőjének is nevezhetném magam, akár. Ám, ennyire még én sem lennék bátor. Hiszen, mi férfiak, inkább csak látjuk azokat a könnyeket, érzékeljük, de honnan tudhatnánk azt, hogy igazán mi is az, ami abban a pillanatban előcsalta őket. Na ja, sejtéseink vannak, de semmi több. Különben is női könny, és női könny között is szakadéknyi különbségek lehetnek. Ott van például a lányom. Igaz, még csak nő-csíra volt, de már akkor, bakfis korában is nagyon jól tudta alkalmazni ezt a kifejezetten női praktikát. A sírást. Ezek voltak a krokodil könnyek, amelyeknek egy kéregtelen apai szív sosem tudott ellenállni. Bármit, -de higgyék el nekem- bármit el tudott érni nálam ezzel a tudományával. S ő élt is vele. Sokat gondolkoztam azóta ezen. Vajon, miként alakultak volna a dolgok, ha csak egyszer is megkeményítem magam, és hatástalanítom a fegyvertárának ezt a kellékét. Valószínű semmi. Minden ugyanúgy történt volna, mint ahogy amúgy is megtörtént. Azóta felnőtt nővé lett, és meglehetősen jól kormányozza élete hajóját. De nem csak ő volt ilyen leleményes. Még az asszony is be-bedobta ezt a cselt, akkor, ha valamilyen nagyobb horderejű kérdésben az ész érvei kevésnek bizonyultak. Mondok példát is. Mielőtt az ikreim megszülettek, közösen válogattunk a lehetséges nevek közül. Mivel ezekben az időben még nem tudhattuk, hogy egy fiú és egy lány a jövevény, ezért a variációk száma elég jelentősre duzzadt. Ő is választott két fiú és két lány nevet, és jómagam is. Mivel nem nagyon találtunk olyat, amelyik mindkettőnknek tetszene, ezért nyolc különböző névből, kalapból való sorshúzással próbáltuk meg eldönteni a kérdést.

Veszélyeztetett terhes lévén, az ötödik hónaptól a kórházban tartották. Az egyik látogatásom alkalmával, a rövid engedélyezett sétáját az osztály folyosóján ejtettük meg. Úgy intézte, hogy a névhúzás ceremóniáját is ott bonyolítsuk le. Olyan nagy volt a pocakja, hogy amikor megálltunk szusszanni egy kis időre, a falnak kellett támasztanom, mint egy biciklit, nehogy eldőljön. Elég szeretetre méltó, és sajnálni való képet festett ilyenkor. Persze egy kicsit groteszknek is láttam, de ezt sosem mertem neki bevallani. Nos, száz szónak is egy a vége, a sorsolás itt, a kórház falai között, pontosabban a folyosóján történt. Meglehetősen nagy izgalommal, de még annál is jobb kedvel láttunk neki a rituálénak. Nevek a kalapban, jól összeráz, aztán gyí neki! Döntsön a vakszerencse! Az első kihúzott név az én kiválasztott fiú nevem volt. Az arcomon elégedett vigyorral könyveltem el, az lesz amit én szeretnék. A második húzás is nekem kedvezett. Egy leszúrt ritzbergerrel egybekötött ugrással jeleztem, én, a hím-soviniszta, hogy no lám csak, mindig a férfinak van igaza. Nagy örömömben észre sem vettem, hogy a kedvesem -a vesztes- mennyire elkeseredett. Vigasztaltam volna én őt, de bizony vigasztalhatatlannak bizonyult. Egy röpke, bizonytalan mosolyt eresztett felém. Kedveskedve, rafinált arckifejezéssel egy újabb sorshúzást javasolt. Hivatkozva mindenre, ami ellen bár észérveim lettek volna, de állapotára való tekintettel ezeket fel sem sorakoztattam. Kényszeredetten ugyan, de engedtem a kérlelésének. Ekkor visszajött minden életkedve, és bizakodással telt ábrázattal összekutyulta a cetliket, és kezdetét vette az új ceremónia. A sors iróniája, -vagy hogy őszinte legyek, érzésem szerint igazsága- ismét engem igazolt. Újra az általam választott nevek kerültek ki a kalapból. Nem mertem örülni. Az arcát fürkésztem. Mereven nézett a semmibe. Ajkai színtelenné váltak. Kicsit meg is ijedtem, hogy rosszul lett, de nem rogyadozott, nem kapkodta a levegőt. Semmilyen jelét nem mutatta fizikai rosszullétnek. De a szemei...! Azok a hideggé dermedt szemek...! Te jó ég! Először egy kicsit nedvesek lettek, pont annyira, hogy jól láthassam rögtön zokogásba tör ki. Ettől függetlenül, akkor én még úgy gondoltam, hogy pusztán az is elég, ha a megnyugtatgatásába, megvigasztalásába kezdek. Tévedtem. Megérezhette, hogy ha most nem tesz semmit, abban az esetben maradnak azok a számára nem kívánatos nevek, amelyeket a születendő gyermekeinknek dobott ki a sors, azok, amiket én arany-kézzel kihúztam. Félretette hát minden eleganciáját, és kellő hanghatás kíséretében elöntötte arcát a záporesős könny-zivatar.
Mindenki minket bámult. Látogatási időben ez jelentős létszámot jelentett. A felénk vetett pillantások kétfélék voltak. Aki a nejemet nézte, az együtt érzően sajnálkozó volt, de aki rám nézett, annak a tekintetében ott virított a lesújtó megvetés. Zavarban voltam, és bár vétlen is, de majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Minden logikus magyarázatom, és ésszerű kísérletem, ami a megnyugtatására irányult, kudarcba fulladt. Egy megoldás maradt. Fel kellett adnom állásaimat, visszavonulót fújni, megadni magam, és lenne rá még talán száz meg száz kifejezésem, csak nem akarom ezzel húzni az időt. Halkan megkérdeztem, hogy mit szólna egy újabb húzáshoz. Huhuhú..., ez aztán olaj volt a tűzre! Könnyei, és elcsukló hangja között, csak annyit vettem ki a szavaiból, hogy úgyis megint nekem lenne csak szerencsém, akkor meg minek. Majd új lendülettel tovább keltette a feltűnést. Nem bírtam tovább sem a sírását, sem a bánatát, sem a vádló tekinteteket elviselni, ezért a felajánlásom a következő volt: -Nekem szívem azok a nevek is nagyon tetszenek amiket te választottál, úgyhogy ha gondolod, hívjuk úgy a gyerekeket, ahogyan te szeretnéd. S ő úgy gondolta. Így a célunkat mind a ketten elértük. Nekem sikerült őt megnyugtatni, ő meg olyan nevet adhatott a piciknek, amilyet akart.

Évek múlva egy beszélgetés során vallotta be, hogy már nem látott más kiutat arra, hogy miként befolyásolhatná másképpen a szerencsét. Mert csak nem gondoltam komolyan, hogy olyan ronda neveket adott volna a gyerekeinknek, mint amilyeneket én választottam? Kijelentése után hozzám lépett, egy anyáskodó simogatás, egy könnyed csók a homlokomra, s ím ezzel befejezettnek is tekintette az akkori események megvitatását.

Szeretem a gyermekeimet ezekkel a nevekkel is. Ma már el sem tudnám képzelni, hogy másképpen is hívhatnánk őket. De néhány kérdés örökre megmarad bennem, és kitartóan motoszkál az agytekervényeimen. Lehet, hogy az asszonynak tényleg mindig igaza van? S az is lehet, hogy a lányom ezt a különleges képességét az anyától örökölte? És vajon minden nő tudja ezt? Mindegy is.

Egy azonban biztos, azóta soha semmilyen fogadást, vagy sorshúzást az asszony ellen megnyerni nem tudtam.

[winner]

08.

szemilla: Egy asszony könnyei


Ánya órák óta ült a parton és a vizet nézte. A férfiak már mind hazatértek a vihar óta, de Dimitrijnek se híre, se hamva.
- Ez az asszonyok sorsa - csengett fülében anyja hangja. - Várni és bízni kell.
Ánya haragudott a tengerre. Haragudott, mert elvette tőle Dimitrijt.
- Nem kellene ma kimenned - jegyezte meg hajnalban, mikor az ennivalót csomagolta. - Vihar lesz, megleszünk akkor is, ha ma nem mész ki.
- Ki kell mennem - jegyezte meg a férfi szárazon. - Tudok vigyázni magamra.
Ánya ült a parton és azon törte a fejét, mi lesz, ha nem jön vissza Dimitrij. Miből fogja kifizetni az adósságokat? Miből fog megélni?
Egy pillanatra lesütötte a szemét. Csak ezért kell neki Dimitrij? Hogy ki tudják fizetni az adósságokat?
Eszébe jutott, kislánykorában mennyire szerette a tengert. Ráfeküdt a víz tetejére és szabad volt a hullámok ölelésében. Megbízott a tengerben, de az mégis elárulta őt. Elvette tőle Dimitrijt. Ánya csak most gondolt arra, hogy már jó ideje nem ment a tengerbe.
A távolban egy aprócska pont tűnt fel. Ánya szíve nagyot dobbant. Nem látta a hajót. Ledobta a szoknyáját és várt. Várta, hogy mit kell tennie.
Még mindig nem látta ki közeledik a part felé, de egyszer csak belevetette magát a vízbe és úszni kezdett az ismeretlen irányába. Minden karcsapással biztosabban tudta, hogy Dimitrij felé tart.
A férfi kimerült volt, szinte csak kapaszkodott a deszkába.
- Dimitrij! - kiabálta Ánya messziről. - Dimitrij!
Mikor mellé ért, a férfi ellökte magától.
- Hagyj! Kiúszom egyedül.
- Gyere, segítek! Kapaszkodj belém!
- Hagyj! Kiúszom egyedül - ismételte a férfi makacsul.
Ánya a férfi mellé úszott.
- Kapaszkodj a vállamba!
- Az istenért! Hagyj! - üvöltötte Dimtrij és dühösen csapkodni kezdte a vizet. A deszka kisodródott a férfi keze alól. Ánya megrémült.
- Kapaszkodj belém!
A férfi tovább csapkodott a kezével.
- Hagyj! Hagyj!
Ánya megpróbálta elkapni a kezét, de a férfi olyan erővel rántotta magával, hogy levegőt sem kapott, mikor a víz alá bukott. Mikor feljött, Dimitrij nem volt sehol. Néhány perc múlva ott lebegett a víz felszínén.
Ánya kivitte a partra, megpróbálta életre kelteni, de már késő volt.
Leült a partra és várt. Sírni szeretett volna, de nem tudott. A tengerbe vesztek könnyei.

[winner]

Kedves Fullos alkotók, versenyzők és szavazók!

A 02-05 heti prózaverseny végére értünk! Köszönjük a beérkezett versenyműveket, remek írások születtek!

8 alkotás érkezett 6 szerzőtől melyre 16-an szavazat érkezett.

A közönség szavazatai alapján az 5-ös számú próza fölényesen 12 szavazattal végzett az élen.
A zsűri pontjai alapján, a legtöbb pontot, 22,5-et, a ugyan csak az 5-s számú próza kapta, és ezzel a zsűri szavazatai alapján is ez a mű nyert!

A szerencsés nyertes tehát:

Prince60: Egy asszony, akinek csak egyszer láttam a könnyeit

Szívből gratulálunk kedves Zoltán a dupla győzelmedhez!

[winner]

A prózaverseny közönség szavazása:

cocko23: 5 6 7
Julliana : 3 5 7
imoen : 2 5 6
prince60 : 1 3 6
csitesz : 1 3 7
szemilla : 6 5 2

csak szavazók
szavathna: 5 8 2
naiva : 3 5 6
tamiska : 2 5 8
félix : 2 5 6
krita : 1 6 8
anyatka : 1 5 7
fényesi : 1 2 5
tavinárcisz: 2 5 8
sete : 2 7 8
MZ_PER_X: 5 7 3

Prózaverseny zsűri szavazása

1. cocko23 Egy asszony könnyei 13,5
2. Julliana könnyek 20,5
3. imoen Könnyeim 17,5
4. Julliana Sírás, könnyek 17,0
5. prince60 Egy asszony, akinek csak egyszer láttam a könnyeit 22,5
6. csitesz Vonat-könnyek 17,5
7. prince60 Egy okos asszony könnyei 19,0
8. szemilla Egy asszony könnyei 18,0

[winner]

A próza verseny végeredménye

Közönség szavazás:

prince60: Egy asszony, akinek csak egyszer láttam a könnyeit - 12
Julliana: Könnyek - 8
csitesz : Vonat-könnyek - 7
prince60: Egy okos asszony könnyei - 6
cocko23: Egy asszony könnyei - 5
imoen: Könnyeim - 5
szemilla : Egy asszony könnyei - 5
Julliana: Sírás, könnyek - 0


Zsűri szavazás:

prince60: Egy asszony, akinek csak egyszer láttam a könnyeit- 22,5
Julliana: könnyek - 20,5
prince60 : Egy okos asszony könnyei - 19,0
szemilla: Egy asszony könnyei - 18,0
imoen : Könnyeim - 17,5
csitesz : Vonat-könnyek - 17,5
Julliana : Sírás, könnyek - 17,0
cocko23: Egy asszony könnyei - 13,5