Elküldve: 2010 Szept 5 Vas 19:06 Hozzászólás témája: 36-39. heti prózaverseny
Kedves Alkotók! Itt az ősz és újra indul a vers és prózaverseny
Kedves Fullos alkotók! Az anonim vers és próza versenyek szabályai a következők:
– A versenyek anonim formában fognak zajlani, a művek beküldése és a szavazás tekintetében is.
– Négy hetenként 1 alkalommal kerülnek megrendezésre a próza és a vers kategóriában is.
– A művek az eredményhirdetés előtt nem jelenhetnek meg a Fullextra semmilyen felületén.
– A megadott témához kell kapcsolódniuk.
– Próza esetén, hossza kb. 80-100 sornál lehetőleg nem lehet több.
– A megadott témára 3 hét áll rendelkezésre a művek beküldésére, és 1 hét a szavazatok leadására.
– A győztes műveket a következő verseny végéig kiemelt helyen olvashatjátok a főoldalon,
– A versenyeken több művel is indulhat egy alkotó.
– A műveket és a szavazatokat is winnernek kell elküldeni privát üzenetben, a minden témakiírásnál megadott időpontig.
– Aki indul a versenyen, kötelező szavaznia, de függetlenül attól, hogy hány művel indul, csak egyszer szavazhat.
– A szavazat akkor érvényes, ha három különböző mű azonosítószáma szerepel benne, és a beküldési határidőt nem lépte túl.
– Önmagára nem szavazhat senki!
– Szavazásra minden tag jogosult egyszer, aki a verseny indításakor már regisztrált tag volt. Kivétel azok a tagok, akik a kiírás napja után regisztráltak, de az adott versenyre művükkel beneveztek.
– A résztvevőknek MINDKÉT KATEGÓRIÁBAN kötelező szavazni. Aki nem szavaz, az kizárásra kerül.
– Az a vers nyer, aki a szavazáson a legtöbb jelölést kapta, holtverseny esetén, a zsűri pontszáma dönti el melyik lesz az első.
– Az eredményhirdetés után a leadott szavazatok nyilvánosságra kerülnek.
– A közönség szavazása mellett egy állandó zsűri is dönt a versenyekben.
A zsűri tagjai:
Anna1955
Si
Lacoba
Végh Sándor
Hori
Jega
- Ők 1-5 pontig értékelhetik a műveket.
- Nem ismerhetik a szerzőket és egymás leadott pontjait.
- Az eredményhirdetéskor a zsűri összesített pontszámait is nyilvánosságra hozzuk.
Tehát négy hetente, 4 győztes mű díszítheti a főoldalt, mindannyiunk örömére.
Minden győztes automatikusan szerepelni fog a 2011 évben megjelenő antológiában.
Így nemcsak az Interneten, de nyomtatásban is olvashatják remek műveiteket!
Abban az esetben, ha egy szerzőnek 4-nél több műve ért el sikert az év folyamán, úgy az általa megjelölt 4 mű kerül be a válogatásba.
Kedves alkotók!
A 36-39. heti prózaverseny témáját Si adta:
Őszi szerelem
A műveket szeptember 26-a (vasárnap) este 8 óráig kérjük elküldeni winnernek privát üzenetben!
Szavazni szeptember 27-től október 3-a este 8 óráig lehet, szintén winnernek privát üzenetben, kötelezően az általatok legjobbnak ítélt három mű sorszámának megjelölésével.
Ne feledjétek, aki benevez a versenyekre, annak kötelező szavaznia, mindkét kategóriában!
01. Julianna: Megsebzett szív
Klári kinyitotta a fiókot, ahol az ékszereit tárolta és megdöbbenve tapasztalta, hogy az értékes ékszerek hiányoznak. Eltűnt az édes nagymamájától kapott nyaklánc, az arany karkötő, az értékes drágaköves gyűrűje, amelyek mindig kellemes emléket idéztek fel. A fiókban csak az értéktelen bizsuk maradtak meg.
Határtalan keserűséget érzett Klári. "Még eddig soha senki nem bánt el velem ilyen csúnyán". Először csak mereven bámult maga elé, de csak kis idő múlva tudott már keservesen zokogni. Nem is a pénz és az ékszerek eltűnése fájt legjobban, hanem az a tudat, hogy mélyen csalódott abban az emberben, akit szenvedélyesen megszeretett és úgy gondolta, hogy az érzések kölcsönösek.
Klári kinézett az ablakon. Sűrű sötét felhők takarták az eget. Esőre állt. Hamar beköszöntött a szomorú őszies időszak. Klárinak mostanában az időjárás sem kedvez. Nem érdemes ilyenkor sétát tervezni a parkba, ott Klári pihenni, olvasni szokott. A munkahelyi problémákon is ott sikeresen túl szokott lenni, rendszerint megnyugszik, és már képes is tervezni a következő napi tevékenységet. Azonban most ez a lehetőség nem adódik meg, sehogyan nem tud könnyíteni a lehetetlen lelki állapotán. Eszébe jutott Márti. Az egyetlen ember, akivel Klári meg tudja osztani lelki bajait. Hosszú próbálkozás után sikerült kapcsolatba lépni telefonon a barátnőjével.
- Mártikám drága, beszélni szeretnék veled, ugye ráérsz most?
- Nagyon örülök, hogy hallhatom a hangod. Most nem tudunk beszélgetni, azonban hétvégére leutazok hozzád, a férjem néhány napra külföldre megy.
- Ez nagyszerű! Máris jobb a kedvem. Nagyon-nagyon foglak várni!.
Márti péntek délután meg is érkezett.
- Mesélj, drága barátnőm, mi történt veled?
Klári részletesen elmondta, hogyan ismerkedett meg Gyurival. A férfi az utcán szólította meg Klárit és utbaigazítást kért. Klári készségesen segített neki eljutni a szállodába. Jóképű volt, mosolygós arcú ember. Sétáltak, beszélgettek Az első randi után Klári boldognak érezte magát. A válása után már vagy 5 éve, hogy senki nem bókolt és nem mondott neki ennyi dicsérő szavakat. Pár nap múlva Gyuri már nála töltötte az éjszakákat. Klárit teljesen levette a lábáról. És ez a férfi hirtelen eltűnt.
Klári most ismét keservesen zokogott, Márti csitítgatta.
- Édesem, felejtsd el azt a gazembert. Hibát követtél el, hogy nem tudsz semmit róla, így a rendőrség sem találja meg. Nem tehetünk semmit. De ne sírj, majd én felvidítlak, fogd fel, hogy az élet nem zárul le előtted.
Kis idő múlva a két asszony már vidáman tevékenykedett a konyhában, közben folyt a társalgás. Előjöttek a régi idők emlékei.
- Ki kellene mozdulni, elállt az eső, - mondták majdnem egyszerre.
Egy kis esti séta után úgy döntöttek, hogy megfürdenek és utána megnézik a régi fényképeket, albumokat.
Mikor levetkőztek a fürdőszobában, Márti szeme megakadt a Klári alakján. A barátnő szép vonalú alkata, bársonyos teste, szép keblei gyengéd érzelmeket váltottak ki benne. Valamilyen megmagyarázhatatlan bizsergést kezdett érezni. Márti teljesen más felépítésű volt. Sportos, erős és határozott nő. Mellei kicsik, de érzelmesek. Klári külsejében teljesen ellentétes minden. Nagyon nőies. Márti nézte és csodálta barátnőjét. Klári iránt mindig mást érzett, mint a többi lány iránt. Különös megmagyarázhatatlan vonzalom. Most megközelítette barátnőjét. Mellük összeértek. Nem szóltak egy szót sem, csak nézték egymást, mintha most fedeztek volna fel valami újat, izgalmast egymásban. Klári levegő után kapott, mert olyan hitelen elöntötte a testét valamilyen jóérzést kiváltó melegség. Ő hasonlót érzett akkor, mikor kicsi lány korában hozzábújt anyukájához az ágyban, és térdeit anyukája térdei közé tette. Csodálatos érzés volt, úgy érezte, hogy minden baj megszűnt számára e világon, és békésen el is aludt. Márti megölelte barátnőjét, mélységes szeretetet érzett Klári iránt, Klári pedig kinyújtotta testét, karjait magasba emelte és hagyta, hogy Márti ölelése lejjebb és lejjebb történjen... Ölelkezve aludtak el azon az éjszakán.
Márti és a férje egy időben tértek haza. Megörültek, mikor meglátták egymást. Már nagyon hiányoztak egymásnak. A fáradtságra hivatkozva, igyekeztek mielőbb ágyba kerülni. Másnap a férj megjegyezte: "Mártikám, csodálatos voltál az éjszaka, már régen volt veled ilyen jó!!"
Márti nem szólt semmit, csak boldogan mosolygott.
Legutóbb winner szerkesztette (2010 Okt 3 Vas 20:10), összesen 1 alkalommal
Még ma is ugyanúgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna. Mit tegnap? Ma! Mintha öt perccel ezelőtt éltem volna át újra a csodát, pedig nem épp mostani történet…
2003. augusztus 29-e olyan nap számomra, melyre emlékezni fogok akkor is, ha nyolcvan évesen a hintaszékből a szemüvegemen át fogom vidáman lesni, amint az unokáim a kutyával játszanak…
Tizenhét éves voltam akkor. Egy forró, nyári napon ismerkedtem meg Vele, de az első csók és az első közös program már közel járt a szeptemberi becsengetéshez…
Mivel akkoriban az Edda művek egy fesztivál keretén belül kis városkánkba látogatott, nem volt kérdés, hogy mivel töltsük augusztus 29-én az estét.
Időben összejöttünk jó páran, testvérem, unokatestvérem, két jó barátom, és legelsősorban Ő, Szilvi.
Azt hiszem akkor ez sokkal többet jelentett nekünk, mint egy koncert.
Nem az Edda volt számunkra a fő mutatvány, hanem „csak” egy újabb csodálatos alkalom arra, hogy együtt lehessünk.
És mi könyörtelenül ki is használtuk a kínálkozó lehetőséget, és kéz a kézben sétáltunk a koncert helyszínére…
Már besötétedett, amikor elkezdődött a műsor. Mondanom sem kell, népes társaság gyűlt össze akkor este.
Alig vártam, hogy „beinduljon” végre, és nem is okoztak csalódást a fiúk!
Szinte elszabadult a pokol – a szó pozitív értelmében – amikor rákezdtek az új album dalaira, melyeket én magam akkor már kívülről fújtam.
Szilvi is láthatóan nagyon élvezte a dolgot, ám alig fél óra elteltével eltávolodott tőlem és a színpadtól, majd leült egy padra, de még látótávolságban.
Természetesen mit sem törődve a tömeggel azonnal odaszaladtam hozzá:
- Mi a baj Kicsim? – guggoltam elé aggódva.
- Semmi – mosolygott rám kedvesen, miközben adott egy puszit a számra – Kicsit megfájdult a fejem ott elől, ezért jöttem el.
- Mit hozzak neked? Ásványvizet, teát? – érdeklődtem a kezét fogva.
- Nem kérek semmit köszönöm – mosolygott továbbra is – Te csak menj vissza, mindjárt megyek én is.
- Dehogy! – ellenkeztem – Nem hagylak magadra!
- De, tényleg menj csak vissza! – utasított szinte – Nincsen semmi baj, csak pihenek egy kicsit.
- Rendben, de azonnal jövök! – álltam fel – Hozok neked egy teát! – mondtam, s még mielőtt válaszolhatott volna már el is tűntem a szeme elől.
Megkerültem a tömeget, majd a büfénél vettem egy citromos teát.
Még félúton sem járhattam visszafelé, amikor felcsendült az új album egyik dala, amely a „Világ közepén” címet kapta.
Még az ének kezdete előtt lepergett bennem az egész szöveg, és azonnal tudtam: Ez a dal az Övé!
Odarohantam, és így szóltam:
- Kicsim, nagyon figyeld ennek a dalnak a szövegét – mosolyogtam.
- Miért? – érdeklődött kedvesen.
- Mert ezt a dalt neked küldöm. Ennél szebbet, igazabbat nem is mondhatnék, úgyhogy nagyon boldog vagyok, hogy elénekli az Attila – mondtam izgatottan.
Szilvi láthatóan elgondolkodott, én pedig ezúttal a színpad felé sétáltam, de előtte még így szóltam:
- Kicsit magam is zavarban vagyok, úgyhogy visszamegyek. Figyeld a dalt, és amint vége, jövök ide hozzád! – mondtam majd megcsókoltam.
A srácok odafönn rákezdtek, én pedig félig Szilvit néztem, ahogyan a szövegre koncentrál.
Természetesen a refrén volt a lényeg, hiszen mi mást mondhattam volna egy friss, egy hetes kapcsolatban egy olyan lánynak, akivel fülig egymásba szerettünk, minthogy:
„Ezért kérlek, még egyszer kérlek,
Hogy vigyázz a szívemre, mert félek,
Legyél csak Te és legyek én,
A Világ közepén, A Világ közepén…”
A dal elhalkulása után Szilvihez szaladtam, aki könnyes szemekkel a nyakamba ugrott, mint akinek nemhogy a feje nem fáj, de talán élete legszebb pillanatait éli át.
El tudjátok képzelni azt a boldogságot, amit akkor éreztem? Lassan már-már én sem hiszem el, hogy megtörtént, pedig de…
Azok után már a koncerttel sem foglalkoztunk, csak hosszasan ölelkeztünk, miközben másodpercenként szerelmet vallottunk egymásnak.
Mindezt követően egy felejthetetlen éjszakát töltöttünk el. Akkor aludtunk először együtt, a legelső alkalommal fedeztük fel egymás testét, miközben az utcai lámpa beszűrődő fénye szégyenlősen leste meg, milyen is az igazi szerelem…
Legutóbb winner szerkesztette (2010 Okt 3 Vas 20:11), összesen 2 alkalommal
Ahogy a mederből kiszakadni
akaró megsötétült cédrusok.
Csak ez a két sor volt azon a lapon, amit a bőrönd belső zsebében talált.
Maga sem tudta miért vette elő a szekrény aljából. Arra meg végképp nem tudott megválaszolni, hogy
miért veszi elő már kilencedik éve hetente legalább egyszer.
A folyó akkor sem volt más. A parti kis kocsmában akkor sem volt több a fény, és három hónapja, amikor ott járt, neki úgy tűnt, hogy a kancsal csapos sem változott semmit. Talán mintha többet cigarettázna. A hamutartónak használt hatalmas folyami kagyló gyöngyházfénye megfeketült az elnyomott csikkektől. A víz zavarosan lötykölődött a parti kövekhez. Apró ivadékhalak. Na ezek nem voltak akkor! Vagy csak nem vették észre. Pedig mennyi mindent láttak együtt! Egy kislányt - kezéből el nem engedve egy rojtosra harapdált zsebkendőt -, ahogy lassan félrehajlik és álmot nyílik apró szája. Szőke haja, mint megbomló aranygombolyag. Láttak egy koldust is. Mocskos volt rajta az élet. Az élet! Odalépett, ahová más is lépett, odanézett, ahová más is nézhetett, és ott érinthetett, ahová mások, többen, sokan, mindenki. Mégis senki volt. A templom kapujában állt, nem messze a kereszttől. A legtisztább a műanyagpohár volt a kezében. Némán tartotta. Egy gyerek szaladt oda, és beleejtett valamennyi pénzt. Anyja messziről figyelte. A napfelkeltét is látták egyszer. A hotelszoba ablaka egy vén házra nézett – nem volt több pénzük-, de az épület sarkánál egy cégértábla himbálózott. Arra csillant meg a nap. Nekik akkor abban a kis alföldi városban imbolyogva kelt fel a nap, valami pirosan-kéken, egy fodrászkellékeket árusító üzlet réztányérján. Egyszer, igen egyszer még Istent is látták. A férfi akkor már negyedik hete feküdt a kórházban.
Tudták a jövőt. Olykor belevörösödve felköhögött, majd vért köpött, nyirkos és savanyú volt a szoba. A nő megtörölte a férfi homlokát, lassan körbe az arcát. A fia! A fiának is pont ilyen kis göb van az állán! Akkor majdnem elsírta magát, pedig már rég nem tudott. Miért nem tudja a miértre a választ? Pedig könnyebb lenne elviselni ezt az egészet! Látogatás után sokáig állt a zuhany alatt. De a szagok ott maradtak valahol belül. A lelkében. Még ma is érzi. Azon a kora őszi napon a férfi egy picit elaludt. Az asszony néha arra vágyott, hogy bárcsak ne ébredne fel! Az utcán olyankor mindig keményen verte talpát a földhöz, hogy fájjon! Utált magában mindent, amit ez az állapot kihozott belőle. Utálta a gondolatait, a reménytelenségét, még a saját testét is undorral nézte. EGYSZER MEGROMLOK ÉN IS BELÜL! Ő is elaludt. Arra riadt, hogy valaki megérinti a kezét. A férjére nézett, akinek nyitva volt a szeme, és mosolygott. Az ajtó felé nézett, melynek üvegtáblája mögött éppen eltűnt egy árnyék. Reggel hívta az ügyeletes orvos, hogy nem kell bejönnie délután. Nincs kihez. Nem érzett semmit. A villamos ugyanúgy késett, a galambok ugyanúgy csipkedték a morzsákat, a tömeg is ugyanaz volt az aluljáróban. Hűvös és sötét volt az ősz. Arra gondolt, hogy ősz volt akkor is, amikor megismerkedtek. Baráti társaság, kis iszogatás, értelmiségi szócséplés, társasjáték, amiben párba kerültek. Úgy is maradtak tizenhat évig. A férfi gyakran mondogatta neki: „Asszonykám! A legtöbb ember a nyarat szereti, meg a tavaszt. Nekem az ősz a kedvencem! Nekem a te szemed az ősz ezerszínű csodája!” A kórteremben nyitva volt az ablak, az ágyban felállítva a matrac, a mosdó előtt a bőrönd. Papucs, pizsama, a szemüveg, és egy fénykép. A férfi, ahogy egyik karjával az ő vállát öleli, a másikkal a fiúkét. Mögöttük a komp, meg egy kiskocsma a parton.
Azt a verstöredéket befejezte, de csak úgy magában. Sohasem írná hozzá, pedig lehet, hogy ő úgy szeretné!
Ahogy a mederből kiszakadni
akaró megsötétült cédrusok.
Az élet csodáját akarjuk túlharsogni,
de egy dal, egy dal sohasem elég.
Legutóbb winner szerkesztette (2010 Okt 3 Vas 20:12), összesen 1 alkalommal
Csak egy pillanat kellett, már ott is állt mögötte észrevétlenül. Az érzés, ami akkor régen született a szívében - és lelkében maradt - most is boldoggá tette.
Boldoggá, mint azon a szüreti bálon, amikor megismerte. Gyönyörű volt. Nem is felejtette el, azóta sem. Meglátta, és beleszeretett. Julika is viszonozta az érzelmeit, és azóta is érzi azt furcsa remegést, mikor meghallja a hangját, vagy megérzi a gondolatait. Megismerkedésük óta, nekik minden ősz, örömünnepnek számított.
Hirtelen elöntötték az emlékek, de egy elmondhatatlan érzés hatalma leigázta..
Mintha a féltést, szerelmet, a bánatot összekeverték volna - és most a lelkében kavargott megmagyarázhatatlanul.
A nő mellett haladt, hallgatva a gondolatokat, ami a feleségében született. Karját a vállára tette, és asszony megérezte a jelenlétét. Olyan érzés támadt benne, mintha sürgetnék, .. ne sétáljon,.. menjen gyorsabban... nem értette…
- Drága párom! Suttogta. Tudom, érzem hogy itt vagy. Lassan öt éve, hogy egyedül maradtam. Azóta sem tudok, megnyugodni. Hiányzik a közelséged. A hangod, ahogy meséltél az unokáknak, viccelődtél a gyerekekkel, a nevetésed, suttogásod, az ölelésed…
Ekkor rohant végig az első szélroham, a fákkal szegélyezett úton, és hátulról neki szaladt Julikának. Az ég is beborult, és akkorát mordult, hogy összerezzentette. De nem gyorsított a léptein.
- Értem a sürgetést, de nincs semmi baj, legfeljebb megázom egy kicsit!
- Ne tedd ez velem, siess! Az életeddel játszol! Könyörgött a férfi.
- Tudod, már csak időm van, engem már nem sürgethet az idő.
- Siess, kérlek! Érzed hogy növekszik a szél, ...azonnal kitör a vihar.. csak az első házig kell eljutni a falu szélén, és megmenekültél. Ne akard még a halált. Jövőre lesz Vica unokánk eljegyzése.. az eső is zuhog …
- Tudod, jövőre lesz Vica eljegyzése. De én azt úgy sem láthatom. Elköltöztek a világ másik felére. Hetente telefonálnak, meg küldeni akarnak nekem repülőjegyet... De én nem megyek. Szeretem őket, de már nincs erőm Én már öreg vagyok hozzá. Egyedül lakom abban a házban. Te hiányzol nagyon. Hozzád szívesen repülnék...
Ekkor csapott le az első villám. Dühös sietséggel gyújtotta fel a szénakazlat. A férfi testetlen lelke megborzongott. Tudta, látta, ha a szeretett nő, nem éri el az első házat, vége az életének.. A következő csapás, az út menti vadgesztenyefát fogja választani – és ha ilyen tempóban haladnak, pont alatta lesznek.
Már nem tehetett semmit, az asszony a legrosszabbkor ért oda. Első pillanatban a nő azt hitte, álmodik. Nem értette az egészet. Előtte a férje állt mosolyogva, mellette egy fekete csuklyás alak, aki egymásra tette a kezeiket, majd hirtelen intett egyet, és köddé vált. Talán még a mosolyát is látni vélték.
Így lett teljes a boldogsága, és egy pillanatra sem bánta meg, hogy a viharban nem sietett. Mindig azt mondja, azóta is az ő örök Mihályának, ...az életemben utoljára jókor voltam, jó helyen.
Legutóbb winner szerkesztette (2010 Okt 3 Vas 20:13), összesen 1 alkalommal
Rettentően szegény családban nőttem fel. Apám, anyám kántortanítók voltak, de tízen voltunk testvérek, és vagy jutott ebéd vagy nem. Legtöbbször nem. Ruha, cipő is csak olyan, melyet már hat másik elviselt. Kislánykoromban ez nem nagyon érdekelt, inkább a könyveket bújtam vagy hallgatóztam mikor a nagyon vicceket meséltek. Később írni kezdtem mindenről, ami eszembe jutott, vagy mesélni a kisebbeknek. Nem kellett nekem meséskönyv, olyanokat találtam én ki, hogy könyvekben sem lehetett volna jobbat, szebbet. Minden mesém azzal végződött, hogy a királykisasszony férjhez ment és lett neki sok-sok gyereke és azok őt nagyon szerették.
Tíz gyerek mellett nem igen jutott egyéni szeretet szüleimtől...
Nagylánykodni kezdtem már, amikor megismertem Tamást. Akkor került a faluba, mint új tanító. Szép, magas, göndör hajú fiatalember volt, jó modorú és főleg nagyon szerelmes belém. Nem sok idő kellett nekem sem, halálosan beleszerettem. Egy év múlva eldöntöttük, összeházasodunk. Az én szüleim örültek is neki, mert ők is igen megszerették Tamás és családtagnak tekintették. Tamás szülei hallani sem akartak róla, ők nem azért taníttatták a fiukat hogy egy szegény lányra pazarolja életét...
Nem tudom, hogy éltem át azt a napot, amikor esküdött Tercsivel. Utána rám borult a szürkeség, nem is érdekelt semmi, senki.
Egy nap vendégek érkeztek, anyám egyik barátnőjéhez rokonok jöttek látogatóba és elhozta őket bemutatni. Jómódú parasztcsalád, habár fiaik elvégezték a gimnáziumot és mesterséget tanultak. Akkor ismertem meg Lacit. Elég rendes embernek tűnt, még kezet is csókolt, sőt, az apja is. Meg sem lepett, amikor pár hónap múlva megkérte a kezem. Anyám egyre erőltette a dolgot, jó helyre kerülsz, ott nem fogsz éhezni, megbecsülnek, szeretnek. Én nem szerettem Lacit, de olyan mindegy volt, kicsoda! Nekem csak Tamás kellett, és az az egy nem lehetett az enyém.
Az első évben még elég tűrhető volt a helyzet, habár ott laktunk Laci szüleinél. Dolgos emberek voltak az öregek, én magam sem ismertem a lustálkodást.
Előbb csak az volt a bajuk velem, miért "pocsékolom" az időt olvasásra. Utána apránként mindent rosszul csináltam. Panaszkodtak Lacinak. Ő előbb kivédett, talán remélve hogy mégis csak megszeretem egy nap. Megszületett az első gyerek, majd hamarosan a második. Mint a mesében, sok gyereket, majd lesz aki szeressen. Az igazi pokol akkor kezdődött, amikor harmadszorra is várandós lettem. Az öregek behívták Lacit a "tisztaszobába beszélgetni" A beszélgetéshez természetesen kellett a bor is. Addig, addig beszélgettek, hogy Laci berúgott.
- Minek neked ennyi gyerek? - ezzel jött ki.
- Miért ne? Talán nem szereted a gyerekeket?
- Ne feleselj, minek neked ennyi gyerek? Ki fogja ezeket eltartani? Te? Arra is lusta vagy, hogy ezeket rendbe tartsd! - és megütött. Majd még egyszer és még egyszer. A háta mögött volt anyósom, gúnyos mosollyal az arcán. És apósom két keze ökölbe, "üssed fiam, taposd ki a belét!"
Ezután majdnem minden nap részegen jött haza. Ütött engem is, a gyerekeket is, sokszor felborította az asztalt a vasárnapi ebéddel együtt. Pénzünk sosem volt, minden vas a kocsmai adósságokra ment.
Negyven éves korában szélütést kapott. Évekig ápoltam, gondoztam, ő csak ült ott és nézett maga elé. Többé nem ivott. Rászokott ő is az olvasásra, a mesélésekre, még beszélgetni is tudtunk, néha órák hosszat. Az én hajam már akkor is egész fehér volt, bevallom, el is híztam eléggé. És így, megőszülve, megöregedve egy nap mintha leforráztak volna, rájöttem, szeretem Lacit... Így, betegen, lenyugodva, messze a szüleitől és a pálinkától olyan ember volt, mint amit valaha régen álmodtam magamnak. Neki sajnos már mindegy volt, teljesen ki volt ábrándulva mindenből, mindenkiből.
Most itt ülök a szobában ezen a napfényes, szeptemberi délután. Kint az udvaron rengeteg idegen ember, valaki koporsót szögez és nekem is ki kellene menni, várnak. Csak azt nem tudom, hogy élhetek tovább nélküle...?
Legutóbb winner szerkesztette (2010 Okt 3 Vas 20:13), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2010 Szept 26 Vas 9:32 Hozzászólás témája: Re: 36-39. heti prózaverseny
06. Ágnes: Nem lehet elég korán…
Az őszi napfény végig simogatta a kertet. A szellő belekapaszkodott az illatokba, és vidám táncot járt velük. Két gyerek – Évi és Dani – boldogan üldögéltek az almafa ágain. Hol máshol lehetne? Így a felnőttek látták is őket, meg nem is. Hét és kilenc évük derekán, már komoly dilemma előtt álltak. Valami olyat éreztek egymás iránt, ami ismeretlen érzés járta át a lelküket, és megmagyarázhatatlan volt számukra.
Dani boldog volt, hogy foghatta a lány kezét, és azért könyörgött magában, hogy sokáig így legyen. Évi is boldog volt, hogy a fiú megfogta a kezét, és azért könyörgött magában, hogy sokáig így legyen. Mikor egymásra néztek, szinte egyszerre mondták: – olyan jó, hogy fogod a kezem. Ezzel a rövidke mondattal mindent elmondtak egymásnak. Tudták, egyformán éreznek.
A szülők barátok voltak, és gyakran összejártak. Így mindig tudtak találkozni. A baj akkor kezdődött, mikor Dani édesapjának külföldre kellett mennie, és vitte a családját is. Mindenkinek fájdalmas volt a búcsú, de a gyerekeknek leginkább. A fiú szívet faragott, és ezt adta emlékül. Cserébe egy fényképet kapott, a hátuljára egy szív volt rajzolva. Egy pillanatra találkozott az ajkuk. Ez az első csók, gyönyörű volt, és az emléke mindig beragyogta a napjukat.
Teltek az évek, és ők őrizték a másik ajándékát. Tíz év is eltelt, és nem tudtak semmit a másikról. Ez idő alatt egy másik városba költöztek, de itt is kertes házba. Az ősz itt is ugyan úgy megidézte az emlékeit. Szerette nagyon ezt az évszakot, de azóta jobban. Mikor szülei bejelentették, hogy a baráti házaspár haza költözik, egy pillanatra elállt a lélegzete, még a szülőknek is feltűnt.
Édesanyja magához húzta a fejét, és azt súgta a fülébe.
– Remélem nem ér csalódás – Belesimult a karjaiba, és azt kérdezte:
– Eljönnek?
– El bizony! Dani telefonált néhány perccel ezelőtt. És szinte csak rólad kérdezett.
Egy év múlva, mikor kiléptek a templom ajtaján úgy érezték nincs náluk boldogabb ember a világon. És az ősz szebb volt, mint valaha. Végtelenül szép.
Legutóbb winner szerkesztette (2010 Okt 3 Vas 20:14), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2010 Szept 26 Vas 15:39 Hozzászólás témája: Re: 36-39. heti prózaverseny
07. naiva: A tóparti pad
Vivi hanyagul a sáros fűbe dobta az iskolatáskáját és feltelepedett a tóparton álló régi pad támlájára. Zsófi egy pillanatig tétovázott, majd felült ő is. A két tini lány nyalókát cuppogtatva csacsogni kezdett. Gyengén sütött a gyérülő lombokon át a szeptemberi nap a fák között megbúvó, félreeső pad támláján kuporgó fiatalokra.
– Megint suli! Hogy én ezt mennyire utálom! Kati néni ma tiszta hülye volt! Első nap feladott egy csomó leckét!
– Én nem bánom hogy újra szeptember van! Így megint együtt lóghatok veled az órák után!
– Na ja…. És tanulhatunk ezerrel, mert anyám nem enged el hétvégén sehova, ha rossz jegyet kapok! Jajj, Zsófi! Meséltem már Norbiról?
Zsófi lebiggyesztette a száját.
– Nem, nem meséltél. Bepasiztál a nyáron?
– Így is lehet mondani! – mosolygott sejtelmesen a szőke, huncut szemű lány – Csak néhányszor találkoztunk, de istenien smárol! Állandóan smároltunk!
– És jó volt?
– Jó-e? Fenomenális! Még a blúzom alá is benyúlt… Basszus, majdnem AZ is megtörtént..
– Az? – nézett rá tágranyílt szemekkel Zsófi.
– Az! Igen, az! De elutazott, ő itt csak nyaraló vendég volt. – Vivi vidáman nyalogatta tovább a nyalókát. – Ma a Petyával szemeztem egész föci órán! És te? Neked semmi nem jött össze a nyáron? – nézett barátnőjére.
– Nem igazán… – nyögte ki a lány. – Tudod, nekem még mindig a Tomi tetszik.
– Jesszus, akkor te még mindig nem csókolóztál!
Zsófi mélyen elpirult. Lehajtotta a fejét.
– Nem. Talán soha nem is fogok… Ki a fene akarna megcsókolni engem?
– Előbb - utóbb te is fogsz! Olyan nincs, hogy valaki soha ne csókolózzon életében!
Hirtelen leugrott a padtámláról.
– Itt az alkalom! Jön a Tomi!
Zsófi, ha lehet, még pirosabb lett, és egész picire szeretett volna összezsugorodni, láthatatlanná válni. Ám barátnője már ráncigálta is a fiút a padjuk felé.
– Tomikám, Zsófi nagy bajban van! Nem érti a ma feladott matek házit. Ugye segítesz neki? Kérlek, kérlek, kérlek! – esdekelt a fiúra emelve ártatlan nagy szemeit. Tomi és Zsófi zavartan nézték egymást, majd Tomi félszegen bólintott.
– Bocsi, nekem mennem kell zongoraórára! Holnap a suliban talizunk! Császtok!
Tomi esetlenül huppant le Zsófi mellé, hosszú lábait nem tudta hova tegye.
– Nálad van a matek füzet? Szívesen segítek. Mit nem értesz? – kérdezte végül kedvesen. Zsófi teljesen össze volt zavarodva. Ez a Vivi teljesen hülye! Hiszen érti a matekot, semmi baja vele, és most idecitálta Tomit! Mi lesz ebből?
– Értem a matekot… – mondta végül csendesen – Vivi összevissza beszélt! Csak azért rángatott téged ide, hogy… mert… Mert én még sosem csókolóztam, és…
Tomi meghökkenve pillantott rá. Nem tudott hirtelen mit kezdeni a lány szavaival. Nézte a tóra hajló fűzfák közt átszűrődő őszi napfényt, a tavon úszkáló vadkacsákat, a felhőtlen kék eget. Régóta tetszett neki Zsófi, buta lenne, ha most kihagyná a helyzetet. De hiszen még ő sem… Soha, senkivel nem csókolózott. Krákogott egyet, frappáns megjegyzésen gondolkodott.
– Ez nem probléma! Abból is korrepetálhatlak!
Zsófi felugrott a padról, de a fiú visszarántotta. „Most vagy soha!” – gondolta és magához szorította a reszkető lányt. Szájuk lassan egymásra talált, testükben a feszültség felengedett, és a sokat látott tóparti pad újabb első csóknak lett a színhelye.
.................................... * * *
Zsófi és Tomi már a tó másik partján sétáltak kéz a kézben, mikor a megüresedett padra egy középkorú, jóképű férfi ült le. Aktatáskáját maga mellé tette és felváltva nézegette az óráját, és a pad felé vezető kis ösvényt. Hamarosan feltűnt egy elegáns nő a fehér murvával felszórt úton. Sietett, és időnként zavartan körbenézett. „Mint egy riadt őzike” – gondolta a férfi miközben ellágyult tekintettel figyelte a nő közeledtét. Felállt.
– Szia drága kincsem! – suttogta, és önkéntelenül át akarta ölelni. A nő ellökte magától.
– Ne bomolj! Megláthatnak! – szemeiben idegesség bujkált, mozdulatai riadtak voltak.
A férfi felsóhajtott.
– Kevés az esély, hogy ekkora városban éppen erre sétál egy ismerősöd, és pont ezt az eldugott padot lesegeti! Nagyon kívánlak kicsim!
A nő halványan elmosolyodott.
– Tudod, hogy én is! Nagyon! De nem szeretem a veszélyes szitukat… Ha a férjem megtudja…
– Nem lesz semmi baj… Ülj mellém, had érezzem a tested melegét… csak egy kicsit!
Leültek egymás mellé, amilyen közel csak tudtak és mertek.
– Muszáj volt találkoznom veled! Nem bírnám ki péntekig! Úgy örülök, hogy eljöttél! Milyen napod volt?
– Szokásos idegbaj az irodában… De amikor eszembe jutottál, mindig mosolyognom kellett!
Szeretnék mindig, minden pillanatot veled tölteni! Nem szeretek hazamenni… nem szeretem a férjem! Csak Téged! Miért nem lehetünk mindig együtt? – a nő hangja keserűen csengett, érezte, hogy a kérdése költői.
A férfi átölelte a vállát, és ő már nem tiltakozott. Sok éve tartott titkos viszonyuk, de még mindig feltámadt bennük a vágy egymás közelségétől. Csillogó tekintetük összefonódott, megszűnt körülöttük a világ: az elsárgult levelek lassan peregtek a csupaszodó fákról, a lemenő nap ezer színben ragyogtatta fel az őszi tájat. Ám ők ebből semmit nem láttak. Kezük egymásra kulcsolódott. A nő már nem bánta, hogy a férfi megcsókolja. Szenvedélyesen viszonozta, már az sem érdekelte, ha valaki meglátná őket.
– Szeretlek! – hajtotta fejét a férfi széles mellkasára.
– Én jobban! – vágta rá a férfi.
– Nem, nem! Én jobban!
Nevettek, majd csend telepedett köréjük. Szavak nélkül élvezték egymás közelségét. A férfi gyengéden simogatta a nő haját. Valahonnan füst szagot hozott a feltámadó enyhe szél. Égetik az avart. A szomorúfűzek a tó felszínét borzolták, finoman hajladoztak a szélben.
A férfi és a nő fázósan még közelebb húzódott egymáshoz.
– Menjünk! Vár ránk a kis szobánk a panzióban! – suttogta a férfi.
A nő bólintott. Nem tudta mit fog majd mondani a férjének, de a sürgető vágy erősebbnek bizonyult félelménél. Elindultak egymás mellett, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, hogy aztán pár órára övék legyen a boldogság, és a tudat, hogy bár sorsuk nem engedi, de ők összetartoznak. Örökre.
Az öreg pad árván maradt a lassan leszálló, hűvös őszi alkonyatban.
..................................... * * *
– Józsikám, óvatosan lépjél, olyan egyenetlen ez a murvás út! Vigyázz, nehogy megcsússzon a botod a köveken!
A idős asszony gyengéden fogta férje könyökét, irányította tétova lépteit. Mióta agyvérzése volt, a jobb lábát nagyon húzta, és bizony az emlékezete is akadozott. Nem volt könnyű mostanában az életük, de Irén hálás volt, hogy legalább megmaradt neki a párja.
– Mindjárt ott leszünk! Kicsit lepihenhetsz! – nógatta az öregembert.
Őszi délelőtt volt, a reggeli köd már felszállt, de a fű még harmattól csillogott a tóparton. A nap sugarai melengetőn simogatták a fák között megbúvó kis pad felé lassan lépkedő öregeket.
– Leülnék… – szólalt meg Józsi bácsi
– Megérkeztünk kedvesem! Tedd le a botodat és már le is csücsülhetsz! – csivitelte Irén.
Az öreg nehézkesen ereszkedett le a padra, és úgy nézett körül, mint aki soha nem járt errefelé.
– Hova hoztál Te asszony? És hol van a mi Erzsink?
Az öregasszony testtartása görnyedtté vált.
– Most jövünk tőle Józsim. Erzsikénk már a temetőben pihen. Nem emlékszel? Három éve elvitte a rák… – zsebkendőt vett elő és megtörölte a szemét.
Józsi bácsi nézte a tóparti fűzfákat, arcát elöntötte a mosoly.
– Beszélsz butaságot! – mordult az asszonyra. – Nemrég még itt tologatta a babakocsiját a kis cserfes, mi meg mögötte sétáltunk büszkén…
– Józsim, az már legalább ötven éve volt… Régi szép idők! Minden vasárnap eljöttünk ide mise után, a tópartra. Emlékszel? Ez a pad már akkor is itt állt. Leültünk, és gyönyörködtünk a szöszi kis Erzsikénkben… Játszott a virágokkal, köveket dobált a tóba, kergette a galambokat…– Irén mosolyogva nézett a múltba.
– A kék pöttyös ruhád volt rajtad. – szólt rekedten a férje.
Az öregasszony meglepetten felkapta a fejét.
– Te emlékszel a kék pöttyös ruhámra? Ó, az volt a kedvencem!
– Tudom. Abban voltál Prágában is. – mélázott el az öreg.
Irén megint magába roskadt.
– Mi sosem voltunk Prágában Józsim… – suttogta, inkább csak magának.
Örege már szinte semmire nem emlékszik, időnként vannak csak tiszta gondolatai. Most is csak ül, és kifejezéstelen arccal néz maga elé. Megsimogatta mozdulatlan, eres kezét.
– Sokat ültünk itt Józsim… Mikor udvaroltál, ide jártunk titokban csókolózni. Ezen a padon csókoltál meg először! – kuncogta el magát az öregasszony. – Később a pici lányunkkal jártunk ide. Most megváltozott itt minden, csak a pad a régi… A földes utat felszórták fehér murvával, és nézd, menyi - mennyi virágágyást ültettek! Az a szobor is új! És a környező házakat is felújították. Van itt egy játszótér is, ami a mi időnkben még nem volt…
– Éhes vagyok! – motyogott Józsi bácsi.
Irén felsóhajtott. Szeretett volna még itt üldögélni picit. Emlékezni arra az időre, mikor még mindketten egészségesek és boldogok voltak. Mikor még élt Erzsikéjük… Mikor itt csókolóztak Józsival a padon, fiatalon, szerelmesen.
– Segítek felkelni, induljunk Józsim! Tegnapról maradt még töltött káposzta. Tudod, a kedvenced!
Nehézkesen felsegítette élete párját, és elindultak egymást támogatva a délelőtti gyenge fényben.
Az öreg pad támlájáról könnyként hullt alá egy reggelről ottmaradt harmatcsepp…
Legutóbb winner szerkesztette (2010 Okt 3 Vas 20:15), összesen 2 alkalommal
Elküldve: 2010 Szept 26 Vas 15:51 Hozzászólás témája: Re: 36-39. heti prózaverseny
08. Julianna: Barbara
Lábai botladoztak, céltalanul járkált a sárga levelekkel borított park területén, mintha itt találná meg azt, ami összeköti őt a kellemes emlékekkel. Próbálta felidézni Barbi arcát, tekintetét, azonban ez most nem ment. Nélküle ! Hogyan is lehet így élni tovább? Ha tudna sírni, talán könnyebb lenne. Csak ő férfinak született, a sírás nem megy olyan könnyen, mint a nőknek...
- Hogyan ismertem meg Barbarát? Mint a levelező tagozaton végzős diák a városi könyvtárban válogattam anyagot a szakdolgozatomhoz. El voltam merülve a jegyzeteimbe, a szakirodalomba, de egyszer csak megpillantottam Őt. Attól a perctől a szak dolgozatommal már nem haladtam megfelelő ütemben. Akaratlanul a lányon legeltettem szemeim. Szép és kedves arca, derékig érő hullámos barna haja, különösen csinos alakja. Közelemben lévő polcon rakosgatta a könyveket. Fellépett a létrára, és a szemem megakadt a csípőjén, és nekem azonnal végem lett. Minden alkalommal lázban voltam, mikor közelítettem az olvasó teremhez. Gyakori látogatója lettem az olvasóteremnek. A lány már megismert, mosolygott rám, mikor meglátott és készségesen segített az irodalom kiválasztásában. Nagyon lelkiismeretes könyvtáros volt. Ki tudja, meddig tartott volna ez az állapot, de egy hirdetés felkeltette a figyelmemet. A városi könyvtár színházi látogatást szervezett a fővárosba. Az is kiderült, hogy Barbara is jelentkezett a kirándulásra. Természetesen, én is feliratkoztam. Ott Budapesten jöttem össze közelebb Barbarával, és ezzel elkezdődtek a határtalan boldogságom percei, napjai.
- Barbara viszonozta érzéseid?
- Természetesen, tökéletes harmónia volt közöttünk. Májusban összeköltöztünk és szőttük a terveinket. Esküvő, többgyermekes család. Csodálatos nyarunk volt. Néhány nap a Balatonnál, a szüleinknél falusi körülmények közt, erdei séták. Augusztusban Barbi kórházba került magas lázzal, rosszulléttel. Néhány nap múlva rendbe jött és hazajöhetett. Másnap már a könyvtárban dolgozott. Ott váratlanul szédülni kezdett és kénytelen volt hazajönni. Ugye emlékszik, mint közvetlen munkatársa maga kísérte akkor haza?
- Igen, nagyon rosszul volt akkor Barbika.
- Attól kezdve köhögött, rohamosan fogyott. Egy hónap múlva ismét kórházba vitte a mentőkocsi. Ijesztő diagnózis, kemoterápia. Drágámat csak néhány napra engedték időnként haza. Minden reményem a tüdőkórház volt. Reménykedtem, hátha ott meggyógyítják. November elején felhívott az orvosa, közölte, hogy sürgősen menjek be, mert kritikus a helyzet. Ész nélkül rohantam. Éjszaka Barbarának szörnyű fájdalmai voltak és erős hatású gyógyszert kapott, mélyen elaludt. Mikor megérkeztem, akkor is aludt. Nem sikerült felébreszteni, és beszélni sem tudtam már többet vele. Nehéz volt a légzése, csakúgy kapkodta a levegőt.
Tibor átölelte Barbit, becézgette. "Térj vissza hozzám, drága csillagom!". Törölgette az arcát, száját. Megragadta kedvese kezét, mintha nem akarná elengedni. Még megölelhette, még az övé volt a Barbikája. De nem sokáig. Az éjszaka távozott a kedvese örökre, az árnyék nélküli világba
Temetés után Tibor a parkba ment, ahol nemrég még ketten sétáltak és élvezték a szép nyári estéket. Akkor még nyár volt, a levelek sem hevertek megsárgulva. Csodálatosan szép volt akkor minden. És most itt van ez a könyörtelen évszak. Tibor lelkében is most tükröződött ez a lehangoló őszi hangulat. Megörült, mikor meglátta a közeledő Margitot, Barbi munkatársát. Neki elmondhatta szerelme történetét, jólesett kimondani, mennyire fáj a legdrágább kincs elvesztése. Férfi létére végre sikerült sírni is, máris könnyebb lett... A sárga levelek tovább hulltak, a szél pedig kavargatta. Kezdett esteledni, hidegre fordult az idő. Tibor és Margit csendben hazaballagtak. Tudták, hogy ezután másképp lesz minden. Tibor társa nélkül, Margit kedves barátnő és koleganő nélkül...
Legutóbb winner szerkesztette (2010 Okt 3 Vas 20:16), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2010 Szept 26 Vas 17:52 Hozzászólás témája: Re: 36-39. heti prózaverseny
09. Cocko23: Nyár-őszi szerelem
Az esőtől duzzadó június után végre megérkezett a várva várt napsütés. Aranylón szárította fel a múlt cseppjeit a földről a hirtelen jött forróság, és az emberekbe valami furcsa mozgolódás iránti vágy költözött. Menni! Szaladni a természetbe, a napfénybe, a boldogságba!
Klárát is feldobta az érzés. "Végre nyár van! Hamar ki kell találnom valamit!" - gondolta, és huppant is a számítógép elé. Nem sokkal később már egy virtuális levél körözött az országban, melyben a lány szétszóródott barátait invitálta egy Balaton parti hétvégére. Az ötlet két hét múlva valósággá változott: mosolygós, vidám fiatalok verték fel sátraikat egy Balaton parti szőlőhegyen.
Klára régóta magányos volt, annak ellenére, hogy évek óta párkapcsolatban élt. A barátokkal töltött hétvégék töltötték fel a hétköznapoktól megszürkült életét. Most is izgatottan várta a barátaival töltött perceket, akik egy számára ismeretlen fiút is elhívtak magukkal: Ákost a Velencei-tóról.
Forróságot hozott a július magával, az égen napokig felhőt sem lehetett látni, csak szikrázó, vakító sárga napsütést. A fiatalok igyekezték minden percét kihasználni a jó időnek: strandoltak, bicajoztak, órákat beszélgettek tábortűz mellett a csillagos ég alatt.
Az új fiú kifejezetten szimpatikusnak tűnt Klára számára. Ákos gyakran kereste a társaságát, igyekezett minden helyzetben körülötte maradni. Klárán megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá, ha a fiú közelébe került. Ő maga sem értette igazán, miért jött zavarba, ha a fiú tekintete olykor megakadt arcán. Néha még bele is pirult a számára új helyzetbe. Később azon kapta magát, hogy a strandon a fiú izmos hátát pásztázza. „Micsoda hát! Igazi delta, kidolgozott felsőtest, melyet barnára festett a nyár ecsetje. És ahogy felugrott a vízben a frizbiért! Hihetetlenül sportos fiú!" – merengett magában, és nyilvánvalóvá vált, hogy teljesen elvarázsolta őt az új jövevény.
A varázslat még tovább fokozódott, amikor a fiú felé nyújtotta a naptejet. „Bekenhetem a hátát! Megérinthetem!” –cikáztak a lány fejében a gondolatok, és mosolyogva nyúlt a flakonért. Rajzolt valamit a fiú aranybarna hátára a hófehér krémmel, majd elmaszatolva a rajzot lágyan elkente a fiú hátán. Izgalmas játék vette kezdetét. Játék, melyben nem a szavak, hanem az ujjak beszélnek.
Kis idő múlva a naptejes flakon gazdát cserélt, és a cseppek rajz formájában már Klára hátán körvonalazódtak. Ákos elmaszatolta, ahogy nemrég még Klára tette mindezt fordított helyzetben, és lassan elkente a melegtől olvadó krémet a lány hátán. Forróság volt. A nap tűzött, de a fiú érintései még melegebbre izzították a levegőt. Ujjai lassan végigkúsztak a lány sima nyakán, a tarkón kicsit beletúrva a lány hosszú, sötétbarna hajába. Valami nagyon különleges érzés kerítette hatalmába Klárát, valami nagyon régen elfeledett, valami nagyon izgalmas érzés. Nem akarta, hogy vége legyen. De aztán elszégyellte magát, hiszen otthon őt várta valaki. "Vár?" Tette fel magában a kérdést. "Hiszen még egy üzenetet sem küld, még csak fel sem hív, hogy mi van velem." Igyekezett mentséget találni magának, hogy tulajdonképpen semmi kivetnivaló nincs abban, ami most őbenne zajlik. Végtére is mindez csak álmodozás. „De milyen édes!” Még percekig érezte a fiú kezét a testén, amit hamarosan a zuhany jéghideg cseppjei oldottak le bőréről.
A hétvége hamar véget ért. A mozdony berobogott az állomásra, és már csak a gyors felszállásra volt idő. A barátok felültek a vonatra, Klára pedig egyedül maradt a hétfőtől visszatérő szürke hétköznapjaival.
Nem tudta kiverni fejéből a fiút. Nem tudta elfeledni tekintetét, a beszélgetéseket, azt az izmos felsőtestet, és az érzést, amit a forró érintések váltottak ki belőle. „Nem lehet, hogy csak ennyi volt! Nem lehet itt vége!” Pedig a köztük lévő távolság azt súgta a fülébe, hogy nincs realitása ennek az új érzésnek.
Visszatért hétköznapi életébe, nappal dolgozott, este pedig párjával unalmas műsorokat néztek a tévében. Munkahelyén folyamatosan az e-maileket böngészte, várva a fiú üzenetét. És Ákos írt. Eleinte semmi különlegeset, pusztán hétköznapi üzeneteket, majd egyszer csak meghívást küldött a Velencei-tóra, amit közösen szerveztek az ottani barátok, viszonzásként a Balatoni hétvégére. Klárát teljesen felvillanyozta a tudat, hogy újra találkozhat Ákossal. Boldog volt. Mosolygott, nevetett, és már alig várta, hogy a Velencei-tavon legyen.
Amikor elérkezett a várva-várt nap, munka után Klára beült az autóba, és meg sem állt Agárdig. Az úton hangosan szólt a zene, végig énekelt. Élvezte az utazást, a szabadság örömét, és az ismeretlent maga előtt. Nem volt kérdés számára: akarja Ákost, teljes valójában.
A barátok már várták Klárát, ő hiányzott csak, hogy indulhasson az önfeledt hétvége. A tópart, a langymeleg nyári este, mind-mind tökéletes kellékei voltak a hangulatnak. A napkorong kezdett nyugovóra térni a túlpart hegyei mögött, rózsaszín hidat rajzolva a szürkészöld víztükörre. Mint valami mese, olyan volt a pillanat. Tökéletes nyugalom, tökéletes boldogság.
A fiatalok megmártóztak a tóban, egy pohár jagerrel koccintottak az előttük álló hétvégére, és a part menti szabadtéri diszkóban folytatták a mulatozást. Valahogy mindig úgy alakult, hogy Klára automatikusan Ákos mellé került akár fotózásról, akár láblógatásról volt szó. Nem történt ez másképp a táncparketten sem. Először csak egymás mellett táncoltak, majd együtt, míg végül azt vették észre, hogy mindenki eltűnt a barátaik közül, csak ők maradtak ketten a zenével, és a zenére táncoló ismeretlen tömeggel. Nagyon meleg éjszaka volt. Igazi nyári életérzés. A zene, ők ketten, és az izgalom: Lesz-e folytatás?
A tánctól kimelegedve Klára egy mosdóra vágyott, ahol felfrissíthette arcát. A fiú elkísérte. Nézte, ahogy a lány arcán lepereg a víz, és nem is számított rá, hogy Klára minden előzetes jel nélkül az ő arcát is lelocsolja. Hirtelen érte a jéghideg érzés, és mire feleszmélt, Klára újabb maroknyit zúdított nevetve felé. Ákos elmosolyodott, majd Klára mögé állt, hogy a lány ne tudja menekülőre fogni a dolgot, és egy jó nagy adag vízzel megmosdatta arcát, majd a nyakát. Jéghideg volt a víz, szinte sistergett a lány forró bőrén, aki lehunyt szemmel élte át a pillanat minden mozzanatát. Nekidőlt a fiúnak, és hátranézett, fel egyenesen az arcába. A fiú megcsókolta. Rég várt pillanat volt ez. Heteken keresztül érlelődött bennük, és végre megtörtént. Beszűrődött néhány kósza ajtócsapás hangja, de látva a párt, az emberek hamar odébbálltak.
Senki nem tudja mennyi időt tölthettek odabent, de kifele menet a barátok kétségbeesett arcával találkoztak! "Jön a vihar!" Valóban vihart jósoltak, de a villámok még nagyon távol cikáztak az égen. Ákosnak esze ágában sem volt haza indulni, inkább kézen fogta Klárát, és egyenesen a tó felé vették az irányt. Enyhe szél rázta a fák lombjait, mindenki menekült a közelgő vihartól félve. Ákos megnyugtatta a lányt, hogy ne féljen, a vihar még legalább 50 km-re van tőlük. Ákos okos fiú volt, értett a meteorológiához. A lány hitt neki.
Megmártóztak a tóban. A fiú felkapta, ölébe vette Klárát, majd megcsókolta. A víz meleg volt, hullámai néha arcukat is elérték, majd apró cseppekben gurultak vissza a tóba. Hallani lehetett a víz csobogását, ahogy megtörik a parton, és a fák halk zúgása válaszolt rá a vihart jelző szélben. A dagadó hold bújócskát játszott a felhőkkel, és néha egy-egy felvillanó villám fénye törte meg a sötétséget. Tökéletes pillanat volt. Mintha egy romantikus film főszereplői lettek volna.
Majd a szél egyre erősebbé vált, és dörgések figyelmeztették őket, hogy ideje indulni. Az úton szinte méterenként megálltak egy csókra, amit aztán percekig tartó forró csókolózás követett. Felejthetetlen éjszakát töltöttek együtt. És a hétvége további pillanatai is tökéletesen alakultak.
A búcsú pillanatai azonban hamar elérkeztek. Nehéz volt elköszönni. Ölelések, vége láthatatlan csókok tartották vissza Klárát az indulástól. De menni kellett, hiszen 75 km út állt előtte, és már éjfélre járt.
Reggel várta őt a munka, és a mindig szürkének induló hét végre nem is volt olyan színtelen. Elvarázsolt hangulatában lebegve, tele reményekkel az új érzést választotta. Szakítva régi párjával, a szürke hétköznapokkal, letért a megszokott kitaposott útról, és új irányba fordította életét.
Felvillanyozta az új érzés, az ismeretlenből előbújó lángolás. Szinte minden percét lekötötte a szerelem, mely szikrázó napsütést hozott életébe. Rengeteget kirándultak Ákossal, bejárták kerékpárral a Velencei-tavat, repültek együtt Sopron felett, motoroztak a Balatonon, vagy csak beszélgettek hanyatt fekve órákat az égbolton úszó felhőkről, igazi élmény dús nyarat varázsolva ezzel egymás életébe.
Egyik hajnalon azonban Klára érdekes üzenetet kapott telefonján régi szerelmétől, amelyet egyre több hasonló követett. A régi kedves új esélyt kért a lánytól, belátva, hogy az ő viselkedése vezetett régi kapcsolatuk megszürküléséhez. Klára nem számított rá, hogy a régi szerelem visszatér a múltból. Szomorúság lett úrrá rajta. Nem hitte, hogy bármi is megváltozna, ha új esélyt adna neki, viszont a régi kedves mély érzései belül megérintették a lány lelkét. Nem tudta mit tegyen. Egymás után jöttek a szerelmes üzenetek, amelyek megingatták Klára biztosnak tűnő új érzéseit.
Túl gyorsan történt minden. És túl friss volt még a seb. Szomorúan ült szobájában, kettesben a felkavaró érzéssel. Nem tudta, mitévő legyen. Csendre volt szüksége, hogy elmélyedve felismerje igazi érzéseit. Időt kért Ákostól, hogy átgondolhassa, és lerendezhesse magában a történteket.
Kapott időt. Klára nem is sejtette mennyit. Ákos sokáig nem jelentkezett. Ha írt is, szavai nyersek voltak. Ő már messze járt. Nagyon messze, északon, Litvániában. Elvállalt egy munkát, és csak akkor árulta el a lánynak tettét, amikor megérkezett az idegen országba. Klára nem tudott mit kezdeni az új helyzettel, csak azt érezte, hogy egyre jobban kicsúszik a talaj lába alól.
Teltek a napok, lassan beköszöntött a szeptember. Néha egy-egy üzenet érkezett a távoli Litvániából, ritkán egy-egy perces telefonhívás is beszökött a hétköznapokba. A régi szerelem pedig ott állt a kapuban. Ott volt minden nap, ott várta a lányt minden percben. Klárának hiányzott Ákos. És hiányzott neki a nyár. De szíve mélyén még nem hűlt ki a régi érzés sem. És ezt a régi parazsat próbálta az őszi szél új lángra lobbantani. Kis idő múlva sikerült. Ákos messze volt, a múló idő fakította a nyárról megmaradt képeket, kapuban álló szerelem pedig lassan színezni kezdte az általa megkoptatott hétköznapokat. Klára sok-sok beszélgetés után tért vissza régi szerelméhez, aki megígérte, hogy ezután nem hagyja kihűlni kapcsolatukat.
A nyár már tovaszállt. Messze repült. Csak most nem délre, hanem északra fordult, Litvánia felé, ahol a hideg légtömegek hamar kioltják lángjait. A forró pillanatok emlékét még nem tudta kitörölni emlékezetéből Klára, de talán nem is szeretné. Még ír néhány kósza verset a nyárról, aztán szépen csendben kialszanak sugarai. És helyét átveszi a langyos, ködös őszi szerelem.
Legutóbb winner szerkesztette (2010 Okt 3 Vas 20:16), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2010 Okt 3 Vas 19:15 Hozzászólás témája: Re: 36-39. heti prózaverseny
Kedves Fullos alkotók, versenyzők és szavazók!
A prózaversenyben megszületett a végeredmény, és ezzel lezárult a szeptemberi prózaverseny. Köszönöm minden résztvevőnek, hogy velünk játszott!
A versenyben összesen 7-en indultatok, 9 alkotással, és 16 szavazat érkezett a művekre.
Szoros versenyben a közönség versenyét a 7-es számú mű nyerte, így a győztes:
Naiva: A tóparti pad
A zsűri pontozása alapján, a legtöbb pontot a 3-as számú próza kapta, és ezzel a zsűri szavazatai alapján a próza verseny nyertese:
Fényesi: Egy dal nem elég
Kedves Zsuzsi és János szívből gratulálunk a győzelmetekhez!
Legutóbb winner szerkesztette (2010 Okt 3 Vas 19:31), összesen 2 alkalommal
Elküldve: 2010 Okt 3 Vas 19:29 Hozzászólás témája: Re: 36-39. heti prózaverseny
A közönség szavazás alapján a kapott pontok:
1. Julianna: Megsebzett szív 5
2. Baggio011: A Világ közepén 2
3. Fényesi: Egy dal nem elég 7
4. agnes: Jókor, jó helyen 3
5. Teru: Egyszer volt, hol nem volt... 8
6. agnes: Nem lehet elég korán… 0
7. naiva: A tóparti pad 9
8. Julianna: Barbara 4
9. Cocko23: Nyár-őszi szerelem 7
A közönség szavazása:
1. Julianna: Megsebzett szív 15,5
2. Baggio011: A Világ közepén 13,5
3. Fényesi: Egy dal nem elég 19,5
4. agnes: Jókor, jó helyen 14,0
5. Teru: Egyszer volt, hol nem volt... 16,5
6. agnes: Nem lehet elég korán… 15,0
7. naiva: A tóparti pad 18,5
8. Julianna: Barbara 15,0
9. Cocko23: Nyár-őszi szerelem 16,0
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
