48-51.heti prózaverseny

[naiva]

Kedves Fullos alkotók!

Az anonim vers és próza versenyek szabályai a következők:


– A versenyek anonim formában zajlanak, a művek beküldése és a szavazás tekintetében is.
– Négy hetenként 1 alkalommal kerülnek megrendezésre a próza és a vers kategóriában is.
– A művek az eredményhirdetés előtt nem jelenhetnek meg a Fullextra semmilyen felületén.
– A megadott témához kell kapcsolódniuk.
– Próza esetén, hossza kb. 80-100 sornál lehetőleg nem lehet több.
– A megadott témára 3 hét áll rendelkezésre a művek beküldésére, és 1 hét a szavazatok leadására.
– A győztes műveket a következő verseny végéig kiemelt helyen olvashatjátok a főoldalon,
– A versenyeken több művel is indulhat egy alkotó.
– A műveket és a szavazatokat is az adott hónap játékvezetőjének (naivának vagy winnernek) kell elküldeni privát üzenetben, megadott időpontig.
– Aki indul a versenyen, kötelező szavaznia, de függetlenül attól, hogy hány művel indul, csak egyszer szavazhat.
– A szavazat akkor érvényes, ha három különböző mű azonosítószáma szerepel benne, és a beküldési határidőt nem lépte túl.
– Önmagára nem szavazhat senki!
– Szavazásra mindenki jogosult egyszer, aki a verseny indításakor már regisztrált tag volt. Kivétel azok a tagok, akik a kiírás napja után regisztráltak, de az adott versenyre művükkel beneveztek.
– A résztvevőknek MINDKÉT KATEGÓRIÁBAN kötelező szavazni. Aki nem szavaz, az kizárásra kerül.
– Az a vers vagy prózai mű nyer, amelyik a szavazáson a legtöbb jelölést kapta, holtverseny esetén, a zsűri pontszáma dönti el melyik lesz az első.
– Az eredményhirdetés után a leadott szavazatok nyilvánosságra kerülnek.
– A közönség szavazása mellett egy állandó zsűri is dönt a versenyekben.


A zsűri tagjai:

Anna1955
Si
Lacoba
Végh Sándor
Hori

- Ők 1-5 pontig értékelhetik a műveket.
- Nem ismerhetik a szerzőket és egymás leadott pontjait.
- Az eredményhirdetéskor a zsűri összesített pontszámait is nyilvánosságra hozzuk.

Tehát négyhetente, 4 győztes mű díszítheti a főoldalt, mindannyiunk örömére.

Ezen kívül minden győztes automatikusan szerepelni fog a 2011 évben megjelenő antológiában.
Így nemcsak az Interneten, de nyomtatásban is olvashatják remek műveiteket!

Abban az esetben, ha egy szerzőnek 4-nél több műve ért el sikert az év folyamán, úgy az általa megjelölt 4 mű kerül be a válogatásba.

Kedves alkotók!


A 48-51. heti prózaverseny témáját Si adta:

AZ ELSŐ HÓ

A műveket december 19-e (vasárnap) este 8 óráig lehet elküldeni naivának privát üzenetben!

Szavazni december 20-tól lehet, 26-a este 8 óráig, szintén naivának privát üzenetben, kötelezően az általatok legjobbnak ítélt három mű sorszámának megjelölésével.

Ne feledjétek, aki benevez a versenyekre, annak kötelező szavaznia, mindkét kategóriában!

Kellemes alkotást, jó munkát a versenyzőknek!

[naiva]

01.

Julianna: K. Pausztovszkij: Az első hó
(Fordítás orosz nyelvből)


...Furcsa érzésre ébredtem. Úgy tűnt, mintha megsüketültem volna. Nyitott szemekkel feküdtem, hallgatóztam sokáig, s végre megértettem, hogy nem vagyok süket, egyszerűen a házon kívül is rendhagyó csend van. Ezt "halottas csend"nek nevezik. Meghalt az eső, meghalt a szél, meghalt az egyébként zajos, nyugtalan kert is. Csak azt hallottam, hogy a macska fújja a kását.
Kinyitottam szemeimet. Fehér egyenletes fény árasztotta el a szobát. Felálltam és az ablakhoz mentem. Kint mindent ellepte a hó, és nagy volt a csend. A homályos égen szédítő magasságban tündökölt a magányos hold, körülötte pedig ragyogott egy sárgás kör.
Vajon mikor eshetett le az első hó? Az ingaórához mentem. Olyan világos volt, hogy a sötét mutatókat jól lehetett látni. Két órát mutatott.
Éjfélkor aludtam el. Ez azt jelenti, hogy két óra alatt különösképpen változott meg a föld., két rövid óra alatt a fagy elvarázsolta a mezőket, erdőket és a kerteket.
Álltam az ablaknál és figyeltem, ahogy a kertben egy nagy szürke madár a juharfa ágára ül. Az ág megmozdult, a hó leszóródott róla. A madár lassan felemelkedett és elszállt. A hó szóródott tovább is, mintha az üveg esőcsöppek hullnának le a fenyőről. Hamarosan lecsendesedett minden.
Ruvim felébredt. Sokáig nézett kifelé, sóhajtott egyet és megszólalt:
- Az első hó jól áll a földnek.
A föld ünnepélyes külsőt vett fel, olyan lett, mint egy szemérmes menyasszony.
Azonban reggel recseg-ropogott minden, lefagytak az utak a tornác levelei, a hó lepelből kikandikáló csalánok szárai.
Mitrij apó vendégségbe jött, épp a tea ívására érkezett. Köszöntött mindenkit az első szánút alkalmából a friss havon.
- Nos, megmosakodott a föld,-mondta, - havas vízzel az ezüst teknőből.
- Honnan vetted Mitrics ezeket a szavakat? - kérdezte Ruvim.
- Úgy gondolod, hogy nincs igazam? - mosolygott az öreg.- Az elhunyt édesanyám mesélte, hogy az ősidőkben a szépségek ezüst korsóból első hóval mosakodtak, így szépségük sohasem nem hervadt el.
Az első téli napon az ember nehezen marad otthon. Az erdei tavakhoz mentünk. Az öreg elkísért bennünket az erdő széléig. Ő is szívesen jött volna velünk, de a "szaggatás a csontjaiban" megakadályozta ezt.
Az erdők ünnepélyes hangulatban voltak, csend és fényesség.
A nap mintha szunyókálna. A borús és magas égből időnként magányos hópelyhecskék szálldogáltak. Óvatosan rájuk leheltünk, és azok tiszta víz cseppekké változtak, azután elhomályosodtak, megfagytak és üveggyöngyként a földre zuhantak.
Sötétedésig barangoltunk az erdei utakon, bejártuk az ismerős helyeket. Egy pirók csapat felborzolt tollakkal ült a havas berkenyefákon. A tisztásokon repkedtek és keserűen csiripeltek a madarak. Fejünk felett a világos, fehér ég, a horizont felé sűrűbb, olyan színű , mint az ólom. Onnan közeledtek a lassú hófellegek.
Az erdőben minden elsötétedett, csend lett és végül sűrű havazás kezdődött. A hó olvadozott a tó fekete vízében., csiklandozta az arcunkat. A talajra füst szagú szürke porhó hullott.
A tél kezdett uralkodni a földön...

[naiva]

02.

Julianna: Mese

Hol volt, hol nem volt, nem is olyan messze, még a repülő szőnyeggel is egy kacsintás alatt, vagy a varázscipővel egy ugrásnyi idő alatt beérhetsz abba a gyönyörűséges kis falucskába, amely két magas hegy között terült el. A világon máshol nem találsz még egy helyet ilyen tiszta szívű, szeretetre méltó emberekkel, mert itt évszázadokon keresztül a szeretet uralkodott és a jóság. Boldogok voltak itt az emberek, mosollyal az arcokon, csillogó fénnyel a szemekben.
Egy bánatuk volt már több esztendőn keresztül. Ellopta valaki a telet. Nem esett a hó, nem szánkózhattak a gyerekek. Csak az öregek meséjéből ismerték a hóembert, a vidám hógolyózást. A karácsony is fekete volt számukra.
A közeli hegyekben élt a Zima jégkirálynő. Csak annyit tudtak a Boldogság faluban, hogy a királynő szíve jégből van, érzéketlen és nem szereti a boldog embereket. Ha vidám és jókedvű társasággal találkozott, máris rosszul érezte magát és addig mesterkedett, amíg el nem érte azt, hogy mindenki szomorú és boldogtalan lett.
Egyszer a Boldogság faluban ünnep volt. Zima ezt megtudta, kis idő múlva meg is érkezett a faluba. Mindenki rettegett tőle, az emberek lecsendesedtek, a tánc abbamaradt, a zene lehalkult. Még az állatok is behúzták farkukat. Rosszat sejtve, rettegtek. Csak egy vidám szerelmes pár nem ijedt meg Zimától. Folytatták az ölelkezést, egymás becézgetését, csókolóztak. Zima haragja ellenük fordult, felháborodott, és elvarázsolta a fiút és a lányt is, jégszoborrá változtatta őket. De nem csak a fiatal párt, hanem az egész falu lakói jéggé dermedtek. Mint egy jég szoborpark. Valahonnan felhők közeledtek, de a nagy hidegtől esőt sem, havat sem tudtak szórni a falura, tovaszálltak szomorúan.
Zimát pedig a gonoszság éltette. Gyakran eljött a faluba, hogy gyönyörködjön művében. Nézte a megmerevedett szerelmes párt és a jégszívét elöntötte az irigység, a harag érzése növekedett benne. Egy hatalmas jéggel szét akarta verni a fiatalok testét. Azonban ez nem sikerült. Hogy miért? Azért, mert a szerelem érzése a lányban és a fiúban olyan magas hőfokon volt, hogy Zimának nem sikerült a szívüket teljes mértékben megfagyasztani, a szikra élt bennük. Most lángra lobbant, és olyan forróra, hogy a jégkirálynő nyomban elolvadt és patakká változott. A varázslat ezennel meg is szűnt. Feléledt a nép, és folytatódott az ünnepség. Félelem és rettegés nélkül.
- Nézd szívem, milyen szép fehér felhők közelednek, - mondta a lány.
- Tényleg, nem is láttam már rég ilyen gyönyörű felhőket.
És itt megszólalt a falu legöregebb embere:
- Zima a hegy barlangjaiban rejtegette a hófellegeket. Halála után valószínüleg kiszabadultak.
Most szálltak a Boldogság falu irányába. Teli voltak éltető párával, duzzadtak a hópelyhektől, örömmel szórták a falura. Kis idő múlva gyönyörű fehér pelyhekben fürdött a falucska. A gyerekek tenyerükbe engedték szállni a hópelyheket és megcsodálták szépségüket és sokféleségüket. Számukra ez volt az első hó az életükben. A nép ismét élvezhette a pompás téli örömöket.

[naiva]

03.

szavathna: Köszi néni és a melegséget osztó kislány

Levetette színes melírját a határ. A fák csupasz ágait szürke ködfátyol takarja. Ez a szürkeség lengi körbe csapongó lelkem, mely rabja volt a tarka őszi sétáknak… Imádott gombák avarban megbúvó kalapja után kutatni, fülelni makkok koppanását, riadt vadak rohanását, mosolygó kökényszemeket csodálni az ágon, vöröslő csipkét gyűjtögetni teának, vagy csak egy szép erdei csokorral hazatérni. Vége a színes sétáknak…
Ablakomból nézem, ahogy vattapamacsnyi hópelyheket röptet a szél, takarót egyengetve a tájra. Leesett az első hó, s szőnyegként süppedő fehér lelkével melegíti a vetéseket, a mély alvó életeket…
Gyerekek hangos zsivaja hallatszik. A köröttük repülő hólabdák néha célba találnak.
- Ez ki volt? – Néz körül egy kislány kipirult arccal, miközben kirázza nyakából az olvadó havat.
- Nem én voltam! – Kiabálja mind kajánul nevetve.
A süppedő fehérség szemlátomást növekszik…
Borzongó lelkemet a kandallóhoz viszem melegedni, bár kicsit szégyellem magam… Ők örülnek a didergető télnek, hisz, örömet lelnek néhány centi hóban. Az üveghez koppan egy éhes kismadár, hogy dióval kínáljam, visszacsal az ablakhoz. Odakint minden – mintha egy óriás égi malom őrölné felette a lisztet – fehéren csillog.
- Építsünk hóembert! - Ajánlja egy nagyobbacska fiú a többieknek.
- Jóóó! – Kiáltják néhányan.
Segítő kéz akad elég. Jól tapad a friss hó, s már gurulnak is a hóember testrészei. Alulra a legnagyobb hógombóc kerül, aztán egy kisebb, s figyelmesen nézem, ahogy a feje is a helyére illeszkedik.
- Ez a feje! – Húzott bele egy rossz fazekat kalapnak a kezdeményező fiúcska.
Honnét, honnét nem, kabátján gombnak és szemének kerek szenek sorakoznak, kezében seprű, a szája egy cső kukorica…
- Nincsen orra! – Reklamál méltatlankodva egy kislány.
- Egy sárgarépa kellene! – Válaszolják a nagyobbak.
Lesietek a pincébe, keresek egy szép nagy sárgarépát. Kabátot, csizmát kapok magamra és viszem az orrnak szánt répát, és az aprócska kislány kezébe nyomom.
- Tessék! Itt a répa!
Csönd lett, mindenki feszülten figyel.
- Köszi néni! Felemelsz? Egyedül nem érem fel…
Ölbe kapom és kicsit segítve orrot nyomunk a hóembernek.
- Jaj, de szép lett! – Szaladnak oda a többiek…
Kissé a hóemberre terelik a figyelmem, aztán keresem a picurka kislányt, akit letettem az ölemből. A hóban ül és a csizmáját vonszolja le a lábáról.
- Hát te mit csinálsz? Belement a hó? Várj, segítek! – Lépek hozzá.
- Kölcsön adom a hóembernek a csizmámat. Ha nem jöhet be, fázni fog szegénynek a lába itt álldogálni.
- És a tiéd?
- Nekem már haza kell mennem, majd reggel eljövök érte!
A többiek hangosan nevetni kezdenek. Nagy, könnybe lábadt szemekkel néz, nem érti, miért kacagnak.
Miközben próbálom visszatolni a lábbelit a rózsaszínű harisnyára, s keresem a szavakat, hogy elmagyarázzam, miért nem kell csizma a hóember lábára, az én szemem is könnybe lábad… Nem fázok, sőt, sosem hittem volna, hogy a tél egész testemet, lelkemet ilyen melegséggel tudja átfonni…

[naiva]

04.

Adalbert: Ötvös tér kettes pad




Azt a semmivel össze nem téveszthető jellegzetes kórházszagot a legnehezebb megszokni. Vagy talán nem is lehet. Már második hete vagyok bent. A gyomrom legalább már nem émelyeg. Ettől a szagtól.
Két hete… Egy örökkévalóság.
Ez itt a 2-es krónikus bel. Itt az életek remisze, innen nincs tovább az életben. Az út innen vagy a temetőbe, vagy – jobb esetben – egy klasszikus elfekvőbe vezet. Egy szociális otthonba, mint tranzitszállóba. És ez tényleg a jobbik eset.

x x x

Ádám tegnap jól fölturbózta megint az agyamat. Nem is tudom, hogy jött az a pofon, amit lekentem neki.
Hát meglepődött! Mint valami csodabogárra nézett le rám az egy fejjel alacsonyabb anyjára. Akkor szóhoz sem tudott jutni. Csak nézett le rám azokkal a csajdöglesztő barna szemeivel.
Másnap alig vettem észre a szobám ajtajára cellukszal ragasztott lapot. Piros filccel volt ráírva: „Szeresd gyerekedet! Tarts vele jó kapcsolatot! Ő lesz az, aki kiválasztja neked egyszer a szociális otthont.”
Először köpni-nyelni nem tudtam, aztán jót nevettem. Ha ott lett volna, akkor az a kurva kölyök, össze-vissza csókolom.
Ezeknek a fiataloknak a valamelyike igazán átadhatná a helyét egyszer. Nem strapálják magukat! Úristen, az én fiam is ilyen! Nem volt kár azért a pofonért.
Milyen szépen esik a hó! Az első havazás az idén. Mindig ez a legszebb! Az első hó.
Fél óra zötykölődés a buszon. Átszállás nélkül. Ha éjszakára jövök, átszállással háromnegyed óra.
Megyek az én hajótöröttjeimhez. Akik már Noé bárkájára sem férnének fel.

x x x

Ez a szag azért néha kibírhatatlan. A kórházszag olykor erőteljesebben keveredik az áporodottság szagával és a halál bűzével.
Igen, a haláléval.
Itt napi élmény a halál. Amióta itt vagyok, a második ember halt meg csak ebben a szobában.
Arról a szerencsétlen ördögről sem lehetett valójában tudni, hogy ki volt valójában azon a harmadik ágyon. Itt már nem nagyon beszédesek az emberek. Több nyöszörgés, jajgatás, hörgés hallatszik, mint értelmes szó.
Ildi nővér mondta egyszer rá, hogy lakhelye Ötvös tér kettes pad.
Még ez a nővér az, aki beszél hozzánk. Választ sem vár, csak mondja, mondja. Amikor belép a kórterembe, az élet lép be vele. Aztán a nyöszörgés, a hörgés marad utána.
És várjuk, hogy újra jöjjön. A többi nővért várhatjuk.
Errefelé fehér holló egy-egy hozzátartozó. Sem mi, sem a kórházi személyzet nemigen látjuk őket. Már csak arra vagyunk jók, hogy telefonon érdeklődjenek utánunk. A kérdésük diplomatikusan arra vonatkozik, hogy élünk-e még?
Mindjárt jönnie kell Ildi nővérnek. Ma ő az egyik nappalos.

x x x

Úristen! Hát ez az, amit nem lehet megszokni. Valaki mindig elmegy. Tegnap még huncutul mosolygott rám… Karcsika elment… Nem fog már fröccsöt kérni tőlem.
Fél évvel ezelőtt hozták be. Elég ramaty állapotban volt. Mintha már nyolcvan éves ember lett volna. A szemei viszont nagyon fiatalosan csillogtak.
Amikor kérdeztem, hogy hol lakik, nagyon nehezen tudta elmotyogni, hogy Ötvös tér kettes pad. Azt hittem, hülyéskedik. Szinte rárivalltam, ne vicceljen már! Kajánul mosolygott.
Legközelebb mikor keresztül mentem az Ötvös téren, majdnem felnevettem. Hát ez a Karcsika lakcíme, Ötvös tér és az a bizonyos kettes pad. Egy bonyolult külsejű férfi ült rajta.
Karcsikának nem szóltam az esetről. Nem akartam mondani neki, lehet, hogy elfoglalták a lakását.
Egy alkalommal megkérdezte, hogy van-e párom. Itt az osztályon nem szokás érdeklődni sem a beteg, sem a munkatársa részéről a másik magánélete iránt. Mindenkinek elég volt a maga baja. Senki nem akarta a magáét a másikéval terhelni.
Meg is lepett a kérdésével. A válaszomon aztán ő is elcsodálkozott. Nem hitte el, hogy elvált vagyok és éppen senkim sincs. Egy ilyen kedves nőnek, mint maga, bókolt. Nekem csak maguk annak Karcsikám és a fiam, válaszoltam neki.
És pont ő. Az ember tudja, hogy nem sok van nekik, mégis mindig váratlannak érezzük a távozásukat.

x x x

Megvolt a nővérváltás. Kezdődik a délelőtti nyüzsgés. Itt van már Ildi nővér is. Miért van mindig feltűzve a haja?
Áldott jólélek! Szeret mindenkit, de ez a fiú valamiért a szívéhez nőtt. Úgy látom, még sír is. Ne nézegesse, kedves, azt a fiút! Neki már mindegy.
Na itt van már Döni is! Jó nagy darab, alig fér be az ajtón. „Kell az erő Dudás úr” - mondta legutóbb is – „bírnom kell a hullákkal.”
Mint valami rongybabát, tette át ennek a Károlynak – akit a nővérek csak Karcsikának hívtak valamiért – a holttestét a guruló asztalra. „Dudás úr, ebben a műintézményben az utolsó kör, az utolsó sétakocsikázás velem történik” – mondogatta ilyenkor Döni.

x x x

Mire az ember megszokná őket, addigra elmennek. Biztosan megvan már az is, hogy ki jön Karcsika helyébe.
Ez egy olyan kurva jó hely, hogy ide leginkább csak protekcióval és kihalásos alapon lehet bejutni! Vajon ki lesz a következő a Ötvös tér kettes padról?
Ezt a Karcsikát valamiért nagyon megkedveltem. Az ember nem is egészen érti, tudja, hogyan kedvelhet meg bárkit is itt. Nem volt vele különösebb gond. Igen, néha nagyon maga alá tudott csinálni. Annyira, hogy még a háta közepe is olyan volt! És mégis!
Karcsika türelemmel viselte a helyzetét, a sorsát. Ahogy ez a Dudás úr is.
Szent ég! Még nem hoztam neki a morfiumot. Tisztára megzavart ez az eset.

x x x

Milyen lepusztult itt minden!
Na egy pár napig a Dönit sem lehet látni! Melyikünk lesz a következő rongybabája?
Egészen feldúlt lett Ildi nővér. Mintha nem értené, hogy mi történt.
El is felejtette a morfiumomat. Ennyi még belefér. A kedvességéért még ezt megbocsátom neki. Másnak nem.
Olyan bocsánatkérőn jön azzal a tűvel, mintha nem az érdekemben csinálná. Legutóbb észrevettem, hogy remeg a keze, ahogy tartotta az injekciót.
Észrevette, hogy észrevettem.
- Ugye nem szól senkinek, Dudás bácsi? - kérdezte megszeppenve és csak nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel. - Képzelje - hebegte zavartan -, esik a hó! Ez az első hó az idei télen.
Mindig úrnak szólított, de akkor bácsizott.
- Parkinson - mondta ki a kulcsszót. - Még kezdetleges - tette hozzá. - Fogalmam sincs, meddig tudok injekciózni. Nekem az életem ez a munka – folytatta.
Ez látszik. Miért is szólnék én bárkinek is. Nem a morfium miatt lehet egyáltalán kibírni ezt a kupleráj, hanem miatta és a hozzá hasonló nővérek miatt. Néha hírünk sem lenne a kinti világról, ha nem lennének. Az meg hogy utánam mi lesz, engem nem érdekel.
Szent ég! Ennek a nőnek a remegős kezében van a jövője!

x x x

Ez a Magdi biztosan balhézott az este a férjével. Akkor szokott ilyen kibírhatatlan lenni. Ilyenkor jobb hozzá sem szólni. Sajnos kikerülni nem tudom. Ahhoz a kettes krónikus bel nem elég nagy.
Na megyek, felszívom a morfiumot Dudás úrnak. Rém rendes ez a pasi. Még kábán is van ereje figyelni.
A múltkor észrevette, hogy remeg a kezem. Azon kevesek közé tartozik, akik tudják, hogy parkinsonos vagyok.
A kolléganőm, Magdi is tudja. Remélem, egy családi balhé után nem kotyogja el magát itt a kórházban.
Ezt a rohadt parkinsont tudtam csak örökölni az apámtól! Ötéves voltam, amikor otthagyta anyámat. Az öcsémmel és velem. Elváltak. Néha évekig semmit sem tudtunk róla.
Lassan egyenesbe került az életem és akkor jön ez a kurva parkinson!
Nekem még föl kell nevelnem a fiamat.
Ha nem nővérkedhetek, mi a francot csinálnék!
Mehetnék az Ötvös tér kettes padra. Ebben a hóesésben.
A remegős kezemben a jövőm.

[naiva]

05.

trendo: Ünnepi receptkavalkád

Galagonya nyűgösen ébredt. Az idő is deprimáló volt és formátlan, szomorú felhők lógtak az égen, sötétszürkén, feketén, mint a templomba járó vénasszonyok ruhája.
- Ezek a felhők nagyon úgy tűnik, hogy meghozzák a havat! - tűnődött rosszkedvűen.
Bánatosan lógatta fejét kávéja fölött a pultnál, mikor végre valaki a vállára csapott és háta mögül vidám hang harsant:
- Szevasz, öreg haver! Mit búslakodsz itt nekem? Tán nem jutott kapálni való pityókaföld?!
Hát persze, hogy Csuli volt az, a régi osztálytárs, aki pont jókor érkezett, barátként, de egyben felmentő seregi minőségben is. És máris odakacsintott a csaposra, titokzatos kézjeleket váltott vele, melynek eredményeként az öreg barát kávéjába, hogy hogy nem, egy kis feljavítás került, két cent konyak formájában.
- No, most meséld el, miért lógatod az orrodat!
- Á, szóra se érdemes! Csak már kezd elegem lenni ezekből a lökött luvnyákból, akik mindig felhívnak valami hülyeséggel… Most reggel is ez a bolond Hajnalka csengetett fel, ne tudd meg, álmomban éppen két kubai szépséggel flörtöltem a Varaderón, Kubában… jó fűszeres csirke-gombót főztem a parton, sok zellerszárral, paradicsommal, azzal az igazi, hófehér, hosszú szemű rizzsel, pont úgy, ahogy kell, közben az egyik csaj keverte a koktélokat sorban, a másik meg legyezett egy nagy pálmalevéllel, hogy ne legyen olyan melegem a napon, a tűz mellett… erre kiverik az álmot a szememből! - zsémbelt Galagonya, de már csak tetette, hogy haragos.
- És mi volt annyira fontos? - érdeklődött Csuli, a megbízható barát.
- Hát a szokásos! Hogy mi a firlefráncot készítsen a vasárnapi ebédre!
- De hát te imádsz főzni és tudom, hogy szívesen osztod meg a gasztronómiai titkokat másokkal! A múltkor is milyen jó kis májrizottót főztem az elmondásod alapján… Az asszony nem győzött csodálkozni!
- No igen, igen. Szívesen elmagyarázok én mindent. Tippeket is adok, ha az kell. Csak ilyenkor mindig ugyanaz a „műsor”. Én felsorolok tucatnyi ételt, aztán persze részletesen, kapásból el kell mondani, hogy mi hogyan készül… Tépem a számat egy órán át, agyalok, fejben főzök… Mint most is, álmomból felriasztva. Elmondom, hogyan kell a Paupiette-nek nevezett göngyölt csirkemellet úgy feltekerni, hogy sütés közben ne hulljon ki belőle a töltelék, kiagyalom, hogyan is lehetne ötletesen felhasználni a hűtőben hempergő maradékokat, legyen hely az ünnepi beszerzéseknek… mit lehet jóelőre elkészíteni, hogy ne kelljen az egész ünnepet a konyhában eltölteni. Végighallgatják, közbekérdeznek, fárasztanak, mint nyurgaponty a kezdő horgászt, aztán hálálkodnak, hogy milyen sokat segítettem…
- De hát eszerint örülnek, megköszönik… mit vársz még ezen felül?
- Mit, mit! Először is azt, hogy rendelj még egy kört! Aztán meg, hogy hagyjad befejezni a mondókámat! Szóval, miután elcsacsogok az aktuális tanácskérő hölgyikével, jön egy leheletnyi szünet az elköszönés előtt, aztán a kihagyhatatlan, letaglózó csapás… Mint most is, reggel.
- De mit is mondott az a Hajni végül, hogy még mindig ki vagy akadva, mint Hamilton fordulatszámmérője?
- Várd ki a sorodat! Szóval elmondtam neki szépen, tagoltan, hogy megértse, hogy az igazi amerikai, háladás napi töltött pulyka hogyan is készül. Megmondom, hol kap igazi olasz marónit a töltelékhez, mi is az a vadrizs és hogy nem mindegy, milyen köretet kínál mellé…
Kitalálom neki, hogy miféle vegyes zöldségtálat tálat készítsen a kis unokahúgának, aki pont egy hete úgy döntött, hogy ezentúl vegan lesz. Elmagyarázom, hogy a krumplisaláta, amit a Bécsiszelet vendéglőben ettek a férjével, attól volt olyan finom, hogy a salátalében hagyta kihűlni a belevalókat és csak aztán szürte le… De ha már itt tartottunk, kért egy gyors tippet közbevetőleg, mit csináljon a brokkoliból, amit a múl hétvégén vett, és még mindig ott fogja a helyet a hűtő polcán… közben persze, kapásból arra is kíváncsi lett, mi is a különbség a Stilton és a Cheddar sajt között. Mire visszajutottunk a nyomorult pulykához, kiderült, hogy nem írta fel a gesztenyés töltelék receptjét és el is felejtett már mindent! De ez nem gond, mert amúgy is „átgondolta közben, míg beszélgettünk”, hogy mégis csak a kukoricakenyeres-áfonyás- erdei gombás töltelék lenne a szimpi neki, amiről egy éve beszéltem vele és azóta is izgatja a fantáziáját. És mikor ezt a változatot is előásom az agyam legmélyéből a kedvéért, akkor jön az a bizonyos halálos tőrdöfés… felkacagva közli, hogy sztornó az egész, mert csak most jut eszébe, mit is említett a férje elalvás előtt…
- Ne idegelj már, mondjad!!!!
- Hát, hogy a drága Mama mégiscsak azt szeretné, ha nála gyűlne össze az egész család a hagyományos töltöttkáposztára!
Erre már Csuli is megroggyant, szeme fennakadt. Nem tudott egy szót se kinyögni. Csak mutatóujjával rajzolt a levegőbe egy karikát. A fiatal csapos, aki félfüllel szintén odafigyelt a történetre, megértően bólintott és nekiállt újratölteni a poharakat.
Odakint előbb ritkás, majd nagy, sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó.

[naiva]

06.

winner: Nem adlak vissza kedvesem



Kézdy nyomozó nagyot sóhajtott. Tudta, hogy nehéz és meddő beszélgetésnek néz elébe. Felvette a telefont és kiszólt a titkárnőjének, hogy küldje be a folyosón várakozó férfit.
– Jó reggelt Horváth úr! Kérem foglaljon helyet – fordult a belépő férfihez. A másik ember leült, és azonnal ömleni kezdett belőle a panaszáradat. Emez csak hallgatta, majd mikor végre a másik lélegzetvételnyi szünetet tartott, kihasználta a lehetőséget és magyarázni kezdett.
– Nézze Horváth úr! Elolvastam a beadványát és meghallgattam önt, de azt kell mondjam, semmit olyan érvet nem tudott felhozni, ami indokolná a körözés kiadását.
– Mi az, hogy semmit nem tehet? Adja ki a körözést a feleségem ellen!
– Egyet tehetek, kerestetjük a feleségét, de körözést semmi esetre sem lehet kiadni ellene. A következő a helyzet. A felesége meglehetősen egyértelműen, írásban kinyilvánította, hogy el kívánja hagyni önt. Az erről szóló levelet ön adta át nekem. Semmi jel nem mutat arra, hogy a felesége ellen bűncselekményt követtek volna el, vagy a levelet kényszer hatására írta volna. Továbbá az ön felesége sem gyanúsítható bűncselekménnyel.
– De elhagyott engem! – csattant fel a másik férfi.
– Ez nem bűncselekmény. A feleségének joga van akkor és oda mennie, amikor és ahova akar. Természetesen az új tartózkodási helyén be kell jelentkeznie, ez alapján elvileg meg fogjuk találni, és jelezzük neki, hogy ön keresést kért a hatóságtól. Nem körözést – emelte fel a mutatóujját a nyomozó. – Vagyis ha megtaláljuk a feleségét, de ő kijelenti, hogy nem óhajt önnel találkozni, sem megadni a tartózkodási helyét, akkor nekünk ezt tiszteletben kell tartani, és nem hozhatjuk az ön tudomásra.
– Ez felháborító! – kiáltott indulatosan a másik férfi.
– Kérem, mérsékelje magát! Tetszik vagy nem ez a törvény. Valószínűleg a felesége külföldre távozott az általa megnevezett személlyel.
– A szeretőjével!
– Ez az ügy szempontunkból mellékes. Joga van hozzá, hogy azzal és akkor utazzon el, akivel, és amikor akar.
– Panaszt fogok tenni a felettesénél!
– Kérem! Ehhez meg önnek van joga, bár azt hiszem, csak az idejét vesztegeti.
A férfi indulatosan felugrott és egy kurta viszontlátásra kíséretében kiviharzott a szobából.
– Marha! – mordult maga elé a nyomozó. – Inkább bántál volna jobban az asszonnyal. Szinte biztos vagyok benne, hogy rendszeresen megverted. Váratlanul újra nyílt az ajtó és a férfi indulatos feje bukkant fel.
– Mondja meg a feleségemnek, hogy ki fogom csinálni! Velem ezt nem teheti meg. Én vagyok a törvényes férje. Ha engem elhagy, azt nem éli túl! – azzal dühtől kivörösödött fejjel indulatosan becsapta az ajtót.
– Mondom, hogy egy marha – dohogott a felügyelő. Mérgesen becsukta az előtte tornyosuló mappát, a tetejére nyomtatott betűkkel ráírta:

KERESÉST KIADNI

Felállt és átvitte a szomszéd szobába.
– Zsuzsika! Kérem, írja meg a keresési kérelem kiadásának a papírjait.
– Igen is főnök! Végzek ezzel a levéllel és már csinálom is.
– Ha elkészült azonnal hozza be aláírásra.


* * *

Ahogy várható volt, az eltűnt pár nem adott életjelt magáról, és mivel semmi nem indokolta, hogy a rendőrség egyéb lépést tegyen, az üggyel nem is igen foglalkoztak. Az eltűnt nő férje időnként érdeklődött, hol telefonon, hol személyesen. Arrogáns, lekezelő modora miatt a felügyelő pokolba kívánta valahányszor tiszteletét tette.
Elmúlt a Karácsony, a Szilveszter, március eleje volt, kora tavaszi, szép, napsütötte idő. Egyik reggel Kézdy egy helyszíni szemle miatt később ért be az irodájába. Amikor belépett, titkárnője felpattan és széles mosollyal újságolta:
– Főnök! Az osztrák rendőrség értesítést küldött, hogy megtalálták a Horváthnét és Varjas Pétert, akivel elutazott tavaly novemberben. Kinyomtattam az e-mailt, és a fényképeket, amit mellékeltek, de én nem igazán értem mi van benne. Nem tudok németül.
– Köszönöm Zsuzsika! – azzal átvette a levelet és bement az irodájába. Némi izgalommal kezdte olvasni. Mivel tűrhetően beszélt németül nagyjából megértette a tartalmát. Ahol elakadt, a számítógépében lévő szótárat használta. Nézte a kinyomtatott képen a nőt, majd a férfit. Azt amelyiken ölelkezve csókolóznak, hosszasan, fejcsóválva tanulmányozta. Amikor a végére ért, elgondolkodva tette le a képeket. Előkereste a nő férjének a telefonszámát és tárcsázott. A harmadik kicsengés után kattanás és a vonal végén a hívott fél belehallózott a készülékbe.
– Horváth úr? Jó reggelt! Kézdy János vagyok a kerületi kapitányságról. Az osztrák rendőrség megtalálta a feleségét és természetesen Varjas Pétert is.


* * *

A kis kocsi falta a kilométereket a sötét országúton. A férfi időnként a mellette ülő kedvesére nézett, aki békésen szuszogott. A kocsi egyenletes duruzsolása és az utastér melege elbágyasztotta a nőt. Kint hideg volt, és ahogy egyre feljebb mentek a hegyek közé, a külső hőmérő mind alacsonyabb hőmérsékletet jelzett
– Aludj csak kedvesem. Nem kell már félned, többé nem ver meg az az állat. Őrökre az enyém vagy, védeni, óvni foglak.
Gyengéden megsimogatta a nő arcát, mire az kinyitotta a szemét és a férfira mosolygott.
– El sem hiszem Péter, hogy itt vagyunk! Még mindig félek kicsit, de melletted biztonságban érzem magam – nagy könnycsepp gördült le az arcán. – Péter te nem tudod elképzelni milyen pokol volt az életem. Tegnap is megvert. A kedvenc kanárim meg eltűnt. Biztos kiengedte a kalitkából, és hagyta, hogy kirepüljön az ablakon. Soha nem megyek vissza hozzá. Inkább meghalok.
– Na, na kedvesem. Ne beszélj butaságokat! Itt vagyok és megvédelek. Meglátod, egy csodaszép házat béreltem. Minden van benne. Nekem lesz munkám, mert az építészekre nagy a kereslet. Aztán majd te is találsz magadnak. Boldogok leszünk.
– Meg fog pukkadni, hogy a kocsit is elhoztam. De végül is az enyém, az én nevemen van. Kérsz cukrot? – kérdezte a nő vidáman.
– Kérek édesem.
A nő a kotorászni kezdett a kesztyűtartóban. Arcára meglepetés ült ki, mert valami puha, selymes dolog került a kezébe. Kivette a kesztyűtartóból és felkapcsolta a kocsi belső világítását. Ijedten sikított fel, mikor meglátta a kezében fekvő élettelen kis kanárit. A madarat alvadt vér borította, és nyakán hatalmas seb éktelenkedett. A nő ijedten dobta el az élettelen testet. A férfi rémülten félrerántotta a kormányt. A kocsi leszaladt az útról a szalagkorlát egy hiányzó szakasza között, széles ívben lerepült a töltés melletti szakadékba. A gépkocsi hatalmas csattanással ért földet.
A férfi, szúró fájdalomra tért magához, és érezte, hogy rettenetesen fázik. A kocsi belső világítása még mindig égett. Rémülten vette észre, hogy a mellette lévő ülés üres és a gépkocsi szélvédője hiányzik. Megpróbálta kinyitni az ajtót, de a becsapódó autó olyan mélyen belesüppedt a puha talajba, hogy az meg sem mozdult. Hatalmas kínok között kimászott a hiányzó szélvédőn és megpillantotta a földön fekvő nőt. Odavánszorgott, nézte az aléltan fekvő testet. Lehajolt és szinte rázuhant az asszonyra. A nő felnyögött és kinyitotta a szemét.
– Péter, mi történt velünk? – kérdezte.
– A férjed el akart venni. De én nem adlak vissza kedvesem.
Átkarolta a nőt és gyengéden megcsókolta. A nő utolsó leheletével visszacsókolta a férfit.

Az égből sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó. Reggelre másfél méteres fehér lepel borította az alpesi hegyoldalt.

[naiva]

07.

prince60: Hóember

Az első hó? Furcsa, amikor az első hóra gondolok, mindig egy különös érzés fog el. Első hó...? Gondolataim ilyenkor mindig visszaszaladnak a múltba, játszani velem egy kis emlékezősdit. Lassan lecsukódik a szemem, hátradőlök és a lezárt szemhéjam mögött, mint egy kivetítővásznon a múlt képei jelennek meg.

Nem fázol még gyerek?
Nem, nem.... Izzadok. Meleg van.
Nehogy levegyél valamit és ha fázol azonnal gyere be, addig csinálok egy tejeskávét. – mondta és hagyta, hogy tovább görgessem az összetapadt hókupacot.

Imádtam a tejeskávét. Fedeles bódingokban hozták a tejet és hatalmas zománcozott merőkanállal merték öreganyám alumínium kannájába. Főtt a cikória kávé. Az illata bejárta a gőzös konyhát és ajtónyitásnál a féludvar megtelt a kesernyés szaggal, ami aztán összekeveredett a tél frissességével. Több mint negyven éve nem ittam, de érzem az ízét. Külön a vastag tejét, a cikóriáét és a rengeteg cukorét amivel ízesítette nekem. Én meg addig csak nyögtem, miközben a lábam állandóan kiszaladt alólam, ahogyan erőlködve toltam a nálam nagyobb fehér golyót. A világ leghatalmasabb hóembere lesz -gondoltam és ez hajtott tovább és tovább. Akkora pelyhekben hullott az utánpótlás, hogy nem volt kétséges, tervem sikerül. A világ leghatalmasabb hóembere ott áll majd az udvarunkban és csodájára járnak a környékbeliek. Hirtelen olyan izgalom töltött el, hogy még nagyobb elánnal taszítottam egyet az óriási hógolyón.

Amikor a hatalmas gesztenyefák elkezdték ledobni a levelüket..., És tudod..., össze lehetett rugdosni belőlük olyan csörgő kupacokat, én már akkor kora összel rettenetesen vártam a telet. Szerettem a friss hó illatát, pedig talán nincs is neki. Azt is imádtam, ahogyan a lábnyomom ott maradt a fehér úton, jól kitapostam, fényesre, síkosra és gyerünk szélsebesen suhanni a cipőm talpán. Gyönyörködtem a kora esti világosságban miközben halkan valamilyen Jézuska-váró éneket dúdolgattam, de csak úgy, nehogy más meghallja. Álmodozva szólt bennem az ének és egyfolytában azon törtem a fejem, hogy vajon mi lesz a fa alatt? De ilyenkor el is szomorodtam. Én mi adok majd? Mit adhatok anyámnak? Azután ezek a gondolatok elhagytak és visszakanyarodtak az eredeti gondolataimhoz. Vajon mi lesz a fa alatt? Annyi vágyam volt, egy komplett képzeletbeli kívánságlista. Egyet-egyet időnként ki is felejtettem abból a listából. Mert volt bőven ám! Például a Holdautó – biztos ismered..., amelyik a pin-pong labdát fújta a tetején. Egy igazi fűzős bőr laszti. Volt egy bordó a papírboltban. Megőrültem érte. Na, és persze még számtalan fiús kívánság. Szóval csak gyúrtam a hóembert. Az előre elképzelt dicsőség valamint az arcbőrt csipkedő enyhe északi szél piros rózsákat rajzolt a képemre. Nagyanyám öt percenként kirikkantott. Kérdezett valamit, s miután megvárta a választ és meggyőződött, tényleg ott vagyok a közelben, belülről magára húzta az ajtót. Aztán szinte óramű pontossággal, újabb öt perc elteltével megjelent és ismét kérdezett. Én meg válaszoltam. Ő bement. Fura egy párbeszéd volt ez kettőnk között. Mégis meg volt az értelme, mert mind a ketten megnyugodtunk egymás hangjától. A délelőtt ráment a küszködésemre. De kész lett! …, és én csináltam! Egyedül! Ott állt az udvarunkban a „világ leghatalmasabb hóembere”. Odavonszoltam az öreg horganyzott mosóteknőt, arra kellett ráállnom, hogy az anyám egyik kidobott kalapját miután teletömtem hóval, fel tudjam ragasztani a művem fejére. Még így is alig értem el a tetejét. Tojás-brikett szemeket, szájat és gombokat kapott. Az orra helyére – répa híján – egy fura alakú, de hegyes vöröses tégladarabot szúrtam. Istenemre jól nézett ki! Seprűje nem volt, mert az az egy amit nagyanyám használt, az úgysem maradhatott volna a hóemberem oldalán. Így is jó kiállású hóemberré sikeredett. Büszkén nézegettem a fagyott bábumat, mire nagyanyám beparancsolt. Az ebéd már ott várt az asztalon. A fehérre zománcozott lavór rákészítve az öreg hokedlire és félig töltve a sparheltről lehúzott fazékból átöntött meleg vízzel. Egy gyors mosdás, majd máris az asztal mellett találtam magam. Úgy őrizte az étkezésemet, mintha ez lett volna az egyetlen feladata aznapra. Megszoktam már. Nem zavart. Néha megsimogatta a fejem, de nem tántorított amíg meg nem ettem mindent. Szép lett a hóembered – mondta, miközben elvette előlem az üres edényeket. Négyfelé vágott egy almát, kicsumázta majd elém rakta és ismét megdicsérte a felcicomázott hókupacomat. „Látod?” – tette hozzá – „A legjobb hóembert mindig az első hóból lehet gyúrni. Az még jól tapad.” S ezzel a bölcsességgel nem is lehetett szembe menni, mert nagyanyám igazán tapasztal ember volt. Hittem neki, hiszen igaza lett. Az első hó valóban rendkívül jól tapadt.

December közepe is elmúlt, mire abban az évben lehullott az első hó. Előtte nagy találgatások mentek, hogy vajon fehér lesz e a karácsony, mert mint mondták, „Azért az lenne az igazi”. A kis szenes sufniban ott állt a fenyő. Nem volt nagy, de nálam magasabb volt, sőt még a hóemberemnél is. A díszek egy öreg kartondobozban lapultak, amit én minden évben lopva megcsodáltam még mielőtt a fára kerültek volna. Ragyogásukban már látni véltem a szent este megült vacsorát a fát és az alatta sorakozó ajándékokat. A napok jöttek-mentek, bár nekem úgy tűnt, mintha ólomlábakon telne az idő. 1967-ben már nem esett többet a hó. Állítólag a nagy mínuszok nem engedték leesni az újabb adagokat. Örültem, mert a hóemberem így sértetlenül állhatott ott a kopasz barackfa és a tyúkól között. Méghozzá úgy, hogy a kis kazettákra osztott, zöld keretű szobaablakból állandóan látni lehessen. Szén-szemeivel befelé lesett és a vigyorgósra rakott szén-szája kívülről nézve visszatükröződött az ablaküvegén.

Ragyogott a nap. A függönyön keresztül is bántotta a szememet a fény. Gyorsan kinéztem az ablakon. Ijedt tekintettel kerestem a hóemberemet. Féltem, hogy elolvadt a szikrázó napsütésben, de ott állt délcegen. Ki akartam menni hozzá, de anyám gyengéden átölelt és megkért, hogy most maradjak benn, mert karácsony napja van és sok a dolgunk. Valószínű csak arról volt szó, hogy a közelükben legyek, s kevésbé osszam meg a figyelmüket. A rám felügyelés terhes lett volna a rengeteg tennivalójuk mellett. mert hogy nekik volt ám bőven Egyébként én azt játszhattam bent, amit csak akartam. Alig ocsúdtam fel, már túl is voltunk az ebéden. Nekem az akkori szokások szerint eljött a délutáni alvás ideje. Szó nélkül bebújtam az ágyba, mert szó ami szó, eléggé elálmosodtam az ebédtől. Mire kinyitottam a szemem a fenyőből már karácsonyfa lett és ott pompázott a díszeivel az egyetlen szobánk sarkában. „Mikor...? Hogyan...? – kérdeztem hitetlenkedve anyámat, aki mosolyogva csak annyit mondott: „Mikor aludtál, mert jó voltál.” A csipke terítős komor színű étkező asztalon ott sorakoztak a bejglik. Külön a diós és külön a mákos. De kit érdekelt! Ugyanott az asztalon megláttam az ajándékaimat. Sem a holdautót, sem a bordó fűzős focit nem volt közöttük. Helyette egy új tolltartó és nagyanyám használt bőrszíjas Cornavin karórája, szépen becsomagolva. Tulajdonképpen azt hiszem mindegy is volt, hogy mi az. Vártam az ajándékot és kaptam is. Elsunnyogtam a kétajtós szekrényünkig előhúztam az aljából a rajzomat és odaadtam anyámnak. Megölelgetett és nagyon hálás szemmel cirógatta a kobakomat. Oldalra pillantottam és megláttam nagyanyámat. Rettenetesen elszégyelltem magam. Neki nem készítettem ajándékot. Zavartan mentem oda hozzá. Megölelgetett ő is, lehajolt kétszer megpuszilta az arcomat, ami akkorra már lángolt. „Boldog karácsonyt” – mondta és ismét megsimogatott, s akkor megláttam az óra nélküli csuklóját. Az ember – még ha csak gyerek is – bizonyos helyzetekben, talán legszorultabb helyzetében találja meg a legjobb megoldást. Megfogtam az öreg kezet és nagyanyámat odavezettem az ablakhoz. „Az meg a te karácsonyi ajándékod. Neked csináltam.” – mutattam a hóemberre. És bár belül szégyen mardosott, mert én tudtam az igazságot, de esküszöm akkor szívemből jött az érzés. Ismét átölelt és csak annyit mondott. „Tudom gyerek. Köszönöm”.

[naiva]

Kedves Fullos alkotók, versenyzők és szavazók!


Lezárult a 48-51. heti prózaverseny. Köszönöm minden résztvevőnek, hogy velünk játszott, szavazott!

A versenyben 6-an indultatok, 7 alkotással, 13 szavazat érkezett a művekre.

Íme az eredmény:

A közönség szavazása (9 pont) és a szakmai zsűri pontjai (19,5) alapján is a nyertesünk ebben a hónapban a 7-es számú írás:

Prince60: Hóember című alkotása lett

Gratulálunk kedves Zoli dupla győzelmedhez!






A 2010-es év utolsó versenye ért most véget. Szeretném megköszönni az egész évi részvételeteket! Számtalan értékes, szép alkotás született a versenytémák hatására, ezért úgy érzem, van értelme ennek a játéknak! Bízom benne, hogy 2011-ben töretlen lendülettel, alkotókedvvel folytatjuk! S bár még öt nap hátra van az évből, kívánok mindenkinek jó égészséget, nagyon boldog, sikerekben gazdag újesztendőt!
naiva


Tagok által leadott szavazatok:


Julianna 4 6 7
szavathna 6 5 7
Adalbert 7 5 1
Trendo 3 2 1
winner 2 3 7
prince60 1 3 6



csak szavazó
LEKA 4 7 3
Zsuka49 3 5 7
piroman 7 5 6
csitesz 2 3 4
estelente 4 5 7
felix 4 5 7
tavinarcisz 1 3 4

Szakmai zsűri összesített pontjai:

1. Julianna K.Pausztovszkij: Az első hó (fordítás) 6,0
2. Julianna Mese 17,0
3. szavathna Köszi néni és a melegséget osztó kislány 17,0
4. Adalbert Ötvös tér kettes pad 19,0
5. Trendo Ünnepi receptkavalkád 16,0
6. winner Nem adlak vissza kedvesem 19,0
7. prince60 Hóember 19,5