A prózaversenybe a következő feltételekkel, várjuk a műveket szeretettel.
Hasonlóan az Anonim versversenyhez, Anna1955 moderátornak küldjétek el a műveket hétfőtől csütörtökig.
A művek maximum hossza 80 sor lehet. A mű nem jelenhet meg a verseny előtt a Fullextra semmilyen felületén.
Nincs megadott téma, bármiről írhattok.
A szavazás azonos a versversenyekével.
Péntektől vasárnap estig, illetve a topic lezárásáig lehet szavazni, kötelezően három feltett műre.
Ha hat műnél kevesebb pályázat érkezik be, akkor automatikusan meghosszabbodik a verseny a következő héttel, amíg hat mű nem szerepel. A szavazáshoz minimum hat műre van szükség, tehát kérünk benneteket játszatok velünk itt is aktívan.
Az első helyezett művének elérhetősége egy hétig kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon.
Sok sikert az alkotáshoz
Legutóbb Netelka szerkesztette (2006 Okt 27 Pént 11:49), összesen 1 alkalommal
Közeledik november 1-2-a, a Halottak és a Mindenszentek Napja, mely a halottakra való emlékezés ünnepe, illetve másnap azokat a szenteket ünnepli az egyház, akiknek nincs naptári ünnepük. Az egyház az I. századtól kezdődően november elsejét szentelte a halottak emlékére. Ezen a napon a keresztény tanítás szerint az élő és az elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak. Az egész magyar nyelvterületen szokás a sírok megtisztítása, virággal díszítése, gyertya gyújtás. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, s nekik a terített asztalra kenyeret, sót, vizet tettek. A család minden tagja gyertyát gyújtott a gyertyák égésidejéből arra következtettek, ki hal meg előbb a családban. Úgy tartották, hogy mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól hazalátogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lámpát, mécsest gyújtottak, hogy a halottak eligazodjanak, hiszen már át lett rendezve a lakás. Ezen a héten nem dolgoztak, csak a legszükségesebb dolgokat végezték el. Tiltott dolog volt a meszelés, mosás, mezőn dolgozás, - mert ez sok bajt hozhatott a ház népére, - megzavarja a holtak nyugalmát. E hiedelmek ma már kiveszőben vannak, de mindkét napon a halottakra emlékezünk. A virág borította sírok mellett rokonok, ismerősök, barátok gyertyát gyújtanak, emlékeznek. A távolba szakadt családtagok is hazatérnek, emlékeznek. Az ünneplés a gyász napja. Néma könnyek, elfojtott zokogások között tör magának utat a fájdalom és az emlékezés. Gazdasági hagyományok is kötődtek e naphoz. Ilyenkor szorultak be az állatok a csorda, a ménes, a gulya, a csürhe, és behajtották őket a mezőről, a hegyekből.
Olvassátok szeretettel egy gyermekkori apró történetemet a gyertyagyújtás idején.
Itthon jártak halottaink
Ramaty az idő. Már egy hete – minden nap – átláthatatlan a köd, és reggelre vastag dér fedi a kerti gyep fűszálait. Gyorsan ránk jött a hideg. Hajnalonta már befagy az állatok itatója, s keményre fagy a szárítón a kinn feledett ruha, hogy aztán a dél körüli remek napsütésben teljesen kiszáradhasson. Az öregek tudatosan kint hagyták ilyenkor a vászon ruhákat, terítőket, mert sokkal szebbek voltak a fagyás utáni kiszáradástól, persze a nyű is kifagyott belőlük. Ma Halottak Napja van. Megyünk a temetőbe. Gyertyát gyújtunk a rokonok sírján, de megtiszteljük ilyenkor a hősök sírját is. Apu azt mondja, hogy hiába van a sírjukra írva: DICSŐSÉG A SZOVJET HŐSÖKNEK, ott bent a sírban nemcsak szovjet katonák pihennek, hanem oda temették a német, sőt a '19-es cseh halottakat is. Valamiért azonban mégis az van a sírra írva. Ez nem tartozik a kérdezhető dolgok közé, hiszen évekkel ezelőtt feltett kérdésemre apu nagyon összeráncolta a homlokát. Ilyenkor jobb nem firtatni a dolgot.
Nagyon szép ezen a napon a temető. A fagytól gondosan megóvott virágok szinte fehérbe öltöztetik, még azokat a sírokat is, amelyekhez év közben nem szoktak járni a hozzátartozók, mert messze laknak, vagy csak éppen sok a dolguk. Estére pedig a gyertyák teljes fénybe borítják a hegyoldalt. Rendkívül szép látvány. Még – onnét fentről – az égből is elégedettek lehetnek az elköltözöttek, amikor visszatekintenek. Egyébként, nekem ez az egész teljesen érthetetlen, felfoghatatlan. Hogyan kerül a lelkük a koporsóból, a sírból – oda – föl az égbe? És az sem tiszta, hogy miért? Mama azt mondta, hogy elfáradt a testük, és a lelkük megy csak a mennybe, mert az nem tud elfáradni. Hiszen, ha imádkozunk értük, akkor a lelkük soha sem fog elfáradni. Ez teljesen igaznak látszik, hiszen tavaly – amíg a temetőben jártunk, és gyertyát gyújtottunk – otthon jártak nálunk a halottjaink. Ez teljesen biztos, mert az asztalra kitett kenyérből, sóból és a vízből is hiányzott, amikor hazaértünk. Sőt a sajtot teljesen meg is ették. Hatalmas csend volt, és mindenki imádkozott. Én nagyon sajnáltam viszont, hogy nem akkor jártak ott, amikor odahaza voltunk, mert azokat a halottainkat is láthattam volna, akiket előtte nem is ismertem, vagy még olyan kicsi voltam, hogy nem emlékszem rájuk. Most is gondosan kitettük nekik a kenyeret, a sót, a sajtot és a vizet is. Ekkor szövődött a nagy tervem: meg fogom figyelni halottjainkat. Erre nagyon jó alkalom nyílik, hiszen tegnap bedurrant a torkom, és lázas lettem. Kaptam gyógyszert is, ami nem annyira jó, és hársfateát kellett kortyolgatni. Estére inhaláltunk. Máskor – egyébként - ezzel sem lehetett volna otthon tartani a gyertyagyújtáskor. Nagyon szerettem a kis lángocskákat. Én keltettem őket életre, s csak egy pillanat kellett, aztán már el is lehetett fújni. Majd újra meggyújtani. A gyufával, ami nem annyira gyerek kezébe való.
A család kiöltözött a legszebb ünneplőbe. Anyu még visszajött az ágyhoz, megérinti kezével a homlokom.
- Jól van! Már nem vagy annyira lázas. Iszogasd a teát!
- Ühüm! - mondtam nyugtázóan.
Elindultak. Még alig értek ki a kapunk, én már kaptam is magamra a melegítőt, a sálat és a kabátot, de még a sapkát is fejembe húztam. Hideg van. Még ráadásul csak este fognak begyújtani a hidegszobába, hogy ne fogyjon a tüzelő. Pedig én ezt szemeltem ki a figyelőállásomnak, hiszen a verandai asztalon volt kikészítve a halottjainknak szánt kenyér, só, sajt és a víz. Egy picinyke rést hagytam az ajtón, éppen csak annyit, hogy kukucskálva szemmel tarthassam az asztalt. Nagyon izgulok. Nagyapámat is megláthatom. Biztos ő is eljön. El kell jönnie, hogy láthassam. Nagyon csendben vagyok. Nem történik semmi. Elfáradt a lában, ezért egy karosszéket húzok a figyelő-nyílásom közelébe. Kényelmesebb. Még mindig nem történik semmi. Fázom. Előveszem apu lóden kabátját a szekrényből. Jéghideg, de magamra terítem. Majd átmelegszik. Egyszer csak nyikorgásra figyelek fel. A torkomban kopog a szívem. Majd szétesek. Teljes erőmből a nyíláshoz szítom arcom, hogy jobban láthassam a fejleményeket. Senkit nem látok. Lehet, hogy tényleg „láthatatlanok a halottak”, fut végig rajtam az egyik nagy kérdés, de csak egy pillanat az egész, mert a következő pillanatban: Mica cica ugrik fel az asztalra, és jóízűen el kezdi lakmározni a sajtot, miközben elmozdítja a kenyeret és a farkával széttúrja a gondosan kupacba rakott sót. Egy pillanat alatt eltüntette a sajt-darabot. Befejezésként még ágaskodik egyet, első két tappancsát a kancsó szélére téve még lefetyel rá egy kis vizet.
Kinyitom az ajtót, és gyorsan elsiccelem a kontárt. Leszaladok a konyhába, és vágok egy újabb darabka sajtot, majd helyreállítom az eredeti rendet. Elfoglalom újra a figyelőállást. Azonban nem történik semmi. Már lassan egy órája vagyok a megfigyelésen. Nagyon fázom. Nem érzem jól magam...
- Mi bajod? Mi van veled? Ébredj! Miért jöttél a hidegszobába? Teljesen át vagy fagyva. Lángol az arcod.
- Mi van asszony?
- Nézd már, a gyerek feljött a hidegszobába, betegen! Biztos rosszat álmodhatott. Szaladjatok el orvosért! Nagyon lázas.
Apa és fia.
- Na, végre megjöttél. A fiam vagy, de hamarosan megérem azt, hogy nem lesz, aki egy pohár vizet a betegágyamhoz hozzon.
- Jól van, apám, sok a szöveg. Itt vagyok, és kész. Mit parancsol, uram?
- Ne gúnyolódjál. Órák óta éhen-szomjan várok rád. És közben te azzal a cigánylánnyal enyelegsz. Az apád eszedbe sem jut.
- Mi bajod van Évával? Ő különb bármelyik falusi lánynál! Tessék, itt van a vacsorád. Egyél, igyál, és Éván ne köszörüld a nyelved.
- Nem akarom azt a cafkát itt látni. Nem döglök meg egyhamar, nem fog ide költözni, menjen a fajtájához.
- Apa, én szeretem őt és elveszem feleségül, még ha a frász is megesz téged! Ideje, hogy a gonoszság már távolodjon tőled. Anyát is megkínoztad eléggé. Ezért is büntetésben részesülsz, az ágyhoz vagy kötve. Máskülönben Évának is nekimennél. Ne jajgass, nem szánlak meg! Itt a kacsád, és most már jólesne egy kis csend. A munkahelyemen elég nagy a gépek zaja.
Másnap.
- András bácsi, ne bosszankodjon, árt az egészségének. Éva rendes lány, és a fia nagyon szereti őt.
- Maga, Rozi, ne velük foglalkozzon, azért fizetem, hogy velem törődjön, ha nincs itt a János. Vigye innen ezt a káposztát, nem kell.
- Hétfőtől nem jövök, mert az anyámhoz utazok, lebetegedett, őt kell ápolnom.
- Ó, még ez hiányzott! Mindenki ellenem van. Jaj, istenem!
Vasárnap délelőtt.
- Szervusz, apa, megjöttünk. Ezentúl Éva fog ápolni, mert Rozi néni elment, helyette nem találtam senkit. Éva elvállalta, hogy gondoskodni fog rólad.
- Ó, egek! Ez az én sorsom! Szegény Juliskám, megfordulna a sírjában, ha látná, miféle bánásmódban részesülök!
- Nyugodjon meg, András bácsi, én értek az ápoláshoz, tanfolyamot is elvégeztem és gyakoroltam is a betegápolást, - mondta Éva, miután mély lélegzetet vett és mert megszólalni a szigorú, dacos és állandóan elégedetlenkedő öregúr előtt.
- Nincs mit tennem, ágyfogságra vagyok ítélve. Jól van, gyere holnap, te kormos szemű szépség, megadom magam.
Két hónap múlva.
- Gyere ide, kis kormos szemű, nyomkodd meg a bal vállamat, nagyon fáj. Még, még. Itt is, a derekamat. Ez jó, nagyon jó. Még, még…itt is, fogd meg…
- András bácsi, azt már nem, hogy képzeli?
- Neked teljesítened kell a kívánságaimat. Jaj, gyere vissza! Rosszul vagyok! Gyere ide-e-e-e! Miért nem jössz? Nem kapok levegőt! Uramisten! Meghalok! Meghalok!
- Ne tettesse magát! Hazug és gonosz vénember! Na, végre abbahagyta a jajgatást. Csendben van. Azt sem bánom, ha meghal. Nem kínoz többet bennünket. Szegény Jánost is állandóan terrorizálja, lelkileg is zsarolja.
- Éva, az orvosságomat, fulladok!
Éva mereven állt az ajtó előtt és hezitált. Nehéz két hónap volt mögötte, de János kedvéért tűrt a beteg szeszélyeinek Az öreg pedig minden felgyülemlett keserűségét a lányon bosszulta meg. Éva csendben tűrte a szidalmakat, amelyek nem csak neki, hanem a családjának is, és az egész nemzedékének is szóltak.
Most eljött a pillanat. Ha most hagyja az öreget végleg eltávozni innen, ebből a világból, megszűnik azonnal a tűrhetetlen állapot. Gyűlöli az öreget, de fiát a Jánost nagyon szereti. Nagyon szereti. András bácsi pedig az édesapja. Mit tegyen? Hallgatózik. Félelmetes hörgés, megint csend, utána erőtlen hang: „Orvosságot!”
Éva hirtelen azon kapta magát, hogy a gondolatai bűnösek. „Nem, az isten megbüntetne.” Gyorsan beszaladt a beteghez, elővette az orvosságot, az öregbe öntötte. Elővette minden tudását, képességét, hogy a beteg állapotát javítsa. Szerencsére, János épp akkor érkezett haza.
- Édesem, gyorsan telefonáljál a mentőért, - kiáltott Éva és kísérletezett a mesterséges lélegeztetéssel is. A mentők meg is érkeztek rövid időn belül. András bácsi kórházba került.
- János Évával együtt mindennap látogatta az apját az intenzív osztályon. Éva nagyon boldog volt, hogy nem engedte meg magának, , hogy az ördögi gondolatok eluralkodjanak rajta és olyan cselekedetet hajtson végre, amit később megbán. Örült is, hogy János apja él és javult az állapota.
Egy beteglátogatáskor az apa remegő hangon mondta:
- Gyermekeim, most ment el az ügyvéd. Rátok hagytam minden pénzem, vagyonomat. Házasodjatok! Áldásom rátok! Legyetek boldogok!
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
