4. heti anonim prózaverseny

[Anna1955]

Tisztelt Szerzők!

A prózaversenybe a következő feltételekkel, várjuk a műveket.

Hasonlóan az Anonim versversenyhez, a műveket Prayer moderátornak küldjétek el privát üzenetben a műveket hétfőtől csütörtök este 8-ig.

A mű hossza maximum 80 sor lehet, és nem jelenhet meg a verseny előtt a Fullextra semmilyen felületén.

Nincs megadott téma, bármiről írhattok.

A szavazás azonos a versversenyekével.
Péntektől vasárnap estig, illetve a topic lezárásáig lehet szavazni, kötelezően három feltett műre.

Ha hat műnél kevesebb pályázat érkezik be, akkor automatikusan meghosszabbodik a verseny a következő héttel, amíg hat mű nem szerepel. A szavazáshoz minimum hat műre van szükség, tehát kérünk benneteket játszatok velünk itt is aktívan.

Az első helyezett művének elérhetősége egy hétig kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon.

Sok sikert az alkotáshoz!

Figyelem!! A verseny akkor érvényes, ha legalább hat mű beérkezik csütörtök estig. Kevesebb beérkező esetén az írás a következő heti topic-ba kerül.

[Anna1955]

200704/01

Szerelmes levél

Csak egy gondolat járt Lilla eszében, az, hogy el ne késsen. A mai előadás nagyon fontos számára, és az utána következő vizsga is. Magassarkú cipőben nem egyszerű a rohanás a harmadik emeletről. Egyébként sportos ruhát és cipőt szokott viselni, azonban ma fontos volt, hogy a kedvenc tanára csinosnak lássa. Lilla igéretet kapott, hogy a tanár úr az előadás után segít tisztázni néhány dolgot, ami problémát okozott Lillának a diploma munkájában.Nemes tanár úrnak nagy tekintélye van az évfolyamtársnők között. Nagyon jóképű, okos, kedves, mosolygós, még több kitűnő jelzővel is lehetne folytatni a fiatalember jellemzését. Azt mondják, hogy már ötvenen túl van. De az nem lehet igaz, még negyven évesnek is mondhatja magát. Nem egy lány titokban szerelmes volt bele. Lilla is. A lány úgy érezte, hogy a férfi neki több figyelmet szentel, mint a többi lánynak. Lilla tisztában volt a saját szépségével, élvezte azt, hogy a fiúk utánafordulnak, nem egyszer randira is hívták. A Nemes tanár úr volt az ideálja, egyenlőre lejjebb nem akarta adni. A tanárt látta mindig maga előtt, róla ábrándozott, és minden alkalmat kihasznált, hogy közelébe kerüljön. Most is sietett, rohant le a lépcsőn. Zsebében lapult a szerelmes levél. Álmában éjszaka a szerelmét látta, kézenfogva sétált vele. És mikor felébredt, sajnálta, hogy ez csak álom volt. Nem tudott elaludni, felkelt, asztalhoz ült és elkezdett írni. Ki kellett már írni mindazt magából, ami összegyűlemlett a szerelemmel teli szívében. Csak úgy jöttek valahonnan a szerelmi vallomás szavai, mondatai. Maga is elcsodálkozott az újonnan felfedezett képességén. Elolvasta a levelet és meg volt hatódva a saját írásától. "Ilyen szép szerelmes levelet csak a nagy íróktól olvastam", - elégetetten gondolta magában. Abban nem reménykedett, hogy a levél el lesz küldve a tanár úrnak. Mindenesetre boritékba tette, leragasztotta és így, címzés nélkül zsebre vágta...

Ferenc egy éve lakik szüleivel úgyan ebben a lépcsőházban a második emeleten. Az egyetem befejezése után a tanszéken maradt, hamarosan megkapta a tanári kinevezést is. Szülei már elég idősek, betegesek voltak, így nem bánták volna, ha fiúk megtalálja élete párját és nősülésre adja fejét. Azonban Feri inkább a munkába fektette energiáját, nem nagyon kisérletezett az udvarlással. De ennek volt más oka is. Már ideköltözés első napján szeme megakadt egy rendkivül szép és csinos egyetemista lányon, aki ebben a házban lakott egy emelettel feljebb. A lány leggyakrabban elviharzott mellette. Hiába akart többszőr szóba állni vele, valahogy ez nem jött össze. Mostanában azon kapta magát, hogy sokat gondol a lányra, minden információt róla elraktároz magában, éjjel-nappal a gondolatai körülötte forognak. De Lilla, mert ő volt az a lány, figyelmet sem fordított a szerelmes fiatalemberre. Ferenc törte a fejét, hogyan is közelítse meg az örökösen melette elrohanó szépséget, már nagyon vágyakozott utána, szerette volna jobban megismerni...

És most váratlan dolog történt. Ferenc reggel leszaladt a boltba. Mielőtt elindult volna a munkába, igyekezett felmenni még a jegyzetekért a lakásába. Sietett. Ahogy belépett a lépcsőházba, azt vette észre, hogy fentről Lilla rohan lefelé, csak úgy kopognak a magas cipősarkak! Pár pillanat múlva Lilla már a karjaiban volt. Szegény lány megbotlott, és, ha Ferenc el nem kapja, ki tudja, mi történt volna. Karjaiban tartotta, és mintha el sem akarná engedni. Lilla nem is tudott tovább rohanni. Kibicsaklott a lába. Nem bírt ráállni. Ferenc segítette őt az otthonába. Így mindketten aznap nem értek be az egyetemre időben.

Ferenc nem bánta ezt a kimaradást. Mert kis ideig a szerelmét tartotta karjaiban. Lilla is mélyen a szemébe nézett akkor és talán olvasott is a fiatalember kifejező szemeiből. Később Ferenc boldogan lépkedett a lépcsőházban lefelé, mikor a földszínten észrevett egy borítékot, semmi nem volt írva rá, de le volt ragasztva. Zsebre vágta. Este eszébe jutott a boriték, felbontotta és elkezdte olvasni. "Aki írta, olyan szerelmes lehetett, mint én, de ő ki tudta fejezni az érzéseit, én pedig ebben tehetségtelen vagyok", - gondolta.

Eltelt egy hónap a lépcsőházi "baleset" után. Lilla többet gondolt ezután Ferencre, mint a tanárára, rájött, hogy az csak egy plátói szerelem volt, soha nem teljesülhetett be. Ferenc szemei megbabonázták őt, álmaiban nem egyszer megjelentek. Egy szép napon levelet hozott a postás. Izgalommal felbontotta. "Egek! Ez az általam írott szerelmes levél!" Lemásolva férfi kézzel, a végén pedig aláírás: Ferenc. Azután útóirat: Keves Lillácska! Két színházi jegyet vettem holnapra. Remélem, elfogadja a meghívást.

Természetesen Lilla elfogadta. Házasságkötés következett bizonyos idő múlva. Szerelemben, békességben éltek. Lilla még mindig nem árulta el senkinek, ki volt a szerelmes levél szerzője. Csak nekem, mert én voltam a legkedvesebb barátnője.

[prayer]

200704/02

Az átok


Utolsóként érkezett. A klinika földszintjén kialakított rendelő székein senki sem ült. Izgatottsága egy pillanatra alábbhagyott. Talán jobb is így. Most nem szeretne senkivel sem beszélgetni. Arról, hogy miért is van itt, senki sem tudhat, még az anyja sem. De hát miért is fél attól, hogy megtudja, hiszen nem is érdekelné. Nincs senki, aki foglalkozna vele, hogy ő, Mészáros Éva milyen célból kereste fel a nőgyógyászati klinika rendelőjét.

Pár hónapja, egy nyári délután került kezébe egy újságcikk, amely harsányan hirdette, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította az egyik törvényt, amely a művi meddővé tételről rendelkezett. Most már az is kérheti a beavatkozást, aki elmúlt 18 éves, és még nem szült gyereket. Akkor még nem gondolta, hogy ez őt is érintheti. Akkor még boldogan sétált Tiborral kéz, a kézben, és a közelgő esküvőjükről ábrándozott. Kislányként úgy képzelte, gyönyörű, hosszú uszályos, vakítóan fehér királylány-ruhában mondja ki az igent, álmai hercegének, a virágokkal ékesített Székesegyház gyönyörű freskói alatt. Visszatérő álma volt ez a mesebeli képzelgés, de az élet mást hozott.
Egyszerű, minden pompától mentes szertartás férhetett csak bele a szűkös pénzügyi keretbe. Tibor gépkocsivezetőként nem keresett valami fényesen, Éva pedig még az egyetem padjait koptatta. Annyi pénze volt csak, amelyet nagyszülei hagyatékából megkapott. Saját garzonra nem futotta belőle, így albérletbe költöztek. Szülői segítségben nem reménykedhettek.

Valahol, a folyosó távolabbi részén, egy nyitott ablakot becsapott a késő őszi szél. Éva ijedten összerezzent. A zajra kilépett a rendelőből az asszisztensnő, és sietett becsukni az ablaktáblát, mielőtt egy nagyobb széllökés nekivágja a falnak. Szapora lépteinek koppanása hirtelen fájó emlékeket idézett fel a lányban. Ugyanezt a ritmus hallotta, amikor az ultrahang-gép egy ici-pici élet SOS-jeleit továbbította a dobhártyája felé, mielőtt elvetélt. Furcsa érzés volt. Eddig bele sem gondolt. Akkor csak megkönnyebbülést érzett, hogy megszabadult a nem kívánt terhességtől. Nem ért el a tudatáig, hogy akkor, ott bent, az a pici, egy ember volt, az ő gyermeke.
Az asszisztensnő mellé ért, és kitárva a rendelő ajtaját, betessékelte a riadt-szemű nőt. Hideg borzongás futott végig a hátán. Ez a nőgyógyászati rendelő egészen más volt, mint a többi. Mint egy anti-reklám. Mosolygó kisgyermekek, ásító babák, édesanyák mellein pihegő, békésen szunyókáló csecsemők fényképei díszítették a falat. Annak a szobának a falait, ahol végérvényes döntések születnek a meddővé tételről. Éva is azért volt itt.
Nem akart gyereket. Nem volt értelme. Sokszor végig gondolta, és erre az elhatározásra jutott. A családjában öröklődik az élet totális elszúrása. Ezt nem adhatja tovább egy ártatlan gyermeknek, aki ugyanúgy szenvedne, mint ő, vagy mint az anyja, annak idején. Feszengve ült az orvossal szemben. Az asszisztens rutinkérdések után kitöltött egy űrlapot, majd egyszerűen kisétált a rendelőből. Az orvos, mint valami jelre, ekkor felemelte a fejét, és Éva szemeibe nézett.

- Alaposan végig gondolta?
- Igen. Sokszor.
- Ugye tudja, mivel jár a beavatkozás?
- Tudom.
- Végleges. Nincs visszaút, ha megcsináljuk.
- Tisztában vagyok vele.
- Maga fiatal nő. Miért döntött így?
- Nem szeretnék erről beszélni.
- Miért? Orvos vagyok. Nyugodtan beszélhet. Szervi baja nincs, azt már tudom.
- Igen, egészséges vagyok.
- Tudja, sokan összetennék a két kezüket, ha gyermekük születhetne.
- Nem érdekel.
- Ne legyen cinikus.
- Miért kérdezget? A törvényben az áll, hogy ezt a döntést bárki meghozhatja, nem kell indokolnia.
- Rendben. A maga teste, a maga élete, és majd a maga bánata lesz, ha egyszer megbánja mindezt.
- Nem fogom.
- Van jelenleg kapcsolata?
- Nincs.
- Akkor miért fél attól, hogy gyermeke születik?

Éva arcáról egy pillanatra eltűnt az elutasítás. Lelki szemei előtt megjelent az ő véres, alig hathónapos magzata, aki majdnem megölte őt. Belehalt a méhébe. Megmérgezte ezzel az anyját, aki majdnem vele ment. Belehalt az élet lehetőségébe. Nem akart Éva gyerekeként a világra jönni, boldogtalanságra ítélve.

- Prostituált?
- Mérnök vagyok.
- Tanult ember. Hihetetlen.
- Mi ezen a hihetetlen? Pontosan tudom a döntésem okát, függetlenül attól, hogy tanult vagyok vagy sem. Ez semmin sem változtat.
- Miért nem a hagyományos védekezést választja, ha egyébként sincs kapcsolata?
- Félek.
- Fél? Mitől? A lehetséges terhességtől? Ezt nem értem.
- Attól félek, hogy átadom egy ártatlannak az átkot, amit cipelek.
- ???
- Igen, engem még az anyaméhben megátkozott az anyám.
- Ugye, ezt maga sem gondolja komolyan. Ezért?
- Bárki, akihez érzelmileg közel kerülök, meghal.
- Járt már pszichológusnál?
- Nem vagyok bolond.
- Nem, azt én sem hiszem, de üldözési mániája még lehet. Depressziós.
- Meglehet.
- Meséljen erről az átokról!

Éva hallgatott. Az idő lassan percegett a falon, a délután estébe hajlott, ő pedig csak ült a kemény rendelői széken, és életében először érezte, most mindent el kell mondania. Ki kell beszélnie magából mindazt, ami fogva tartja a gondolatait, az érzelmeit. Érzelmek? Már nem is tudja, van-e még olyan az ő szívében.

- Mennyi ideje van?
- Rengeteg. Ma már nem jön senki maga után. Hallgatom.

Mély levegőt vett, és halk, szenvtelen hangon mesélni kezdett:

- Az anyám egyetlen nem kívánatos terhességeként születtem. Apámat nem csak én, az anyám sem ismerte. A nagyszüleim vettek magukhoz. A szemükben én nem voltam más, csak a lányuk szégyene. Keményen neveltek. Amikor nagyapámat szélütés érte, és lebénult, a nagyanyám az kiabálta, hogy minden rossznak én vagyok az oka, mert már hat az anyám átka. Mivel az ő életét tönkretettem a megszületésemmel, megátkozott, hogy soha se legyek boldog. Ha bárki megszeret, vagy ha én bárkit megszeretek, sétáljon át a másvilágra. A nagyapám azt hiszem, szeretett.
Aztán pár évvel ezelőtt terhes lettem. Először nem akartam, de aztán azt hiszem, megszerettem a hasamban növekvő kis életet, de ő is meghalt. Elvetélt. Magamra hagyott.
Később megismerkedtem egy fiúval. Már az esküvőnket tervezgettük, amikor balesetünk volt. Én apróbb karcolásokkal megúsztam, de a vőlegényem azonnal szörnyethalt. Azóta kerülöm az embereket. Senkire sincs szükségem. (Alig láthatóan megrázta a fejét.) Senkinek sincs szüksége rám. Leírtam magam.

Nyomasztó csend telepedett a vidám gyermekképekkel teleaggatott falak közé. Az orvos nem nézett a lányra. Fejét lehajtva ült.

- Nem bízok magamban. Néha, mint valamiféle roham, előtör belőlem a szeretetéhség. Félek, hogy ilyenkor őrültséget csinálok. Félek, hogy nem gondolkodom, és megtörténik az, aminek már soha többé nem szabad megtörténnie. Nem eshetek teherbe. Nem foganhat meg bennem élet. Nem szerethetek meg senkit, és arra kell törekednem, hogy bennem se találjon senki, se jót, se szépet. Csak addig élne.

- Megtagadom a műtétet. Keressen fel inkább előbb egy pszichológust.
- Ezt nem teheti velem. Mindent elmondtam, hát nem érti?
- Nem, nem értem. Én csak azt látom, hogy segítségre van szüksége, mégpedig sürgősen.

Éva lassan felállt, és elindult az ajtó felé. Az orvos megelőzte, és mielőtt elérte volna az ajtót, hirtelen magához húzta, és mint egy bánatos kisgyermeket, simogatni kezdte a tarkóján összekötött hullámos, barna haját.

- Szeretnék segíteni. Magában rengeteg szeretet van, ne higgyen holmi átkokban! Ez önszuggesztió. Ha folyamatosan ezekre gondol, a rossz valóban megtörténik. Szüksége van a segítségre. Engedje, hogy segítsek!

...

A nő arca kisimult, mintha az elmúlt órák fájdalmai meg sem történtek volna. Az orvos szemében könnycseppek csillogtak. A gyönyörű kisbabát ráhelyezte az édesanya hasára. A köldökzsinór még rövid ideig összekötötte őket, de már külön élték az életet. Az életet, amely annyi csodát tartogat.

- Doktor úr! Gratulálok a kisfiához. – lépett a férfi mellé a szülésznő.
- Éva! Kedvesem! Fiúnk született! – ölelte meg feleségét, a nőt, aki le merte küzdeni saját félelmeit, egy boldogabb jövőért cserébe.

[prayer]

200704/03

Boldogságkereső

Legyél te is Boldogságkereső, hirdeti az útszéli óriásplakát, a város romjai fölé tornyosulva. Többezer ehhez hasonló – rendben tartott – hirdetés lepi el az országot. Tulajdonképpen fölöslegesen, hiszen már szinte nincsen kit szédítenie, majdnem mindenki behódolt a boldog szolgaságnak. Aki meg nem, az megpróbál életben maradni, de ha nem bírja tovább, ő is „végez” önmagával.
Az egész úgy 25-30 éve kezdődhetett, bár az idő fogalma azóta már régen semmivé vált itt, az állandóan szürke égbolt alatt. Akkortájt hozták a társadalom tudtára, hogy a Föld a végét járja. Az energiakészletek kimerülőben voltak, a környezetszennyezés hatalmas méreteket öltött, na meg a globális felmelegedés és a többi. „Megoldásként” létrehoztak egy új időszámítási rendszert, melynek naptárán még 30 év volt feltüntetve, a világ előre kiszámított végső pusztulásáig. Természetes következménye volt mindennek a pánikhangulat. A pénz, a vagyon biztos lépésekkel kezdett elértéktelenedni, életünk egész struktúráját nagyon rövid idő alatt kellett átrendezni ezáltal. De a megoldás már erre is megvolt, egy gyógyszer az emberiség összes gondjára: a Boldogságkereső. Napi egy tabletta, s rózsaszínben látod a világot – a világvégét. Amíg még ért valamit a pénz, óriási összegekért árulták a szert, amelynek „nem volt mellékhatása”. Aztán hatalmas gyárakat építettek, melyekben a tablettákon kívül élelmiszert gyártottak, s a munkásaiknak – a pénz kimúlásával – Boldogságkeresővel fizettek. A piac egyeduralkodójává váltak ezzel a fogással, habár piacról már ekkor sem beszélhettünk fenntartások nélkül. Sorra zártak be kisebb-nagyobb üzletek, s minden ember a napi adagja után rohant a gyárakba, ahol élelemmel is ellátták őket és családjukat. Régen életteli kisvárosok váltak így kísértettanyákká, s mindinkább igénytelenebbé az emberekkel karöltve, akiknek nem volt szükségük már másra csak élelemre és „boldogságra”.
Egyik nap, emlékszem még, - pedig egyre kevesebb emlék fészkeli be magát szürke hétköznapjaimba – egy kocsmába tévedtem be, amit már csak a józanok szűkülő társasága vett igénybe. Legurítottam két üveg sört, egy kicsit beszélgettem végre emberekkel, majd elindultam hazafelé. Ismeretlennek tűnő, egyformaságba forduló utcákon haladtam, egy kiégett város hamvain, amiből nemsokára még ennyi sem marad. Ekkor akadtam rá egy nőcskére. Öltözékét tekintve régebben prostituált lehetett, most viszont egy üres doboz Boldogságkeresőt szorongatott a kezében, a földön kuporogva. Esdeklőn nézett rám egy kapszuláért, de én széttártam a karom, „Nem élek vele” – mondtam. Értetlenül nézett rám pár másodpercig, majd bizonytalanul kigombolta felsőjét, s bevezetett alagsori lakásába. Lefeküdt poros ágyára, közben levettem kabátomat és egy nagy köteg pénzt tettem az ágy melletti kisszekrényre – talán fedez még egy doboz tablettát. Teste hidegen feszült meg testem alatt, már-már taszított. Hangtalanul, a semmibe révedve, – valószínűleg a Boldogságkeresőre gondolt – üres szemekkel tűrte azt, amit évekkel ezelőtt lángban égve élvezett. Az aktus végén döbbenten gördültem le róla, majd sietve kerestem kiutat. Végre kiléptem az ajtaján, a hideg levegőbe kapaszkodtam, nehogy összeessek. Hát már ez sem számít semmit, mintha nem is lett volna! Már ösztöneik is elkorcsosodnak! Nehézségek árán, de sikerült összeszednem magam, s remegő térdekkel siettem otthonomba.
Azóta persze már tisztán látom, az emberek szexualitása megszűnt létezni. Az emberiség átlagéletkora 45 év körül lehet. 20-25 éve nem hallottam gyereksírást a játszótereken, csupán a rozsda nyöszörög a mérleghintákon kegyelemért könyörögve a szélben. De miért is kéne ember a földre, mikor már régen feladtátok! Az általános mocsok és kosz dönti romba az emberiség egykor még meleg ágyát. Betegségek tombolnak, melyekről tudomást sem vesz senki, hiszen „boldogok”. Az igénytelenség a végsőkig fokozódik, az emberek el-elhagyják a tisztálkodást, rongyokban járnak, mint a hajléktalanok – tudom nem szép dolog a külső alapján ítélni, de mindennek van határa. Életünknek is, amit most milliónyi feszítővassal feszegetünk szét, ahelyett, hogy már a legelején valódi gyógyírt kerestünk volna. Talán újjáépíthettük volna világunkat még akkor, ehelyett most végképp eltöröljük a föld felszínéről, magunkkal együtt. Ehhez hasonló nyomasztó gondolatokkal járom az utcákat nap-nap után, kerülve a „boldog” népeket. Lábam most is a végtelen nyomor beleiben tapos, amikor belebotlok egy öregemberbe. Az útmenti sárban fekszik mozdulatlanul. Odasietek hozzá, már késő, régen kihűlhetett. A kezében egy üres doboz Boldogságkeresőt szorongat. Kikaparom belőle. Tévedtem, a doboz alján rejtőzik még egy darab kapszula. A kezembe veszem, s egy percre elmerengve a szegény öreg sorsán továbbindulok. A folyópartra vezetnek gondolataim. Leülök az apró kövekre, s végignézek a félig ködbe vesző város lepusztult látképén. A szürke égboltra próbálok erőltetni egy naplementét, de nem emlékszem rá, hogy milyen lehetett. Ekkor észreveszek egyet, a romok mögül elővillanó, makulátlanul tiszta óriásplakátot: Legyél te is Boldogságkereső – kiáltják a megszokott szavak. A kezemben, mintha megmozdulna valami. Lenézek rá, és megpillantom a tablettát. Csak még egyszer láthatnám a Napot, arany tündöklésében fürdetném arcomat. Összeszorul a gyomrom, reszketve emelem fel kezemet. Száraz torkomba igyekszem nyálat erőltetni, amint számba veszem a „boldogságot”.