Szerelmes versek a világ költészetéből (1.old.tartalom)

[Anna1955]

Vas István:Levél a túlvilágra


Már negyven éve, hogy utolszor átkaroltuk egymást
(Egyébként először is, azt hiszem:
Még nem volt divat férfiak között az ölelősdi),
Én elfordultam csüggedten, te ott maradtál,
Mert nem és nem akartál csalni, bújni,
Lesz, ahogy lesz, ahogy Isten akarja - mondd,
Negyven év múlva már bevallhatod,
Hogy gondoltál-e gondolattalan
A nagy versekre, amiket megírsz majd.
Megérte, mondd? Tudom, neked megérte
A költészetért keresztre feszülni
És feltámadni versekkel rakottan.
Vagy írtunk-e szebb verseket azóta
Mi, akiknek megadatott a vénség?
De te, Miklós, nem fogsz megöregedni,
Ma is fiatalon s beszennyezetlenül jársz
Azon a megharcolt meredek úton
Amaz Ország felé, amelyben sose csalódtál.
Érvényesebb jel nem került kortárs útlevelére:
Megszáradt sárral kevert vér a hiteles pecsétje,
S ezt nem vonhatja vissza senki semmi módon.
Menj hát, Miklós, előttünk, per saecula saeculorum.

[Anna1955]

H. Nagy Gabriella: Rabod vagyok!

Rabod vagyok szívem!
Ajkam vágyakozó sóhaj,
álmaimban téged látlak,
s lelkem emésztem.

Édesebb vagy a méznél,
s zamatosabb
a ropogós cseresznyénél.

Rabod vagyok szerelmem!
Hajam aranyló búza
gondolataimban ott a vágy,
s testem örvény húzza.

Simogatóbb vagy a szélnél
s perzselőbb
a Nap forró tüzénél.

Rabod vagyok édesem!
Mikor kezem kezedbe teszem,
s szemem boldog könnyeit
érzéki ajkadra hintem.

[kritta]

Heinrich Heine: Szorítsd arcomhoz
(Lehn deine Wang')

Szorítsd arcomhoz arcodat,
s a könnyek majd egybeomolnak!
Borítsd szívemre szívedet,
s a lángok majd összelobognak!

S ha a könnyeink patakja már
e láng-árral tovavágtat,
s bár két karod ölelve zár -
megöl a vágy utánad!

Jékely Zoltán fordítása

[Anna1955]

Lakatos Zsuzsa: A lopakodó éjszaka


Az éjpók szorgoskodik már az égen,
Lopakodik a fekete éjszaka,
Sötét hálót fon a felhők közt félszegen,
És kacsintgat a csillagok fényhada.

Messze egy szomorúfűz búsan mesél,
Mosolyogva hallgatja az öreg hold,
A távolból hársfa illatot hoz a szél,
Körbefog, és védelmezőn ránk hajol.

Álmok szárnyán indul útjára a kéj,
Suttognak már a szerelmes sóhajok,
Fellobban valahol a forró szenvedély,

S nevetve integetnek az óhajok.
Majd a lassan úszó, fodros fellegekre,
Ismét mély, csendes álmot szór az este.

[Anna1955]

Gámentzy Eduárd: Emlékszel!?

-Emlékszel?
Függönyök mögé zártuk a napot.
Nem akartuk,
Bántott a fénye.
Másnapos ingeink gyűrődéseit,
Takartuk puha éjsötétbe.
Gyufával gyújtottam holdvilágot,
Sápadtat, szelídet, álmodót.
És bejött akkor a Göncöl-szekér
A szobába, s én csak álltam ott
Mozdulatlan csodálattal.
Mert tudtam, hogyha mozdulok,
Ha eloltom azt a cigarettát,-
-Kialszanak a csillagok.

[Lacoba]

Két Appolinaere-t én is szeretnék beídézni, mert hatalmas sorok ezek. Elnézést, ha már itt lenne, de számomra az egyik legszebb ötsoros, a másik pedig szintén nagyon mély. A színek pedig a vers színei nálam.

Appolinaire : A búcsú

Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az õsz halott
E földön többé sose látlak
Ó idõ szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod

ford: Vas István

Appolinaire : A búcsúzás

Sírásuk szállt csak vészesebben
S az arcuk volt megtört fehér
Mint tisztaszirmú hó ha lebben
Vagy két kezed A sok levél
Csókomra hullt a rõt ligetben

ford: Radnóti Miklós

[Anna1955]

<p align="center">Szemendei Ágnes: Emlékek nyara

Nézz rám !

Jaj,..ne igy mondd el, ilyen elárvult,
bús szavakkal, milyen volt a nyár,
és a ránk mosolygó hajnal.
Örülj, mint fészkének a madár,
egy kedves emlék legyen védett,
ne lehessen martaléka a feledésnek.
Hogy porrá lesz testünk, miért érdekel?
Nem az számit, mivé leszel!
Csak az idő, annak jótékony hatalma az,
mely mind azt megadhatja,
mi szívünk akarata.
Izgasson az, hogy esetleg igent mondok,
vagy talán nemet, ....ne az,
hogy porbol vagyok, és porrá is leszek.
Nincs vége még,...a nyárnak,
hosszú lesz heve,... de ha majd
hűvös szelek járnak,.. .és a felhők,
hókabátban poroszkálnak az égen,
akkor mi,....kézenfogva lessük a havat.,
és egymástól követeljük a csókokat.

</p>

[zsuka49]

Eminescu: Ó, JÖSSZ-E MÁR?

Látod: a fecske útra kél,
hull a sápadt diólevél;
deres a szőlő, őszre jár -
ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

Karomba veszlek itt megint,
míg szemem szomjan rád tekint,
s fejem válladon elpihen
szép szeliden, szép szeliden.

Hányszor bolyongtunk, édesem,
e völgy ölén s a réteken!
s fölemeltelek, drága társ,
hogy messze láss, hogy messze láss.

Vannak e földön mindenütt
szép nők: szikrákat szór szemük,
de mint te, oly kedves, komoly
nincsen sehol, nincsen sehol.

Te vagy a lelkem, életem:
tündökölsz tisztán, fényesen:
hol is találnék csillagot,
mely így ragyog, mely így ragyog?

Késő ősz van, csillan a dér,
halkan csörren a holt levél,
didereg a puszta határ -
ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

(Képes Géza)

[Maurice]

Dylan Thomas: Ha csiklandozna szerelem csípése

Ha csiklandozna szerelem csipése,
mihaszna lány csavarná el fejem,
háncsból kikelne, hántaná a héjt,
és mint kisborju piros érintése,
fakasztana tüdőmből nevetést:
almát, vizözönt nem félnék sosem
s tavaszi pörsenést.

Fiu lesz, vagy lány? eldöntik a sejtek,
mig hús szilvája hull, akár a láng.
Ha sarjadzó haj bizsergetni kezd,
ha szárnyaló csontok barlangból keltek
s baba-comb közt emberi viszketeg:
nem rémíthetne a bitó, a bárd
s harci pálca-kereszt.

Fiu lesz vagy lány? eldönti a kéz majd,
mely zöld lányt, párostól, a falra fest.
Ha belém-furakodna szerelem,
ha majd piszkáló pimasz kölyök-éh hajt,
hevet gyujtva ernyedt idegeken:
nem félnék ördögöktől, szomju test,
se tőled, sírverem.

Ha csiklandozna szerelem csipése,
melytől nem simul ki a ránc soha,
se beteg vénség fürtje a fejen:
az idő, a kár, a szomj szüzi fészke
legyeknek hagynának vaj-hidegen,
szennyes tajtéktenger megfojtana
lábadnál, kedvesem.

Félig enyém, félig az ördögé
e világ, nő-mákonytól részegen,
villás némber-szem bimbóján köröz.
Vén csánk veleje, mint a magamé,
a tenger minden heringje büdös;
ülök s a kukacot nézegetem,
mely rág körmöm mögött.

Csak ez csiklandoz, ez az egy csipés.
Alfelén hintái a bütykös majom,
vérhomály s dajkáló pólyák alatt
nem éri el a kacaj éjfelét,
akkor sem, hogyha szépségre akad
anyán, lányon, s hágy horzsoló uton
hat apró lábnyomot.

Mi hát e csípés? a halál csipése?
Csókban a bogáncs: a szád, kedvesem?
Kereszten nőttünk, tövissel, a fán?
Holttestnél csufabb a halál beszéde,
hajad beszédes sebeimre száll.
Ha e csipés ér: az ember legyen
az én metaforám.

(Weöres Sándor)

[Anna1955]

Gamentzy Eduard: Legyél te!


Legyél te sóhaj..
S én vigasz…!
Vagy görcsberándult… torz. grimasz!
Hogy én lehessek majd a kéz,
Ki érintésével becéz…

Legyél te mosoly,
Én a könny…!
S ha jönne öngyilkos közöny,
Keress a szívemben helyet!
Ne hagyd,… hogy elveszítselek!

Legyél te gyertya…
Én a tűz…!
Kit olthatatlan vágya űz…
Kétvégén égő… szörnyű… tánc…
-Kegyetlen… gyönyörű románc…

[Maurice]

Ronsard: Habár fejem fehér

Habár fejem fehér ma már,
liliom szirmához hasonló,
a te arcod meg friss, akár
a hasadozó rózsabimbó,

akármilyen fehér, azért
kár, hogy tőlem oly messze mégy te,
hisz behavazott hajamért
kárpótol fejem többi része.

Elmenekülsz, pedig mikor
koszorut fűzöl, te kegyetlen,
ugye, hogy a legszebb csokor
a rózsa liliom-keretben?

(Vas István)

[Maurice]

Ronsard: Heléna számára

Ha már öreg lesz Ön, s este, gyertyája égvén,
tűz mellett űl, sodorva meg bontva a fonalt,
dudolva verseim, mélázón mondja majd:
Ronsard dicsért így egykor, mikor még szép valék én...

S ha hallja ezt cselédje, kit már a munka végén
el-elnyom a buzgóság, s főt bóbiskolva hajt,
nevemre fölneszel, s Önre áldást sohajt,
akinek munkálkodtam örökös dicsőségén.

Én föld alatt leszek már s merő árny, csonttalan,
mirtusok árnya közt nyujtózom gondtalan,
Ön meg anyóka lesz, tűzhelynél görnyedő,

s majd bánja már szerelmem, s lenéző gőgje olvad, -
ó, higgyen hát nekem, tán késő lesz már holnap,
éljen, tépje a rózsát, ma még van rá idő!

(Tóth Árpád)

[mango]

Tóth Árpád: Csak ennyi



Félbehagyott
Versek szegény, halkuló rebegése,
Félbehagyott
Sírás halkuló, békélt szepegése,
Félbehagyott
Küszködés békélt, mindegy-legyintése,
Csak ennyi, lásd,
Halkuló, békélt, mindegy-éltem vége.

Jó itt nekem
Kis, hajnali kávéház-zugban,
Jó itt nekem,
Hajnali, csendes mélabúban,
Jó itt nekem
Lassacskán, szépen végit várnom,
Csak ennyi, lásd,
Hajnali csendes elhalálozásom.

Csak sose sírj,
Nem volt az élet énhozzám kegyetlen,
Csak sose sírj,
Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen,
Csak sose sírj,
Nem illet engem itten joggal semmi,
Csak ennyi, lásd,
Köszönni illedelmesen és menni.

Áldott az élet,
Ad kinek-kinek méltón, ahogy illik,
Áldott az élet,
Keze felém is illendően nyílik,
Áldott az élet,
Hullott kezéből rám is némi jó,
Csak ennyi, lásd,
Csendeske, fáradt rezignáció.

Isten veled,
Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek,
Isten veled,
Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek,
Isten veled,
Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon,
Csak ennyi, lásd,
Hogy én eltűntem és hiányzom.

1912

[Milkha]

Reményik Sándor: Egy lélek állt...



Egy lélek állt az Isten közelébe'
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűen kelt ajkán a "miért?"
Mikor az Isten intett neki: "Készülj!"

Valaki ott lent, meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e terhet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng,
Menj, és ne kérdezz, ennek így kell lenni!

S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!"
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagyom búsan és reménytelen
Az anygalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a Nessus-inget;

A meghasonulás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: A Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?"

És szólt az Isten szigorúan: "Elég!
A Törvény ellen nincs lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint fiókat az atyamadár:
Kivetlek! Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!"

S at Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorúan indult a kapu felé,
De onnan visszafordult:" Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, egy testvér-lelket
Hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,

Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak, mint egy álmot..."
S felel az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod!"

[Maurice]

Ibykos: Töredék a tavaszról

Fénylik a birs a tavaszban, a zúgó,
gyors patakok gyökerét megitatják,
s ott, hol a nimfa-sereg szűz kertje van,
újra virágzik a felragyogó pomagránát,
s búvik az új levelek hüvösében a kis fürt,
jár-kel az új venyigékben a bor már:
bennem a vágynak nyugovása, sem évszaka nincsen, időtlen;
mint ahogyan lobogó villámokkal a thrák
északi szél söpör át a vidéken,
Kypris is úgy tipor engem örökké,
néma közönnyel, olyan feketén, eszelősen,
egyre csak új szerelemre taszít gyermeki kortól,
és ma is úr a szivemben.

(Radnóti Miklós)